Levélváltás
Knyihár Amarilla és Pokorny Attila kiállítása

Nagy T. Katalin

Knyihár Amarilla festészetének egyik szelete a tájkép nagy múltú műfajához kötődik. W. J. T. Mitchell szerint a tájkép médium, mely a hatalomról szól, és az imperializmushoz kapcsolódik. Ezzel a meglepő állítással sokan nem értenek egyet, többek között én sem, mert ez csak az érem egyik oldala, létezik másfajta tájképfestészet is; a 21. században a tájkép számos új olvasata jelent meg.

Knyihár Amarillát a táj apró történései, rezzenései, a fény-árnyék játékok, a vízben megjelenő tükörképek vonzzák, szeizmográfként tapogatja le a táj elemeit, miközben láthatatlan részévé válik saját képeinek. Őt nem a levélmotívum ragadta meg, mint Pokorny Attilát, hanem a kis mozaikok együttese, a lomb, mely együtt mozog, egy irányba táncol, ha belekap a szél. A lomb mibenléte és mozgása érdekli, az árnyékot vető levélözön, a tükörképe fölé hajló lombkorona. A Lomb és árnyék című sorozatából négy festmény látható a kiállításban. Nem remake-ek, de nagyon közel állnak egymáshoz. A festő egy-egy meg nem ismétlődő pillanatot rögzített. Színviláguk, hangulatuk, képkivágásuk nagyon hasonló, ismétlődések az ismételhetetlenben. A variációk összehasonlításra késztetik a nézőt, s ezáltal még inkább érzékeljük, látjuk az elmozdulásokat, halljuk a zizegést, a suhogást. Ahogy a cím is jelzi, a képeken levelek kis foltjait követik hűen azok vetett szürke árnyékai. A festő, hogy még anyagszerűbbé és érzékibbé tegye a lírai látomást, törmeléket kevert a festékbe, így a vászon faktúrája megidézi a fal vakolatát.

Egy másik sorozatának, a Lombárnyéknak egy darabja a platóni barlanghasonlatra reflektál, nincs lomb, csak tünékeny árnyéka játszik a falon. Vajon a vibráló festékpászmákból felépülő kompozíció visszaadja-e a lombozat valóságos képét? A látszat és valóság problematikáját boncolgatják tovább a Viszonylat-sorozat darabjai is, melyeken a monokróm kompozícióban megjelenik egy színes „kép a képben” motívum, hogy egyfajta mise-en-abyme-ként tegye rejtélyessé a festményeket. Első pillantásra kis keskeny ablakoknak vélhetjük, de a festő szándéka szerint inkább takarnak valamit, nem folytatásai a monokróm képmezőnek.

Pokorny Attila szobrász és természetművész, nem meglepő, hogy legújabb munkáiban a falevél motívumát járja körbe. Levélszobrai mikrotörténeteket mondanak el a lehullott levélről, az áttört csipkévé enyésző, korhadt lombról, a kettétört, összekapaszkodó s a szél által felkapott, a levegőben keringő levélcsapatról. Egyik szobra két korhadó, óriásra felnagyított levél együttese. Nemes Nagy Ágnes Falevél-szárak című versprózájában „imádkozó tenyereknek” nevezi a faleveleket. Ez a metafora tökéletesen illik Pokorny kompozíciójára. A levél, bár a fa része, mégis önálló élete van, s végstádiumában szinte mágikus erővel bír. Ki ne gyűjtött volna gyerekkorában földön heverő faleveleket? Talán tudat alatt azt érezzük, amit Nemes Nagy fogalmaz meg ugyanebben a művében: „érinteni az eddig érinthetetlent. Érinteni a fentről érkezőt, fogni, nézni, vinni, megúsztatni utoljára a szélben.”

Kutatgattam a neten levélszobrok után, és azt tapasztaltam, hogy a szobrászok szinte mindegyike erőteljesen stilizálja e motívumot, nem ábrázolja a szárukat. Pokorny azonban mindig megtartja a lebomló, a lehulló levélszárat. Ezeknek már nincs tartó szerepe, nevezhetnénk őket kis antennáknak, melyeken keresztül a levélmaradványok kapcsolatot tartanak egykori fájukkal. Egy másik szobor egy csipkés szélű, átlyuggatott, kettétört levélóriás, festői patinájával, az esőcseppek nyomait őrző pöttyeivel olyan, mint egy levélemlékmű. Míg a festmények szorosan kapcsolódnak a természeti látványhoz, a szobrok az enyészet, az elmúlás felett lamentálnak. Az összekapaszkodó levelekből konstruált Oszlop a lehetetlenre vállalkozik, törzsként jelenik meg körbe ölelve a levegőt, mintha egykori gazdáját, a fatörzset idézné meg.

A leveleken túl Knyihár Amarilla és Pokorny Attila munkáinak van egy másik közös vonásuk, a szél, mely mindkettőjük munkájában „fel-feltámad”. A magyar nyelv a levegő szót a hangutánzó eredetű szócsaládba sorolja. A levélnek köze van a levegőhöz, számára akkor megfogható a levegő, ha megmozdul, vagyis ha fújni kezd a szél, a levegő mozgása pedig éppen a falevelek mozgása által válik érzékelhetővé és láthatóvá. Knyihár gyakran játszik a széllel, megpróbálja megragadni, rögzíteni, ez visz mozgást tájképeibe. Pokorny Szél című szobra pedig a szél által felkapott levelek pillanatnyi állapotát merevíti ki. A rozsdás vaslevelek ide-oda hajladozva törnek felfelé utolsó táncukat járva, de legalul ott lapul, alig elemelkedve a földtől, egy már korhadásnak indult levél. Felemelkedni már nem képes, mert lyukain áthatol a szél. A hatalmas levélcsipkék az ő transzfigurációi.

▬▬▬▬

Levélváltás

Etyeki Műhely Galéria, Etyek
2023. március 4. – április 14.