Láttatni a láthatatlant
Interjú Czigány Ákossal

Jankó Judit

JJ: A Várfokban tartott vezetésen kihangsúlyoztad, hogy tudatosan döntöttetek a szótlan, magyarázatlan kiállításrendezés mellett, azaz sem szerzői kommentárokkal, sem művészettörténeti magyarázatokkal nem terhelitek a látogatót. Miért?

Czigány Ákos: Folyamatosan felmerül a kérdés, mennyi alkotói magyarázatot érdemes hozzáfűzni az elkészült munkákhoz. Ha elhagyom vagy minimálisra veszem, abban az a javaslat rejlik, hogy szemünkre, értelmező önállóságunkra, műveltségünkre bízhatjuk magunkat. Ez a bizalom kiveszőben van, hiányzik a befogadó és a mű viszonyából is, ennek a folyamatnak megvannak a maga nyomós okai. Az én munkáimnak azonban fontos rétege a látvány elfogulatlan, figyelmes, nyugodt szemlélete. Sok lényeges mű megszólal így, mellékelt kommentár nélkül. A valamiféle visszanyert vagy másodlagos naivitás óhaja mellett ugyanakkor ott van a közönség és a szakmai közeg érthető igénye, illetve forszírozott nyomása a szerzői értelmezésre.

JJ: Hogyan lehet összefoglalni a koncepciót?

CÁ: Retina címmel olyan műcsoportokat gyűjtöttem össze az elmúlt évekből, amelyek a látás, a tekintet és a fotográfia határterületein mozognak, és a képiség szívébe vezetnek. Ehhez a képi és a tudati leképezés közti kettős kötés paradox kapcsolata adja a szemléleti alapot. Innen fakadnak azok a vizuális kétértelműségek, bizonytalanságok, amelyek a látás elképesztően gazdag és felderítetlen ügyéhez tartoznak.

JJ: A műszemeket ábrázoló sorozatodnál nem tudott nem eszembe jutni Kerekes Gábor – aki ugyan igazi szemeket fényképezett.

CÁ: Kerekes műve és személye megkerülhetetlen ihletforrás. A Replica darabjainak fekete-fehér színkivonatai valóban felfoghatók lábjegyzetnek vagy akár kiegészítésnek az ő általad említett képeihez. Az én tárgyaimon is ott az idő nyoma, de még annyira sem szervesek, mint Kerekes preparátumai, viszont hozzá hasonlóan a képi elevenség peremén mozognak.

JJ: Mi érdekelt a műszemben?

CÁ: Pont az, hogy mű. Régi, több ezer éves törekvés, hogy súlyos sérülése, elvesztése esetén tökéletes másolatot készítsünk az emberi szemről. A cél itt az, hogy a lehető legjobban hasonlítson a másik, még ép szemhez, és helyreállítsa az arc teljességét. Ennél fogva végső soron a műszem készítését ugyanaz a tökéletes másolatot létrehozni kívánó akarat hajtja, amelynek folytán a fotográfia végül a 19. században kialakult.
A Replica darabjain fényképezett antik üvegszemek kísértetiesen emlékeztetnek az emberi, élő, eleven szemre. Én viszont nem a megszokott fényállásban fényképeztem őket, tehát nem fényvisszaverő tárgyként, hanem átvilágítva, mintha a világtalan szemek újra megtelnének fénnyel. Így olyan színeket kapnak, amelyek a valódi szemszínektől idegenek, egyedi színpárosítások jelennek meg. A felismerhetőség, a megtévesztő hasonlóság és a látásvesztés kerül itt vizuális és gondolati feszültségbe.
A képcsoport fekete-fehér darabjai – némi áttétellel – a háromszínbontás működését modellálják, ami hasonlónak tűnik a látás és a fotográfia mechanizmusában, hiszen a színek sejtszintű érzékelése a retinán és a képalkotó színcsatornák hasonlóképp a vörös-zöld-kék tartományokra épülnek.

JJ: Azt a kérdést is feszegetik a munkáid, hogyan lehet a láthatatlant láthatóvá tenni, gondolok itt a tükrös sorozatra. Mi izgat a láthatatlanságban?

CÁ: A kiállítás összes munkájában megjelenik egyfajta elméleti archeológiai érdeklődés, ami a leképezés őstörténetére vonatkozik. Elvégre a fotográfia, például a festészettel összehasonlítva, fiatal képalkotási eljárásnak tűnik. Itt azt a gondolatkísérletet hozom játékba, hogy amióta ember az ember, velünk van egy ősi képfajta, a tükörkép, és ennek rögzítésére született meg a fotográfia. Erről nagyon szép szövegadat az az idézet a kiállítás falán, amely egy francia utópikus regényből származik 1760-ból, tehát jóval a fotográfia felfedezése előttről.
Maga a tükör viszont olyan hétköznapi tárgy, amely kihívást jelent az ábrázolással és különösen a fotográfiával szemben. A tükör csak hatásában létezik, magát végső soron sosem látjuk, egyfajta láthatatlan tárgy. Ha pedig megfosztjuk a tükrözéstől, akkor már nem az, ami. Arra törekedtem, hogy fotográfiai eszközökkel úgy fogalmazzam meg a tükröt, amint előlép ebből a „láthatatlanságból”. Az ábrázolhatóság, a tárgyi és képi identitások paradox mezője érdekelt itt, melynek egyik megkapó folyománya az, hogy miközben a saját arcunk helyett a tükör portréját pillantjuk meg a fényképeken, abból nyomban több, többféle arc lesz. Az egyik fénytörésben már megfeketedett a foncsorréteg, a másikban a töredékes réteg szerkezetében van valamiféle kísérteties sötét, mindenfajta optikai játék nélkül.
Emellett létezik egyfajta tükör, amit mostanság a zsebünkben hordunk, az okostelefon érintőképernyős kijelzője, a selfie apparátusa. Ezt rétegekre boncoltam, és ezeket a rétegeket olyan objektek soraként állítottam a térbe, amelyeken a transzparencia és a tükrözés kettőssége jelenik meg.

JJ: Muszáj megkérdeznem, hogy mit tanultál a bölcsészkaron. Mert az elméleti háttér, a bölcsészgondolkodás nagyon érződik a vizualitás mögött.

CÁ: Az egyetemi évek legfontosabb részét az esztétika tanszéken töltöttem (a szak elvégzése nélkül), jelentős egyéniségeket hallgathattam, meghatározó szellemi pozíciókkal találkoztam, később publikáltam is elemzéseket, esszéket. Részben innen eredhet a munkáimban esetleg érzékelhető reflexiós igény. A klasszika-filológiai tanulmányokból emellett egyfajta kutató, forráskereső hajlam jöhet. Holott ennek a tudománynak éppen az a legérdekesebb vonása, hogy jelentős adathiányra épít tudást, olyan hálót elemez, ahol a lyukak ugyanolyan jelentősek.
▬▬▬▬
Czigány Ákos (1972, Budapest) fotóművész
A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. Budapesten él és alkot, 2014 óta a Várfok Galéria képviselt művésze. 2010-ben Egek című sorozatáért elnyerte a neves Lucien Hervé- és Rodolf Hervé-díjat, majd az International Photography Awards 3. és a prágai Leica galéria FRAME011 nemzetközi fotográfiaversenyének 2. díját és különdíját is. 2020-ban Balogh Rudolf-díjjal tüntették ki.

Várfok Galéria
2022. szeptember 15. – október 29.