ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Mütyürkészítő szerettem volna lenni
Interjú Kortmann-Járay Katalinnal

Molnár Judit Lilla

Kortmann-Járay Katalin 2012-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol jelenleg doktori tanulmányokat folytat. Munkáinak fő témája a kultúra emberi érzékelésre gyakorolt hatása. Az egyéni és a kollektív tapasztalatok kapcsolódási pontjait keresi. Különböző technikákat és anyagokat ötvöző műveiből nagy méretű, installatív tereket hoz létre. Számos hazai és európai helyszíneken megrendezett csoportos kiállításon, biennálén és triennálén vett részt. Munkáival a közönség legutóbb a Q Contemporary Mediating Time and Charm című kiállításán találkozhatott, jelenleg pedig a Ludwig Múzeumban, ahol Mendreczky Karinával közösen az Esterházy Art Award egyik díjazottjaként állítanak ki. A duó márciusban a Budapest Galéria művészcsere programja révén Kremsben tölt el egy hónapot, jövő év februárjában pedig a Visegrád Fund ösztöndíjának köszönhetően a kassai Sopa Galleryben mutatkozik be.

Ikonkép és borítókép:
Kortmann-Járay Katalin: Penészsarok ╱ 2023 ╱ fa, transzfernyomat, bársony, pamut, beton ╱ változó méretek ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából

 

 

Molnár Judit Lilla: Művészetedben kiemelt jelentősége van a gyermekkornak, a gyermekkor rítusainak. Anyaként pedig saját gyerekeid kreatív fejlődését is fókuszált figyelemmel kíséred. De hogyan emlékszel vissza saját gyermekkorodra, milyen a vizuális alkotáshoz köthető tevékenységekben lelted örömöd? Ha belegondolsz abba, hogy gyerekként hogyan élted ki a kreatív energiáidat, találsz közös pontokat a mai professzionális alkotói attitűdöddel?

Kortmann-Járay Katalin: Apukám nemrég emlegette, hogy kisgyerekként „mütyürkészítő” szerettem volna lenni. Azt hiszem ez talán részben sikerült is. Kisgyerekként állandóan barkácsoltam. Óvodásként-kisiskolásként a karácsonyi ajándékok készítését általában júniusban kezdtem el, nyár végére már jó pár doboznyi művem gyűlt össze. Volt, hogy ezeket rendrakás közben véletlenül kidobták, mert nem fedezték fel a művészi értéküket. Ezt sem vettem zokon, ilyenkor újrakészítettem ezeket. Sokat és jól rajzoltam, agyagoztam. Klasszikusan az az eset voltam, akiről az óvónők-tanárok is jeleznek a szülőknek. Amúgy biológus szerettem volna lenni, de ahhoz meg nem tudok eleget tanulni, és ezt elég korán be is láttam. Nagyjából gimi közepe óta már csak a képző volt a célom, de nem voltak tudatos ambícióim a művészi karriert illetően. Viszont a biológiai iránti érdeklődésem megmaradt, ami talán felfedezhető a munkáim többségében.

MJL: Budapesten felnőve a kulturális intézmények közelsége miatt már egészen korán szembe találhattad magad kortárs művekkel. Mi az első meghatározó élményed a kortárs képzőművészettel kapcsolatban? Mikor lett számodra látható a képzőművészet sokszínűsége és sokszor egészen extrém formabontósága?

KJK: Otthon már korán találkoztam a művészettel, habár a családomban nem találni képzőművészt. Sok művészeti könyvünk, albumunk van és volt, igaz, ezekben főként nem kortárs művészetet láthattam. Általában Pieter Bruegel, Bosch, Klee, Schiele, akikre mint gyerekkori élményekre visszaemlékszem. Nem jut eszembe konkrét élmény, ami meghatározó lett volna a kortárs képzőművészetet illetően. Edward Kienholz nagyon nagy hatással volt rám, és van azóta is, hogy megismertem a munkásságát még az egyetemet megelőző évben. Az egyetemen biztosan kirajzolódott a művészet sokszínűsége, ahol sok formabontó, számomra inspiráló hallgató volt, akiket külön megjegyeztem magamnak. A többségük azóta ismert és elismert művész külföldön is.

Kortmann-Járay Katalin: Buzz ╱ 2022 ╱ műanyag, polimermassza, beton, zománcfesték ╱ 40 × 20 × 5 cm ╱ Fotó a művész jóvoltából

Kortmann-Járay Katalin: Rezervátum ╱ 2022 ╱ vas, beton, betonfesték ╱ 37 × 60 × 33 cm ╱ Fotó a művész jóvoltából

MJL: Képgrafika szakon tanultál. Volt idő, amikor erre a szakra jártak a legprogresszívebb művészek. Persze a 2010-es évekre már szaktól függetlenül nyitott volt az oktatás a nem szokványos médiumokra és témákra is. Az egyetemi éveid alatt tapasztalt művészeti szemléletmód mennyire határozta meg a művészethez való hozzáállásod? Befolyásolt-e abban, hogy hogyan gondolkozol a műveidről, azok jelentéséről?

KJK: Sokáig nem érdekelt a művészeti szcénában való mélyebb, ambiciózus részvétel és karrierépítés. Nem akartam elérni semmit, elvoltam a világomban. Ekkoriban azt gondoltam, hogy később úgyis gyerekkönyveket szeretnék majd illusztrálni, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez mégsem az én utam. Ugyanakkor nagyon hasonló témák foglalkoztattak már az egyetemen is, mint most, de személyes élmények alapján dolgoztam fel ezeket. A többi hallgató munkája viszont nagyon érdekelt, azt hiszem a diáktársaimtól tanultam a legtöbbet. Egyébként, ha valaki bejárt, figyelt és jelen volt, az sokat kaphatott az elméleti képzésen is, ami nyilvánvalóan hozzájárul a komplexebb kritikai attitűd kialakításához is. Sajnos nem én voltam legszorgosabb diák, és mindenből kimaxoltam a hiányzásokat. Ezt azóta megbántam, mert sok mindenről lemaradtam. Viszont például az esztétika órák közül többre még most is emlékszem, azt hiszem Varga Tünde tényleg erős anyagot adott le akkor, és gondolom, azóta is.

MJL: Érezted-e úgy, hogy az egyetemi (és az azon kívüli) kulturális közegben egyfajta elvárás, hogy a műnek mindig legyen valamilyen mélyebb jelentéstartalma, és hogy azt meg is tudd fogalmazni? Másként kérdezve, érezted-e, hogy a konceptualitás alapvető elvárás a szcéna részéről?

KJK: Az egyetem alatt nem éreztem. Az utolsó évben, valójában a diplomamunkám elkészítése közben kezdtem el a komplexebb jelentéstartalom és tudatos referenciák beépítésével bíbelődni. Igaz, képgrafikára jártam, de ekkor már valóban nyitottabb szemléletű volt a szak, így a diplomamunkám sem feltétlenül tükrözte a képgrafikus képzettségem, mivel egy installációt állítottam ki. Akkor nagyon jó élmény volt számomra a munka koncepcióját illető sok pozitív visszajelzés is. Ezután egy elég hosszú szünet következett. Lényegében 5–6 éve foglalkozom koncentráltan képzőművészettel és annak konceptuális háttereivel. Érzem is, meg nem is a mélyebb jelentéstartalmak iránti elvárást. Számomra ez fontos, de egyáltalán nem hiányzik minden mellé-mögé a mély tartalmi háttér. Viszont ha megvan a szándék a mélyebb jelentéstartalom beágyazására, akkor arról tudni kell beszélni.

Kortmann-Járay Katalin: Hipnagógia ╱ 2023 ╱ acél, vas, kerámia, beton / 113 × 70 × 19 cm ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából

MJL: Abba a korosztályba tartozol, amelynek a tagjai még az offline világba születtek, de a digitális bumm egész fiatalon érte. Mit gondolsz, milyen lenyomatai lehetnek ennek a tapasztalatnak a művészetedben, alkotói gyakorlatodban?

KJK: Egész biztosan vannak, de a saját gyakorlatomban nem tudom megnevezni ezeket. Foglalkoztat ennek az időnek az átmenetisége, és az ehhez kapcsolható jelenségek az egyes művészek praxisában, de regionális jellegzetességek szintjén is. A digitális bumm megélésének lenyomatát kevésbé tudom tetten érni a saját munkáimban, inkább a társadalmi vonatkozásai érdekelnek az időszaknak.

MJL: Mi a véleményed az Instagramról mint művészeti (portfóliós) platformról? Mit gondolsz, a felület diktálta, megváltozott vizuális fogyasztási szokások, alkotóként befolyásolnak abban, hogy hogyan hozod létre a munkáidat?

KJK: Amikor kitalálok vagy elkészítek egy munkát, sosem arra gondolok, hogy hogyan fog kinézni az Instagramon, csak arra, hogy érdekes és igényes legyen. Nem tudom, hogy egy mű elkészítésénél gondol-e bárki is tudatosan erre. Kétlem. Nyilván mindenki jó fotókat szeretne látni a saját és mások munkáiról, de ez az igény az Instagram nélkül is meglenne. Ha valami jól fotózható, az csupán egy plusz az adott mű karakterében, amivel élni lehet – most talán jobban, mint régebben. Ha megnézünk egy Instagram előtti albumot, portfóliót, szerintem azokban is felfedezhetőek ugyanazok a jellegzetességek, beállítások, amik ma az instagramos képáradatban, csak éppen nem mindig jött szembe száz meg száz album, portfólió naponta. Kiváló lehetőségeket nyújtó platformnak tartom, amibe rengeteg munkát lehet invesztálni, és egyeseknek ez kifizetődő is lesz, másoknak nem, de ezt a részt sem látom nagyon különbözőnek az offline világ egyéb részeitől. Nyilván nem minden munka tud figyelemfelkeltő vagy érdekes lenni egy ilyen felületen, de azok a munkák, amikben kevesebb hangsúly helyeződik a vizualitásra, egyébként is nehezebben érvényesülnek bármilyen képalapú közegben, képalapú bemutatkozáskor. Sok hibát fel lehet sorolni, de én rengeteg, számomra nagyon érdekes művészt fedeztem fel és követek nyomon az Instagramnak köszönhetően, akiket másképp (például mert nem reprezentálja őket galéria, nincsenek kiállításaik, nem írnak róluk, vagy csak mert nem juthatok el mindenhova) a legnagyobb valószínűség szerint sose ismertem volna meg. Persze egy mű reprója vagy fotója nem fedi le a teljes képet, de eddig viszonylag kevés olyan munkával találkoztam, ami később élőben csalódást okozott volna. Ehhez biztosan hozzátartozik az is, hogy ha valami igazán felkelti az érdeklődésemet, annak az Instán kívül is utánanézek.

Kortmann-Járay Katalin-Mendreczky Karina: People look like flowers at last ╱ 2022 ╱ Mendreczky Karinával közös installáció részlete vegyes technika, változó méretek ╱ Fotó a művész jóvoltából

Kortmann-Járay Katalin—Mendreczky Karina: People look like flowers at last ╱ Mendreczky Karinával közös installáció részlete ╱ 2022 ╱ vegyes technika / változó méretek ╱ Fotó a művészek jóvoltából

Kortmann-Járay Katalin-Mendreczky Karina: People look like flowers at last ╱ 2022 ╱ Mendreczky Karinával közös installáció részlete vegyes technika, változó méretek ╱ Fotó a művész jóvoltából

Kortmann-Járay Katalin—Mendreczky Karina: People look like flowers at last ╱ Mendreczky Karinával közös installáció részlete ╱ 2022 ╱ vegyes technika / változó méretek ╱ Fotó a művészek jóvoltából

MJL: A diploma után több évig Berlinben éltél, gyakorlatilag ott töltötted a pályakezdő éveidet. Mi volt az oka annak, hogy a budapesti közeget ismeretlenre cserélted, és milyen nehézségekkel járt ez a váltás?

KJK: Főleg magánéleti okai voltak. Ötödévesként Münchenbe mentem Erasmusszal, és ottragadtam az akkori barátom miatt. Ez magánéleti szempontból nagyon megterhelő időszak volt. Kétlaki voltam, ott is és itthon is éltem, de igazán sehol sem találtam a helyemet. Végül hazaköltöztem huzamosabb időre (fél évre), majd nagyon gyorsan ismét Németországban találtam magam, de ezúttal Berlinben. Ott végül félig kényszerűségből maradtam hosszabb ideig. Nagyon küzdelmes időszak volt ez számomra. Az első kisfiam megszületésekor még nem beszéltem az ország nyelvét, és a családom is túl messze volt ahhoz, hogy érdemben segíteni tudjon. Minimális volt a kapcsolódásom a kinti művészeti közeghez, de időm sem lett volna igazán a bekapcsolódásra. Kis borítékokban küldözgettem (akkor ott szinte mindent nyomtatott változatban kellett beadni) a jelentkezéseimet különböző pályázatokra. Ezekből össze is jött pár, de a legtöbbet nem szoktam feltüntetni már az önéletrajzomban, mert nem érzem magaménak az adott témát. Aztán 2017-ben kölcsönkaptam egy barátomtól egy remek nyomdagépet, ez lendített megint előbbre, elkezdtem tudatosabban dolgozni. Az akkor készült munkáimból máig felhasználok motívumokat.

MJL: Végül, 2019-ben a Doktori Iskola miatt visszaköltöztél Budapestre. Jó pár év külföldi tartózkodás után megvetni a lábad a közegben hasonlóan kihívásokkal teli lehetett, mint anno a Berlinbe költözés idején. Hogyan sikerült újra bekerülnöd a hazai vérkeringésbe?

KJK: Magyarországon be tudtunk kötözni a megüresedett családi házba, és újból lett terem és időm az intenzívebb munkára. Emellé jött, hogy a doktorival egy számomra inspiráló közegbe, képzésre kerültem be. A doktorit sokan hasonlítják egy inkubátorhoz, és valóban az is. Ez a helyzet saját magam számára is legitimmé teszi, hogy azzal foglalkozzam, amivel szeretnék. Sok év után szerencsés helyzetbe kerültem, amit igyekszem kihasználni, amíg tart. Azt hiszem, ez az, ami megteremtette azt a helyzetet, hogy visszakerülhessek a hazai vérkeringésbe.

 

Kortmann-Járay Katalin: Backland ╱ 2023 ╱ rozsdás vas, UV-nyomatok formára vágott alumíniumon ╱ változó méretek ╱ Fotó: Digitális Képműhely, a művész jóvoltából

MJL: Milyen tapasztalataid vannak a hazai intézményrendszerrel? Látsz-e szignifikáns különbséget a berlini vagy más külföldi működésmodellek, tendenciák és a magyar között?

KJK: Nincs is ebben sokrétű tapasztalatom. A kinti viszonyokat tekintve is kevés. Szerintem sok minden szerencsés együttállása a kulcs, nem egyik vagy másik vagy akár mindkettő. Sok művész van, akit vesznek, de nem nagyon állít ki nagyobb presztízsű helyen, és ez fordítva is igaz: kiállít, de nem vagy kevésbé veszik. Persze ha tartósan állít ki valaki fontosabb helyeken, akkor nyilván beindul az eladás-gyűjtés is. De ehhez idő kell, és ebből könnyű és fájdalmas ismét kiesni. Nem tudom, hogy ez külföldön másképp van-e, talán ott sincs nagyon másképp. A legnagyobb különbség, hogy ha aktívan művészi pályán marad valaki, akkor jelentősen több állami támogatásra pályázhat vagy helyesebben: reálisan pályázhat állami támogatásra. Illetve hogy az művészeti oktatásban résztvevőket, úgy láttam, elég tudatosan támogatják, már az egyetem alatt bevonódnak nagyobb projektekbe, aktívan kiállítanak, tudatosabban állítják őket a pályára.

MJL: Hogy látod, az elmúlt évek hazai gazdasági és kultúrpolitikái döntései voltak valamilyen hatással a saját alkotói stratégiádra, attitűdödre? Ez különösen abból a szempontból lehet érdekes, hogy az egyetemi éveid alatti és a jelenlegi kultúrpolitikai berendezkedés egészen más típusú, az átmenet időszakát pedig külföldön töltötted. Mit gondolsz, mennyire releváns vagy előremutató ma Magyarországon politikai vagy kritikai attitűdből alkotni?

KJK: Az biztos, hogy Németországban nyíltabban lehet fogalmazni, sokkal kevesebb ellenállást vált ki egy politikai töltetű munka, de ott is vannak tabuk. Támogatás több akad, de Berlinben rengetegen küzdenek az egyes támogatások elnyerésért. Olvastam, hogy berlini munkavállalók kétharmada a kreatív szférában helyezkedik el. Nem könnyű a helyzet ott sem.
Az pedig, hogy ma Magyarországon művészként mennyire előremutató politikai vagy társadalomkritikai üzeneteket megfogalmazni, attól függ, mit tekintünk előremutatónak. Szerény véleményem szerint a művészet nem sokat tud ezen a téren változtatni, de jót tesz az ember lelkiismeretének, és a legkisebb kiállásra is szükség van. Én is próbálkozom. Ugyanakkor számomra kérdéses, hogy a művészet mit és hogyan tud politikailag érdemben közvetíteni azon túl, hogy a saját burkában kommunikál. Nagyon szeretném, ha ez másképp lenne, de én nem tudom erre a megoldást. Belőlem a politikai terheltség nem váltott ki ellenreakcióként apolitikusságot, de a művészetben egy-két kivételtől eltekintve a konkrét belpolitikai állapotoknál egyetemesebb témákat érintek. A közeget tekintve viszont azt gondolom, hogy nagy általánosságban a rezignáltság is egyre inkább érzékelhető.

MJL: Mennyire hatnak rád a téged érő környezeti hatások? Mennyire befolyásol mint művészt a körülötted lévő világ? Hogy érzed, a munkáid mennyire tükrözik vissza azt a kort, amiben élsz?

KJK: Egyértelműen befolyásol, főleg mióta anya lettem. A jövő kérdése sokkal plasztikusabb és nyomasztóbb vízió lett. Kifejezetten szeretek együtt dolgozni, kollaborálni másokkal. Szeretem látni a közös munka egymás gyakorlataira tett hatásait. Nyilván sok minden hatással van rám, amit látok, de úgy érzem, eddig őszinte tudtam maradni magamhoz. Számomra ez fontos tényező. Ugyanakkor előfordult, hogy nagyon megörültem egy ötletemnek, ami aztán pár hét-hónap múlva a saját elképzelésemhez nagyon hasonló formában jött velem szembe valamilyen felületen. Ma ez már nem tart vissza. Egyazon korban élünk, és hasonló behatásoknak vagyunk kitéve (legalábbis azok a művészek, akiket magamhoz hasonlónak érzek). Nem alaptalanul lesznek egyes témák és formák népszerűbbek egy adott helyen és időben. Hatással vannak rám dolgok, de nem ezek miatt szeretek bele egy témába.

Kortmann-Járay Katalin: Vakablak ╱ 2022 ╱ beton, kerámia, talált fotó, változó méretek ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából

Kortmann-Járay Katalin: Torony / Feltörekvő Kádárkocka (installáció részlete) ╱ 2023  ╱ vegyes technika/ változó méretek  ╱  Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából

MJL: Rendkívül sok szimbólum és összetettebb jelentésre tett vizuális utalás fedezhető fel a munkáidban. Ráadásul kifejezetten figurális, beazonosítható elemekkel és tárgyakkal operálsz, amelyek már önmagukban hordoznak jelentést. Hogyan próbálod meg ezeket felülírni, irányítani? Egyáltalán mennyire fontos számodra, hogy jelentést társíts a műveidhez, illetve mennyire akarsz eleget tenni a néző jelentés utáni vágyának?

KJK: A legtöbb motívumot tudatosan választom, tudatosan foglalkozom az egyes motívumok szimbolikus hátterével is. Elég sok utalást szoktam beleépíteni az egyes munkákba, installációkba. Arra törekszem, hogy olyan atmoszférákat teremtsek, amelyeknek háttértudás nélkül is van hatásuk, és ha nem is feltétlenül érthetőek, de átélhetőek. Később plusz információ nyithatja ki a teret ténylegesen. Az anyagokat is tudatosan használom, ügyelek az adott anyaghoz társítható jelentéstartalmakra. Nem ámítom azzal magam, hogy ez majd elsőre egyértelmű tud lenni, de ezt nem is érzem problémának.

MJL: Saját alkotói attitűdödben hierarchikus viszonyban áll-e az üzenet a formával vagy a forma az üzenettel?

KJK: A jelentés és a formai megvalósítás egyaránt fontos számomra. Van egy talán beazonosítható formavilág, amivel dolgozom, de a jelentés ugyanolyan fontos. A téma is már évek óta hasonló kérdések körül mozog. Nem nagyon lépek ki a saját formavilágomból, de néha előfordul. Olyankor jellemzően az adott munkát is kevésbé érzem magaménak.

MJL: Mi a véleményed, szükséges-e egy munka mellé műleírást készíteni?

KJK: Számomra fontos. Általában valamilyen irodalmi referenciát, szöveget is keresek az adott témához, amit valamilyen formában beépítek a munkába. Ugyanakkor nem feltétlenül érzem a műleírást minden alkotásnál szükségesnek. Sőt, vannak olyan műtárgyak amelyeknek kifejezetten rosszat tesz a melléjük pakolt tudálékosság.

Kortmann-Járay Katalin: Burok ╱ 2022 ╱ worbla plasztik, fogászati keménygipsz, zománcfesték ╱ 45 × 15 × 10 cm ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás, a művész jóvoltából

MJL: Doktori kutatásod és számos, a nevedhez fűződő képzőművészeti projekt is a rendszerváltás körül született művészek vizuális tapasztalatával foglalkozik. Milyennek látod ezt a korosztályt, mennyire határozzák meg a régiós és a globális tapasztalataik?

KJK: A Whale of a bad time projektet többen csináljuk, de talán mondhatjuk, hogy a doktori kutatásomból indult ki. Olyan művészekkel dolgoztunk, akik a rendszerváltást röviddel megelőzően vagy röviddel azt követően születtek. Vásárhelyi Mária szabadnak születettekként hivatkozik erre a generációra, Németországban Nachwendekindernek (fordulat utáni gyerekek) nevezik őket. Jelenleg kevés időm jut a projektre. Az utolsó kiállításunk 2021 végén volt, de tervezem-tervezzük a folytatást. Régiós szinten nem tudom, hogy van-e egy közös nevező, és nagyon sokféle témában látom dolgozni a hazai harmincas generációt is. Sokakat foglalkoztatnak a regionális adottságok, amelyre reagálnak is, de talán ugyanilyen mértékű azok aránya is, akiknek a művészete egyáltalán nem behatárolható és globális trendekhez igazodó – vagy éppen semmilyen trendhez sem. Engem ezek közül az első verzió foglalkoztat, vagyis az, ha valaki tudatosan építkezik a saját múltjából úgy, hogy a személyes tapasztalatain keresztül is értelmezett múltat a jelenkori társadalmi vonatkozásokra képes vetíteni, értelmezni. Valamint ha valaki tudatosan foglalkozik a saját életéhez is köthető egyes tárgyakra és motívumokra kollektív szinten is rakódó többlettartalmakkal. Az ilyen típusú műveket keressük a fent említett projekt kapcsán is. Egy egész művészi praxist tudatosan erre építeni azonban magyar művésztől kevésbé látok. Külföldről a keletnémet származású – egyébként tipikus Nachwendekind – Henrike Naumannt tudom példaként említeni. Azt hiszem ő a posztszocialista harmincas generáció legfontosabb alkotója, akinek a munkássága biztosan kiemelkedően fontos referenciapont lesz a jövő művészettörténészei számára is.

Kortmann-Járay Katalin—Karina Mendreczky: OASIS, installáció részlete  ╱ 2023  ╱  MQ Salon  ╱ Bécs, Ausztria

Kortmann-Járay Katalin—Karina Mendreczky: OASIS, installáció részlete  ╱ 2023  ╱  MQ Salon  ╱ Bécs, Ausztria

Az interjúsorozat a ÚNKP Felsőoktatási Doktori Hallgatói Kutatói Ösztöndíj támogatásával valósul meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap jóvoltából.
Grafika:  Csuth Péter