Kisképző a boulevard-on

Avagy némi baráti antagonizmussal: a kisképző „nagyjai” a budai hársak alatt. Hogy mi a megfejtés? A műtörténelemben Kisképzőként kodifikálódott Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola diákjai után a festészetet és rajzot nekik tanító művésztanárok rendeztek maguknak egy bensőséges, önreflektáló évzárót. Ők így tizenegyen a Kisképző családiasságához híven állították ki frissebb, avagy régebbről datálódott műveiket az „öntörvényűség” jegyében. Bodóczky István, Gerber Pál, Hajdú Kinga, Makói Juhász István, Pál Csaba, Sinkó István, Somogyi Laura, Szabó Franciska, Szalai Attila, Szőke Gáspár és Wächter Ákos bizonyították a kiállítást megnyitó Szurcsik József megállapítását: „Csak jó művészből lehet jó tanár.” És minő véletlen, a Kisképző (Schola Graphidis Budensis, alapítva 1778-ban) első művészettörténet-tanára, Lyka Károly a múlt század elején Az ízlés nevelői a rajztanárok című értekezésében a félművészettől óvván felemlegette a „rajztanárművészetnek” gúnyoltakat, ugyanakkor osztozott Iványi-Grünwald aggodalmában, miszerint az iskolában nagyon kevés „a szabad figurális rajzra” szánt idő.

Bodóczky István finom bambuszrajzolatba foglalt De Stijl-es színfelületei konfrontálódnak drámai-jelképes ready-made képüzenetekkel, történetekkel, melyek meglepő kiegyensúlyozottságban szintetizálódnak. Gerber Pál Feketerigó, A halálról helyetted gondolkodom én és A tragédia embere, avagy az ember tragédiája két, a művésztől nem meglepő, komplex, visszafogott szimbolizmus, mely duchamp-i magabiztossággal számít a befogadóra. Hajdú Kinga egy szabványméretű sorozatából emelt ki egy festményt: Ház (Ürgevár). Amit látunk valóban ürgevár bonyolult járatai, a tihanyi belső tónál visszatelepített (!) ürgék wellcome olaj-vászona. Makói Juhász István nemrég még az MNG-ben vezette a restaurátor munkálatokat, most expresszív festményeit mutatta be, melyek között a jól ismert zebegényi tájat nem véletlenül fedezhetjük fel; Sinkó Istvánnal a szabadiskola fáradhatatlan működtetői. Pál Csaba szinte feladványt állít elénk. A kép képének képe akár egy absztrakt szelfi is lehetne.

Sinkó István Fényfüggönye korábbi egyéni kiállításának (Józsefvárosi Galéria) megidézése, az érzékenyített felületen a festői fénypászmák gesztusai új jelentést nyernek az átértelmezett kompozíciós rendben. Gondolhatnánk a tradicionális festői és a mediális kreativitás illeszkedési lehetőségkeresésének, hiszen a lendület és a kimértség együtthatóságára késztet. Somogyi Laura egy barokk palotába (vagy a Tate Modernbe?!) is illő seccójához társat választott Wolf Eszter személyében, s együttesük a TUU 133. A nagy volumenű festmény nyersvászon, bármilyen meghökkentő, az egy az egyben megfestett párnák takarók, lepedők zűrzavara, a lezajlott happening lenyomata, melankolikus hússzínre zavarbaejtően emlékeztető pigmentkavalkád. A TUU 133-ot kollektív munkáik nevesítik. A különösséget fokozandó, az alkotás kvázi a kávézó oldalfalát borítja be.

Szabó Franciska már-már fotórealista, nagy méretű vászna a modellt (megszokottan idősebb néni mackónadrágban) festő-rajzoló tanítványokat ábrázolja felülnézetből. Franciska egyéb kvalitásaihoz tartozik, hogy ő volt frissen végzetten az első igazgatóhelyettes, bár utóda, Nagy Barbara művészettörténész szintén ahhoz a bizonyos y generációhoz tartozik. Apropó, generáció, a tárlat több szempontból unikális, de elsősorban azért, mert itt a tanárok és tanáraik állítanak ki – „előttem az utódom” –, s miként a doyen, Bodóczky István megemlíti, a Kisképzőben a szabad szellemiség, a tolerancia és a differenciált oktatás a jelen és az útravaló.

Szalai Attila vérbeli rajztanár, tehát természetesen, két festett, csiszolt gipszlapot hozott.  Finoman színezett, stilizált intarziákat. Szőke Gáspár Prototípusok 1-3 című reliefsorozatának visszafogott kolorizmusa rétegeltlemezek puzzle-játékában testesült meg a dimenziók közötti párbeszédként. Wächter Ákos az úgynevezett art-edge-korszakából mutatott eklektikus-posztmodern példát, ahol klasszikusnak ható keveredik modern, pop-artos hatásokkal, amit aztán art decós rajzolattal írt felül.

Már idéztük a „nagyképzős”, a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán tanító Szurcsikot (aki persze maga is a Török Pál utcai patinás épület padjait koptatta). Most ide kell citálnunk azt az okfejtését, mely nemcsak az úgynevezett művésztanároknak, ám minden kreatív alkotásban hívő diáknak és leendő diáknak abszolválandó: a művészet valóban „improvizatív sorsjáték”. A Bartók 1 Galéria szimpatikus programja, vállalkozása, hogy kizárólag csoportos kiállításoknak ad teret, legyen az művésztelep, egyesület vagy kollektív műterem. A Kisképző tanárainak bemutatása így most nem ér a végéhez, a következő etapban a grafikusok és szobrászok mutatkoznak be.

Nulla dies sine linea.

 

Bartók 1 Galéria

2019. VI. 5–24.