Kontingens környezet
A határok átlépése

Anca Benera és Arnold Estefán: Conflict Lines, 2018, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery Fotó: Simon Zsuzsa

A kiállított munkák más-más, mélyen személyes irányból kezdik ki azt, amit a stabilitásról gondolunk, abba az irányba terelgetve bennünket, ahol a kontingencia mint egyetlen állandó elfogadhatóvá válik, és a biztonságoshoz, ismerthez való ragaszkodásunk dialektikába kerül a változás utáni vágyunkkal.

Svätopluk Mikyta a járvány első hulláma alatti karanténban készült rajzai a bezártság és az elszigeteltség pszichológiájáról beszélnek naplószerűen, ugyanis a képek napra pontosan datálva vannak, aminek különösen találó keretet ad a Glassyard lakásgalériája. A négy fal között rekedt művész mellett érezzük magunkat, mikor az emberi érintés után bizsergő kéztanulmányokra nézünk – Shriveled Hand from the Right (2020. 03. 26.), Shriveled Hand from the Left (2020. 03. 26.) –, a Paulay Ede utca szürke homlokzatainak kontrasztjában megértjük, miért próbálja szivárványszínűre színezni a városi környezetből hiányzó, szinte meseszerűen elképzelt növényzetet – To Protect Dying Plants (2020. 04. 03.). Az alkotási folyamat önterápiaként jelenik meg, melynek során felvállalja érzékenységét, és számot vet a Xanaxtól leszedált világban érzett magányával és elveszettségével. A Man and Machine (2020. 04. 04.) a külvilággal való egyetlen kapcsolatának abszurditásáról számol be: hiába a világháló, nem tud összekötni, mert a laptop billentyűzete helyén értelmetlen, ősi jelek vannak, a kifejezés lehetetlen. A szorongás satírozó mozdulatokban tör ki.

Svätopluk Mikyta: Psycho (04-05. 04. 2020); Felled Wheat (28-29. 03. 2020), 2020, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery

Svätopluk Mikyta: Shivering Hand (23. 03. 2020); Living hand (14. 04. 2020), 2020, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery

Horváth Gideon és Süveges Rita munkái annak a környezetnek a katasztrófájáról beszélnek, amelytől Svätopluk Mikyta el van zárva. Horváth Gideon üvegből és méhviaszból készült szobrai Szöllősi Géza munkáira emlékeztethetik a nézőt szerves anyaghasználatukban és koncepciójukban, a Deviation Finds a Way (2020) sorozat azonban a poszthumán elméletek fajok közötti transzgressziói és hibridizációi, a horroresztétikák látványvilága mellett környezettudatos szerepvállalásként is értendő. A méhviasz arra a törékeny egyensúlyra utal, amely meghatározza a mezőgazdaságunkat a méhek száma által, a fenntarthatóság problémáját emeli középpontba, ahogy az xtro realm művészeti csoport (Zilahi Anna, Horváth Gideon, Süveges Rita) által szerkesztett intermediális, extrodæsia (2019) című posztantropocén lexikon is. A fenntarthatóság nem egy meglévő állapot stabilizációja: arról a felismerésről szól, hogy a természet kontingens, és az embernek kell adaptálódnia a környezeti feltételekhez ahelyett, hogy uralni próbálná azokat. Erre a mikro- és makroszintű evolúcióra utalnak a szobrokon megjelenő nemiszervrendszerek, tojások.

Horváth Gideon: Deviation Finds a Way 3. Leopárd meztelencsigák párzása, hermafrodita nemiszerv és tojások 2020, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery Fotó: Horváth Gideon

Süveges Rita diptichonja – Dissolution – farkasszemet néz a méhviasz szobrokkal, és egy későbbi állapotot mutat, a detonáció pillanatát, ami után már lehetetlen lesz az adaptálódás. Jobb oldalon a krómos alapra felvitt akril selyemfényű hatást keltve terül szét, mint a vízfelszínre cseppentett olaj, mint a nagy mélységből bányászott ásványokban gazdag föld, bal oldalon az alulexponált fényképre emlékeztető, fotórealisztikus vulkánkitörés magyarázza a jelenség súlyát: a vizeket beszennyezni olyan, mint kiengedni a szellemet a palackból, a túl mohón ásott bánya beomlik. Süveges ironikus ajándékként adja át jóslatát, ahogy az ókori rómaiak adták ajándékba arcképükkel díszített diptichonjaikat.

Süveges Rita: Dissolution (az ‘out of control’ sorozatból), 2020, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery Fotó: Horváth Gideon

Anca Benera és Arnold Estefan videón rögzített performansza – Pacta sunt servanda, Black March (2012) – a Svätopluk Mikyta által megfogalmazott kifejezési és közlési, kapcsolatteremtési nehézségek felől közelít a nemzeti híradások beszédmódjához mint politikai cselekvéshez. Egymással szemben ülve, egyszerre olvassák fel az óráról órára változó híreket az Ion Iliescu rémhírkeltése nyomán kitörő zavargásokról, egyikük magyarul, másikuk románul. Az elhangzó állítások természetesen egymás ellentétei, ahogy azt megszokhattuk az effajta performanszoktól, a hangsúly azonban nem azon van, hogy dehonesztáló módon próbálják egymásra hárítani a felelősséget, hanem azon, hogy közben nem jön létre közöttük semmiféle kapcsolat. Egy lépésre egymástól, mégis végtelen távolságban, a demilitarizált övezet két partján, ahol még a tekintetük sem találkozik. Olyan átléphetetlen, természetellenes határvonal húzódik közöttük, amilyenekre 2018-as Conflict Lines című installációjukkal hívják fel a figyelmet. A történelmi események nem törődnek a környezettel, erről árulkodik például Marokkó határa, ami nyílegyenesen szeli ketté a Szaharát – régóta fennálló, mégis instabil helyzet, amelyet csak a fenntarthatóság nevében létrehozott változtatásokkal lehetne megőrizni. Horváth Gideon fajok közötti transzgressziói felől nézve még látványosabbak ezek a homokba húzott vonalak.

Anca Benera és Arnold Estefán: Conflict Lines, 2018, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery Fotó: Simon Zsuzsa

A határátlépésekre reagál Paulien Oltheten is videómunkáiban – Meanwhile I’m doing exercise (2017), Stay Healthy (2020) –, melyekben előbb bevándorlókat követ egész Európán keresztül, majd rövid interjúkat készít a karantén miatt otthonaikban ragadt amszterdami lakókkal, ezzel visszatérve a kiállítás elején látott karanténrajzok hangulatához. Két véglet, mégis hasonló mentális problémákat vált ki a vándorlás és a bezártság, aminek magyarázatára az egyik etűd szereplője ráhibáz: a járványügyi intézkedések miatt a bezárt kocsma előtt üldögélnek a törzsvendégek, mondván, hogy a szokásokat fontos megtartani. A viselkedési mechanizmusokhoz való ilyesfajta ragaszkodás megkérdőjelezi a bizonytalantól való félelmünket – hiszen a káros szenvedélyek fenntartását függőségnek nevezzük, amely kategóriába könnyen beleeshet a törzshely megrögzött látogatása, különösen akkor, ha a vendégek még ilyenkor se elegyednek szóba.

Paulien Oltheten: Meanwhile I’m doing exercise (részlet: Feet, fotó, 2016), 2017, Unstable State of Things című kiállítás, Glassyard Gallery Fotó: Simon Zsuzsa

A kiállítás fokozatosan, a munkák közötti párbeszédeken keresztül vezet el minket a kezdeti ismeretlen és kiszámíthatatlan által okozott szorongástól addig a kényelmetlen felismerésig, hogy a szokások rabjaiként nem lehet változást elérni, változás márpedig kell, mert a helyzet instabil. Egyik művész sem áll elő konkrét válasszal a társadalmi, politikai, természeti problémákra, ám mind figyelmeztetnek arra, hogy az első lépés a határok átlépése, a kapcsolatteremtés.

Unstable State of Things

GLASSYARD GALLERY

2020. augusztus 12. – szeptember 11.