Kovásszal a rendszer ellen
Interjú Bozzai Dániellel

Bozzai Dániel: A proletariátus fegyvere ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

Don Tamás: Még gimiből ismerjük egymást, szóval kijelenthető, hogy első sorból néztem végig, hogy hogyan lett belőled képzőművész. A Képzőre vettek fel, grafikára, de emlékeim szerint ennek ellenére legalább harmadévig kitartottál a festés mellett. Hogy látod a mából ezt az időszakot?

Bozzai Dániel: A bölcsészkar befejezését követően fordultam a képzőművészet felé, és egy idő múlva elkerültem Kopek Rita műtermébe, ahol fogalmam nem volt, hogy milyen irányt válasszak, de valahogy a tervezőgrafika tűnt a legkézzelfoghatóbbnak, ezért arra kezdtem nagy erőkkel készülni. Második alkalommal fel is vettek a Képzőre. Ez köszönhető amúgy Rita szigorának is. Megkövetelte a heti 24 óra portré-, akt- és krokirajzolást, azon kívül a szakmai felkészülést. A tervezőgrafika mellett sokat festettem, konzultáltam festőmesterekkel. Meg is fordult a fejemben másodév során, hogy átjelentkezem Gaál József osztályába, de úgy éreztem végül, hogy a nélkül is foglalkozhatok azzal, ami érdekel, hogy szakot váltanék, és igazából nem bántam meg, mert így nem veszett el az a tudásom sem, amiből a mindennapi kenyeremet keresem, és a csoporttársak sem lettek volna pótolhatók.

Bozzai Dániel: Síró kenyerek, rejtőzködő kovászok ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

DT: Ha már pótolhatatlan csoporttársak: az egyetem első éveiben a grafika tanszéken egymásra találtatok néhány hasonlóan gondolkodó szaktárssal, és ebből jött létre KÖTÖDE csoport. Milyen szerepe volt a KÖTÖDÉ-nek az egyetemi éveidben?

BD: Másodévesek voltunk, amikor Albert Ádám és Varga Tünde Mária igazgatta a Művészeti és Művészetelméleti Szakkollégiumot. Ádám művészeti anatómia óráira jártunk ekkor, ő volt az, aki felvetette, hogy jelentkezhetnénk a szakkollégiumba. Nem emlékszem pontosan, hogyan, de létrejött a KÖTÖDE csoport, főleg tervezőgrafikusokból. Ádám támogatásával a csoport a saját fejlődésére és kedvére elég sok programot, workshopot, előadást, kiállítást szervezett magának, és az egész tagság számára is, tehát működött kis közösség és tágabb szervezet szintjén is. A szakkollégium olyan közeget biztosított, amellyel az egyetemen amúgy nem nagyon találkoztunk: nyitottság, szociális érzékenység, befogadás jellemezte. Ennek ellenére a csoport létszáma az eredeti tizenvalahány főhöz képest csökkenni kezdett, nem mindenki érezte magáénak ezt a formációt, így egy erős maggá alakultunk. Kerestük és kaptuk is a szociálisan érzékeny témákat, és úgy tűnik, hogy sikeresek voltunk ezek feldolgozásában, befogadásában és a közös eredmény prezentálásában. A rendkívül színes személyiségű emberekből álló KÖTÖDE jól működött, ezzel szemben a tanszék nem igazán jól reagált a működésünkre. Azt mondták, a grafikát nem lehet csoportban művelni. Nem is azt a grafikát műveltük, amit ők értettek annak. Tipikus egyetemi csoportosulás voltunk olyan szempontból, hogy nagyon lelkesen indultunk és működtünk, de ahogy közeledtünk a diplomaév felé, egyre szerteágazóbbá vált az érdeklődésünk, és végül volt, aki inkább a design felé mutatott nagyobb elköteleződést, míg volt, aki a képzőművészet felé köteleződött el. De ami közös maradt mindannyiunkban, hogy továbbra is fontosnak tartjuk a szociálisan érzékeny témákat. Azt gondolom, mindnyájan jó érzéssel emlékszünk vissza a KÖTÖDÉ-s időszakra. Ezzel nagyjából egy időben alakult meg a PAD Alapítvány, amelyben grafikusként vettem részt, de hamar kiderült, hogy egy alakuló kollektíva része lettem, amely mára ötfős keménymaggá vált, és rengeteg szorosabban vagy lazábban a csoporthoz fűződő támogatót, kreatív embert számlál.

Bozzai Dániel: Moduláris Kropotkin ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

DT: Tehát a KÖTÖDE után jött a PAD, ebből is látszik, hogy mennyire fontos számodra a közösség. Ha már PAD, akkor térjünk ki egy kicsit arra, hogy a 3. OFF-Biennalé keretein belül Hétköznapi hiánycikkek címmel nyílt kiállításotok a 2B Galériában. Mi a projekt lényege? Mi a te szereped a közösségen belül?

BD: Valójában párhuzamosan is működtem mindkettőben, de egész különböző a két csoport, mégis egyezik is egy ponton: mindkettő számára meghatározó a társadalmi igazságosság. A PAD-nál ez explicit módon jelenik meg: minden művészeti projektet antropológiai kutatás támaszt alá, amely egy-egy érzékeny témával és sérülékeny társadalmi réteggel foglakozik. A kutatás részét képezik társadalmilag elkötelezett művészeti projektek, workshopok, az oktatás és a társadalmi érzékenyítés. Az OFF-Biennalén bemutatott Hétköznapi hiánycikkek mögött is egy több éve folyó kutatás áll, amely nem az OFF miatt jött létre, nem is zárul le a kiállítássorozat végével, viszont meghatározó a PAD számára. Úgy érzem, hogy ez egy hosszú időszak summája, amiből rengeteget lehet tanulni. A Hétköznapi hiánycikkek lényege az, ami a PAD lényege, hogy a láthatatlan társadalmi rétegek nehézségeit olyan módon tegye láthatóvá, hogy azok, akik részei ennek a társadalmi rétegnek, ne sérüljenek. A PAD-nál mindenki azt csinálja, amihez ért, amiben tapasztalata van, azon túl pedig mindent, amit épp kell. Én többnyire a grafikai feladatokat látom el, és a művészeti projektek művészeti megfogalmazásában segédkezem, ügyelve arra, hogy a téma ne csorbuljon.

Itt olvashattok rólunk: http://pad.network/, https://offbiennale.hu/2021/projects/hetkoznapi-hianycikkek

Bozzai Dániel: Zászló kovászmotívummal ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

DT: Visszatérve az egyéni alkotói praxisodra, az elmúlt években a munkáid meghatározó elemei a kenyér és a kovász. Hogy kerültek képbe?

BD: Nagyon banális oknál fogva: öt éve még csak szar kenyereket lehetett kapni a Nyugati környékén. Ezért gondoltam, megkerülve a rendszert, saját kenyeret sütök. Először élesztős kenyerekkel próbálkoztam, nem voltak rosszak, de szembe jött velem egy videó, amiben Dragomán György kovászos kenyeret süt, és elfogott valami izgatottság. Azonnal nekiláttam kovászt nevelni. Annyira belelendültem, hogy mindennapos praxisommá vált a kovászom etetgetése meg a kenyérsütés, és arra lettem figyelmes, hogy már nem festek olyan intenzitással, hanem sütök, nem mellesleg nagyon jó ízű kenyereket. Észrevettem, hogy az addigi témám nem változott, csak a médiuma lett más, ami magával hozott csomó feldolgozható anyagot. A szétesés, a pusztulás, a bomlás és az ezekből létrejövő megújulás motívuma ugyanúgy jelen van a kenyérkészítésben, mint a korábbi munkáimban. A kovász baktériumok és élesztőgombák diverzív társadalma, amely cukrokat bont és emészt, széndioxidot, tejsavat és ecetsavat állít elő, így tudja sokszorozni magát. Ez maga a fermentáció (laktofermentáció) – az erjedés, a lebomlás és a megújulás –, egy egész életciklus szobahőmérsékleten, 12 óra alatt.

DT: Aztán jött egy egyéni kiállítás a Labor Galériában Síró kenyerek, rejtőzködő kovászok címen. Milyen szempontból volt érdekes neked a kenyér és a kovász?

BD: A kenyér egy olyan kimeríthetetlen téma, hogy a Síró kenyerek, rejtőzködő kovászokig alig tudtam megfogni. Így különböző aspektusaira bontottam. A történeti és etnográfiai nézetét emeltem ki párhuzamba vonva a jelenkori elidegenítő kapitalista világszemlélettel, ezért létrehoztam a dédanyám képzeletbeli konyháját, amit laboratóriummá preparáltam. Ténylegesen meg lehetett vizsgálni a kenyér szerkezetét, szemügyre lehetett venni tárolókon keresztül egy régi konyha elemeit, alapanyagait: kovászt, búzát, kenyérmetszeteket, egereket, akik szintén organikus részei voltak valaha a háztartásnak. Tehát amellett, hogy egy eltűnt világ feletti mustra volt ez, társadalmi problémáknak is hangot szándékozott adni. Kapcsolódott a kiállításhoz egy worshop is, amelyen technóra dagasztottunk kenyértésztát. A techno távol áll a hagyományos kenyérkészítéstől – történeti idejét tekintve is, meg úgy is, hogy az egyik egy lassú, akár több napos folyamat, a másik gyors és pörgős –, ellenben nagyon jó ritmust ad a zene a dagasztáshoz. Azt figyeltem, hogy ki hogy reagál arra, hogy bele kell nyúlni egy manapság kicsit furcsa anyagba. Gyakran tartózkodni szoktunk az olyan dolgoktól amivel „összekoszoljuk” magunkat, inkább gépekre bízzuk az ételeink elkészítését. És találtam olyat, aki kellemetlennek találta! Én mindig kézzel végzem a dagasztást, fontosnak tartom, hogy fizikailag is kapcsolódjak ahhoz, amit majd megeszem.

Bozzai Dániel: Együttműködő acélkonstrukció forradalmi kenyerekkel ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

Bozzai Dániel: Ökölszobor dagasztóteknő mögött ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

DT: A diplomaprojektednél is megmaradt a kenyér, egy óriásira felnagyított kenyérjegyet csináltál. Mennyiben közelítettél máshogy a témához, mint addig?

BD: A diplomamunkám volt az első olyan tárgyegyüttes, amelyben áttétesen jelent meg a kenyér, és inkább politikafilozófiai hangsúlyt kapott. A hatalom és az alávetettek relációja jelenik meg a felnagyított – és másodlagosan a jelen napjainkhoz transzformált – kenyérjegyben. A totális kiszolgáltatottság szimbóluma a kenyérjegy, mivel az állam határozza meg, hogy kinek mekkora fejadag jár, miközben maga idézi elő a hiányt háborúval, elbaltázott kormányzással, önkényes, önző rendszerekkel.

DT: Eljutottunk a Knead the dough, need to change the structure-ig, ami május 14-ig látható a Stúdió Galériában. És még mindig a kenyér és a kovász, de most már mindenféle szakralitás nélkül. Sőt, a magad visszafogott módján radikalizálódtál is. Hogy jutottál el az anarchizmusig?

BD: Az anarchizmus hallatán sokunkban egy rendszertelen felfordulás, irányíthatatlan tömeg képe ugrik be, holott egy állandó megújulást, azaz forradalmat, önreflexiót, elfogadást hirdető gondolkodásmódról van szó, amelybe nagyon sok minden belefér, kivéve az, amit a hatalom a saját maga újra és újra megteremtő, hierarchikus rendszere tetejéről a „jól belátható érdekünkben” a nyakunkba akaszt. Úgy látom, hogy az anarchia nem a törvények ellen lázad, viszont megkérdőjelezi azokat. Az abszolútumnak tekintett törvényeket meghozó államiság merev struktúrájának az ellensége. Gondoljunk csak a numerus claususra, a szegregációra, a homoszexualitás ellen szóló törvényekre. Miért lettek embercsoportok, tevékenységek, vallások illegálisak? Érdemes ezeket a kérdéseket feltenni.

Ez a folytonos önreflexív attitűd, ami számomra legjelentőségteljesebb az anarchizmusban. Így több ponton is kapcsolódik egymáshoz a kenyér és az anarchista antropológus, James C. Scott írásai az infrapolitikáról. Az infrapolitika a hatalommal szembeni csendes ellenállás, szemben a nyílt zendüléssel, sztrájkkal, forradalommal, lázadással, amelyek jó eséllyel megtorlással végződnek. A tárlaton olyan tárgyak szerepelnek, amelyeknek kettős értelmezése van: lázadó vagy hétköznapi, semleges. Egy seprűre húzott zászló, Pjotr Alekszejevics Kropotkin kis modulokból összeálló portréja. Utóbbiról azt hihetnénk, hogy magáról az anarchizmus egyik atyjának a személyi kultuszáról szól, holott a decentralizált, horizontális irányítást szimbolizálja.

Bozzai Dániel: Moduláris Kropotkin, részlet ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

Bozzai Dániel: Zászló kovászmotívummal, részlet ╱ 2021 ╱ Fotó: Digitális Képműhely

A központi tárgy egy utcakőalakú és -méretű kenyerekből álló útszakasz, amelyből egy „kő” fel van szedve. Ez egy agresszív motívum, hiszen kész arra, hogy valaki megfogja és eldobja, vagy barikádot építsen belőle, de mégiscsak kenyérről van szó, a kenyérnek pedig csomó konnotációja létezik, de az ellenállás nincs az elsők közt. Maximum akkor dobunk valakihez kenyeret, ha az kővel dob meg. Egy másik párhuzam, hogy a kovász természeténél fogva nem hierarchikus közösség, nincs alá és fölérendeltség, együttműködés van a tagjai között. Ezen túl pedig nem illeszthető a kapitalizmus kizsákmányoló rendszerébe, ugyanis a néphagyomány szerint sem adható el, nem vásárolható, viszont megosztható másokkal, ezért nem válhat belőle holmi fogyasztási cikk.

DT: Így visszatekintve az egyetemi éveidtől mostanáig egy konzisztensen építkező művész képe rajzolódik ki a szemünk előtt. Látod már, hogy milyen irányba mész tovább?

BD: Nem. Viszont remélem, hogy észreveszem majd, ha belül változik valami, és kifelé aszerint fogok cselekedni.

Bozzai Dániel: Knead the dough, need to change the structure

FKSE

2021. április 30. – május 14.