Mint egy nagy fehér cápa
Interjú Felsmann Istvánnal
Borítókép: Felsmann István: Playful_ping-pong asztal ╱ részlet ╱ 2023 ╱ rétegelt lemez, print, tükör, lézervágás ╱ 280 × 140 × 90 cm ╱ Deák Erika Galéria ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából
Molnár Judit Lilla: Munkáid ikonikus eleme, a LEGO a 70-es években jelent meg Magyarországon, de igazán elterjedté a mai harmincasok gyerekkorában vált. Máig az egyik legnépszerűbb és legkreatívabb játék. Feltételezem, hogy „anyagválasztásodban” saját gyermekkorod élményei is közrejátszottak. A legózáson kívül miben fejezted ki a kreatív energiáidat, és legfőképpen hogyan?
Felsmann István: Gyermekkoromban természetesen szerettem legózni, és gyakran készítettem saját kreációkat. Más játékokat is szerettem szétszedni, megvizsgálni, hogy mi van a „felszín” alatt, hogyan működik. Majd megpróbáltam azokat ismét összeállítani, ami persze sosem sikerült, így gyakran születtek új konstrukciók, amely gyakorlat visszagondolva egyfajta kreativitást igényelt.
MJL: Mi volt az első meghatározó kortárs képzőművészeti élményed, amely kialakította vagy legalábbis megalapozta a gondolkodásodat arról, hogy az mit is takar?
FI: Nem emlékszem egy konkrét alkotásra, amely különösképpen nagy hatással lett volna rám. Általában a műtárgyak, festmények eléggé félelmetesnek tűntek. A 80-as, 90-es évek vizualitása már akkor is furcsának tűnt, kerek és jellegzetes érzéseket váltott ki, mely érzéseket ma is fel tudok idézni. Hatással volt rám annak a helynek a hangulata is, ahol felnőttem, inspiráló környezet volt.
MJL: A Képzőművészeti Egyetemen párhuzamosan elvégezted a tervezőgrafika és a festő szakirányt. Ez a két eltérő gondolkodást igénylő terület hogyan hatott a művészeti gondolkodásodra? Mennyire gondolod jelentősnek az egyetemi oktatás során tapasztalt szellemi közeg befolyását?
FI: Valóban áthallgattam festő szakra is, de csak tervezőgrafikus végzettségem van. Az interdiszciplinaritás lehetőséget ad arra, hogy eggyel (vagy akár többel) hátrébb lépve tekintsünk saját alkotói tevékenységünkre. A tervezőgrafika fegyelmezett, pontos és „tiszta” munkát követel meg, megtanít az előzetesen felvázolt vízióid megvalósítására. Ezt a szigorúbb alkotói megközelítést segített feloldani a festő szak lazasága, amely így felszabadított a fegyelmezett munkavégzés korlátai alól. A festő szak szellemi közege nagy hatással volt rám, általa megtanultam, hogy olykor a tudás is egyfajta korlátként, befolyással lehet a szabad gondolkodásra.
MJL: Érezted-e úgy, hogy az egyetemi (és az azon kívüli) kulturális közegben egyfajta elvárás, hogy a műnek mindig legyen valamilyen mélyebb jelentéstartalma, és azt tudd is megfogalmazni? Másként kérdezve: ebben az időszakban mennyire érezted, hogy a konceptualitás alapvető elvárás a szcéna részéről?
FI: Az egyetemi évek alatt (2007–2013) szerintem aktívabb diskurzus zajlott a kulturális szcénában, amely így lehetővé tette a mélyebb kritikai álláspontok felállítását, melyek ezáltal valamilyen szinten viszonyítási pontként szolgálhattak a közegnek. Éppen ezért bizonyos mértékben a konceptuális megközelítés inkább volt elvárás.
MJL: Abba a korosztályba tartozol, amelynek a tagjai még az offline világba születtek, de a digitális bumm egész fiatalon érte őket. Mit gondolsz, milyen lenyomatai lehetnek ennek a tapasztalatnak az alkotói gyakorlatodban?
FI: Valóban, a generációm két szék közé esett. Én például annak ellenére, hogy az Instagram 2010-ben indult, csak körülbelül egy éve vagyok a felhasználója. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy melyek azok a munkáim, amelyek jobban beleférnek az Instagram által kínált „négyzet kalodába”, bár nem mondanám, hogy elárasztom velük a profilomat, de ennek nem a lustaság az oka… Szerintem a legjobb munkáim az Instagramon egyszerűen nem működnének, mivel a látvány másodlagos.
MJL: Kicsit eltávolodva a saját munkáidtól, mi a véleményed az Instagramról mint művészeti portfóliós platformról? Mit gondolsz, a felület diktálta, megváltozott vizuális fogyasztási szokások befolyásolhatják a művészetet?
FI: Az Instagram hatására a konceptualizmustól egyre inkább a vizualitás, a látvány felé tolódik a hangsúly. Nem nagyon hiszem, hogy lehet pusztán „monitorra” dolgozni, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az újabb generációk számára az Instagram lett maga a koncepció. Ez még önmagában nem jelent feltétlenül bajt. Én a problémát inkább a gyorsulásban látom, hogy egyidejűleg túl sok hatás és információ éri a művészeket. Másrészről, ha elfogadjuk az Instagram közösségi kultuszának a játékszabályait onnantól már csak egy lépés, hogy a művészeti érték alapját is a like-ok és a követők száma határozza meg.
Felsmann István: Playful_ping-pong asztal ╱ részlet ╱ 2023 ╱ rétegelt lemez, print, tükör, lézervágás ╱ 280 × 140 × 90 cm ╱ Deák Erika Galéria ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából
MJL: Az egyetemet a húszas éveid végén fejezted be. Mit gondolsz jelentett bármi könnyebbséget a korod és érettséged az egyetem utáni időszak kihívásaival szemben. Mennyire értek felkészülten vagy felkészületlenül a diploma utáni első évek?
FI: Pályakezdőként a műtermi munkára fokuszáltam, de nyilván voltak vízióim. Talán azt mondanám, hogy az eddigi pályámat mindig igyekeztem a vízióim mentén alakítani, de a valóság és a vízió nem mindig fedték, fedik egymást. Persze egzisztenciális problémák is voltak / vannak, többnyire alkalmazott munkákból próbálom fenntartani magamat, és ha nagy a baj, szerencsémre a családom is tud segíteni, illetve most a doktori iskola is nagy segítséget jelent számomra.
MJL: Mennyire volt nehéz a pályán maradni? Az esetleges mélypontokról mi lendített tovább?
FI: A művészeti pálya olyan, mint egy nagy fehér cápa, ha nem halad előre, megdöglik. Szerencsére nekünk nem kell gyorsan úszni, a lényeg, hogy folyamatosan mozgásba legyünk. Szerintem fontos különválasztani az alkotói munkát a karriertől. Karriert építeni kunszt, viszont alkotni, az megint más kérdés, az igazi kihívást pedig a kettő közötti egyensúly megtalálása jelenti. Velem ez idáig mindig úgy történt, hogy amikor az egyik nem ment jól, jobban ment a másik. Egy szempillantást alatt megfordulhat a világ, és a „mélypont” hirtelen fent lesz.
MJL: Nemrég csatlakoztál a Deák Erika Galériához, de már korábban is része voltál a galériás rendszernek. Emellett pedig számos hazai művészeti intézményben kiállítottál már. Mi a tapasztalatod manapság, melyik területen való érvényesülés lendít nagyobbat egy fiatal művész pályáján, a piaci vagy az intézményes?
FI: A művészeti intézmények olyan bástyák, amiket a művészek és a kortárs galériák egyaránt be akarnak venni, mivel a művészeti intézményeknek erős a kánonképző hatása. Ha egy művész munkája egy rangos intézmény falára kerül, az egyrészről növeli a művész ázsióját, másrészről hivatkozási pontként szolgál egy kereskedelmi galéria számára, szóval innen nézve összefüggnek egymással.
Úgy gondolom a művész számára fontos, hogy legyen egy intézmény, amely (elméleti) keretet biztosít a működéséhez. Nekem az egyetem után a galéria volt az a hely, ahová be lehetett járni beszélgetni és vitatkozni más művészekkel, művészeti szakemberekkel. De nem csak ez az egy járható út létezik, a furcsa az a dologban, hogy előbb-utóbb minden alkotói pálya a white cube-ba vezet.
MJL: A jelenlegi kultúrpolitikai közeg befolyásol abban, hogy milyen alkotói attitűdből dolgozol? Hogy látod, érdemes manapság kritikai, politikai töltetű műveket létrehozni?
FI: Szerintem ma is releváns és előremutató politikai vagy kritikai attitűddel alkotni, mivel a jövőben ezek az alkotások fontossá válhatnak. 2016-ban az acb Galériában rendeztem egy kiállítást, amely anyagnak erős politikai felhangja volt, de valójában a döntési mechanizmusokra fókuszált. Jelenleg nem foglalkozom direktben politikával, most más kérdések foglalkoztatnak, de néha érintem a politikát is.
MJL: Hogy érzed, mennyire hatnak rád a téged érő környezeti hatások? Mennyire befolyásol mint művészt a művészeti és az azon túli, körülötted lévő világ?
FI: Igyekszem a saját logikám mentén szűrni és alkalmazni a körülöttem lévő világ hatásait.
Szerintem óvakodni kell a merevségtől, mert gátolja a nyitottság képességét, de ha a trendek diktálnak, érdemes mindig egy picit a ritmus ellen játszani.
Az alkotó elme nyugtalan és sohasem érezheti azt, hogy célba ért, ezért a kultúra természete a szüntelen haladás.
MJL: A szakma téged mint konceptuális vagy legalábbis ötletorientált művészt könyvelt el, azonban számos jelenlegi munkád inkább a geometrikus absztrakt felé húz, és a jelentéssel szemben egyfajta vizuális játék dominál rajtuk. Te hogyan gondolsz saját alkotói hozzáállásodra? Mi a viszonyod a művészeti jelentéstulajdonításhoz?
FI: A konceptualizmus és az absztrakció mindig közel álltak hozzám, így nálam az egyik soha nem a másik ellenébe működik, hanem inkább egymást kiegészítve jelennek meg. Úgy gondolom a legjobb munkáimban a koncepció következménye lett végül a látvány, amely gyakran valóban leginkább absztraktként írható le.
MJL: Az elmúlt pár évtized kiállítási gyakorlatának szerves részévé vált a műleíráskészítés. A te alkotásaid mennyire igénylik az ilyesfajta szöveges definiálást? Illetve mi a véleményed általánosságban erről a gyakorlatról?
FI: Fontosnak tartom egy műalkotás intellektuális dimenzióit, hiszen anélkül az alkotás csupán egyfajta dekorációs tárgy funkcióját töltené be. Ideális helyzetben a forma és az üzenet együtt alkotja a művet. Ugyanakkor vannak olyan alkotásaim is, amelyek valószínűleg nem lennének könnyen dekódolhatók leírás nélkül és fordítva.
MJL: Hogyan látod a saját hazai generációdat? Mit gondolsz, mik azok a tényezők, amelyek leginkább befolyásolták/befolyásolják ennek a korosztálynak a művészeti szemléletét? Mennyire érzed egyáltalán, hogy a saját korosztályod elkülöníthető az idősebb és a most pályára lépő, friss huszonévesek szemléletétől?
FI: Azt gondolom, hogy nehezebb megérteni egy, a tiedtől eltérő generációt, leginkább a köztük lévő érzelmi és intuitív alapon működő kommunikáció miatt. A nálam tíz-húsz évvel idősebb generáció még egy teljesen másképpen működő kulturális közeget is megtapasztalt, amely több szálon kapcsolódott a konceptualizmushoz. A huszonévesek valóban egyre inkább az ábrázolás és a látvány felé fordulnak. Az én generációm pedig valahol a kettő között mozog.