Memento mori szövedék
Olajos György: Hybris
Olajos György Hybris című kiállítása rendkívül érdekes eszmefuttatásoknak enged teret. A görög fogalom a gőg, az elbizakodottság személyiségvonását jelöli, és egy mindenfajta korlátot áthágó túlzásra mutat rá. A művek vizuális és gondolati felfejtésének szempontjából mégis a legtalálóbb kifejezés az önteltség. Egy mindent magában foglaló telítődés, ahol valamiféle horror vacui („félelem az ürességtől”) tanúi lehetünk.
A kontúrábrák elsőre vonalasnak tetszők, de a negatív formák által érdekes asszociációs lehetőségeket hordoznak. Ily módon a művek formai és tartalmi rétegzettsége egyidejűleg képezi vizsgálat tárgyát, amelyben prehisztorikus ábrák, gyermekrajzok karcolatai és az automatikus írás idéződik fel, így mozgatva meg az ösztönös tartalmakat, miközben akár egyfajta áramkörrajz képzeteként is tovább asszociálhatunk. A létrejövő képződmény organikus fonódás helyett egy dekoratív, stilizált és emblematikus, egy sajátos, fogazott folyondár; egymáshoz kötő, láncoló, ugyanakkor éles szúró és vágó végződésekkel egzisztáló rajzolat. A vonalháló-labirintusban, mintegy az élet vargabetűiben tévelygő ember tékozló fiúként a megbánás, a szeretet és a megbocsátás képességét idézi fel, s ez az önkritika képezi a hybris ellentettjét, egyben ellenszerét. E nélkül nincs „új élet”. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a labirintus és az útvesztő távolról sem szinoním fogalmak, nem ugyanazt jelentik.
Mélyre kell ereszkedni, valamiféle pokoljárás során ahhoz, hogy önmagunk vizsgálatával, feltérképezésével és legyőzésével megleljük a kiutat, a megtisztulás és felszabadulás Ariadne-fonala által „visszajutva” a fényre – ezzel átkerülve egy más minőségbe. A látszatvilág újabb és újabb fátylai viszont folytonosan gátolják a megismerést, mint a Platon barlanghasonlatában megjelenő „árnyképek”. A tudás, a valóság kérdésével szembesülő és az igazságot kereső ember valójában önmagát térképezi fel, a másikban is csak ösztönösen saját magát keresi. Ily módon a kozmikus távlatokat is magára vetíti, vagy önnön maga rendszerét felelteti meg a nagyobb összefüggéseknek. Az archetipikus ősképeken átívelve az „ülepítő mester” tudása az út maga, a folyamat, a keleti filozófiában megfogalmazódó örök körforgás, a szüntelen változás időtlen állandósága.
Mindebben személyiségtípusok, lélektani jegyek konzerválódnak. A művek olvashatók mint a személyiség komplexitása, valamint a létezés kapcsán felmerülő, valamiféle belső és külső univerzumok különös kapcsolata: érintkezése vagy elhatárolódása, megszakadása, összecsúszása és rétegződése. A most kiállított alkotások esetében a hasonló vonulatot képező, korábbi mezőhálózatok s azok idézőjeles történetisége helyett az emblematikusabb lényalakzatok uralják a homogén képteret, a történéseket belső színtérre sűrítve – persze mindez nem nélkülözi a „külvilág” hatásait.
A művész által létrehozott komplex lényalakzatok egymáshoz kapcsolódása, amely fragmentálódás és összeillesztés, ismétlődés vagy többszöröződés, analizáló és variációs attitűd egyszerre, ahol a részletek szinte rituális szétterjedésének, áradásának összetettsége különleges egység. Földbe rótt égi, kozmikus jeleknek tetsző ábrák, melyek csak nagy távlatokból állnak össze, s mutatják meg valódi mivoltukat, mert közelről töredékesek, s ily módon csupán bizonyos értelmezési tartományt képesek átfogni.
Az alkotásokban kiemelt a gerinc, a bordakosár megidézése, a szem és a száj (szinte tépőfogakkal olykor), a karok, amelyek mint láncszemek rajzolódnak ki erős megtartóképességet mutatva, ugyanakkor a kötöttségek jeleként, s nem ritkán kampó- vagy karomvégződéssel. Csakúgy jelentős hagsúllyal bírnak a nemi jegyek, a fallikus férfi vagy a rombusz mintázatú női princípium. S a netán szarvra, agancsra és lótuszvirágra emlékeztető részletek okán egyfajta stilizált agancskoronás sámánkép valamiféle életfává terebélyesedve indít utazást a „belső tájak” felé. Ezek a labirintusfolyondárok, hálózatok olykor még térben is áthatják, átjárják egymást, alá- és fölérendelődnek a többnyire szimmetrikus komponálásban, amelyben a kiemelt gyújtópontokat, rendező elvű váztengelyeket találni, s mint szférák közötti világtengely-életfa motívum képezik az alakok felépülését.
A finom, lírai alkotásokat most egyre dekoratívabb művek váltják fel. Noha a műveit visszafogott kolorit jellemzi, a szín egyre fontosabbá válik az alkotó számára, mert a számos árnyalat, valamint két szín „viszonya” – átvitt értelemben is – többlettartalommal bír. Olajos minduntalan az emberrel és a természettel foglalkozik, érte aggódik, alkotásaiban egyén és univerzum fonódik össze, s művei által a létről, a létezésről kapunk elmélkedni, „megérezni” valót. A hybris önteltségének formai esztétikája mégiscsak elsősorban gondolatiságában jelentős, megrázó, amennyiben az emberben, az énben sűrűsödő tartalmak megközelítése és megfogalmazása az alkotó célja. Az élet szőttesének szálait érinti. S ahogyan Hamvas Béla írja: „Az élet folyói a Lét óceánjába folynak.”
2019. 12. 2. – 2020. 1. 5.
Museum Hotel Budapest
(1088 Budapest, Trefort utca 2.)