Nem csak régi utazóknak
Péntek Orsolya Velence-képei

Zoltán Gábor

Ikonkép és borítókép:
Péntek Orsolya: Pontedella Madoneta╱ 120×80 cm ╱olaj, vászon

Végül is el lehet érni Magyarországról Velencébe, a határok most épp nincsenek lezárva. Egy méterrel sem került távolabb, mint volt száz éve vagy ezer éve. Miért tűnik, tűnhet mégis távolibbnak, mint volt? Miért távolodik folyamatosan az emlékeinkben, az elődeinkről ránk hagyományozódott emlékekben? Az Osztrák–Magyar Monarchia idején jól épített vasúti pályán lehetett eljutni az Adriáig. Trieszt–Velence már csak egy kis ugrás, és a Monarchia polgárai nem kellett, hogy idegennek érezzék magukat Itáliában, akár német volt az anyanyelvük, akár horvát vagy magyar – egészen 1914-ig, amikor a szarajevói pisztolylövések véget vetettek a béke és prosperitás korszakának. Eszünkbe juthat, hogy azon a nyáron egy magyar festő és író éppen Velencében volt, élt és dolgozott. Gulácsy nem tudott annyira belefeledkezni a munkába, hogy ne tudta volna, hogy háború lesz, és ő ellenséges idegennek fog számítani. Senki sem emelt rá kezet, az eljövendő idők előérzete elég volt, hogy megtörje. Megbomlott elmével került kórházba, aztán vissza Magyarországra. Bizonyára sokan voltak, akik a nemzetükért, osztályukért, vallásukért, fajukért vívott harcot kiteljesedésként élték meg, és lenyűgözte őket saját erejük és a közösségük ereje, lám, a Monarchiától milyen könnyen sikerült megszabadulni, és csak lassan, csak kevesen ébredtek rá, hogy ami elveszett, az mégiscsak egy élhető világ volt.

Nemzetállamok és világrendszerek határőrei, szögesdrótjai, aknamezői zárták el az utat, és amikor ezek felszívódtak, a cserearányok álltak a Pannónia felől Velencébe vágyódók útjába. A cserearányok nem szívódnak fel, azok innen nézve továbbra is kedvezőtlenek. Mindezeken felül még egy akadály magaslik: a művészeti tömegtermelés hordaléka, ami vastagon befedi Velencét. Ám akinek fontos, mindezen akadályokat leküzdve mégis eljuthat oda újra és újra, nemcsak a régi utazók, írók és festők nyomába lépve, hanem saját útját is újra meg újra bejárva.

Asbóth János 19. századi regényének hőse ezzel a fohásszal fordul Velencéhez: adj nekem feledést! Kiábrándultan menekül el otthonról, enyhülést keresve. Ugyanakkor figyelemreméltóan pontosan érzékelve és rögzítve a világot:
„És a mikor {a vonat} hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mitsem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhidból, mely a partot a lagunák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a síma lagunának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó zöldhöz szokott magyar szem előtt a babér és a myrtus zöldje sötétlik.”

Hasonlóképpen Asbóth Jánoshoz, Péntek Orsolya is a kékekre és zöldekre alapozza Velence-világát:
„Egyetlen elem és egyetlen szín köti össze ezt a sokféleséget – írja –, a tér- és időbeli és tudatbeli káprázatsorozatot: a tenger és a tenger hol türkizzöld, hol türkizkék, hol mélyzöld, hol esőszürke, hol a nap által borostyánszínűre színezett felületének folyamatos hullámzása, locsogása, visszfénye a házfalakon. Több napot, hetet vagy hónapot eltölteni a városban ez: megtapasztalni a zöld és a kék összes lehetséges színárnyalatát és összjátékát az éggel és a falak összes színével.”

A Cannaregio-sorozat elkészülte után fordult figyelme a tarot kártyák felé, így jött létre a 2021-ben bemutatott Tarot-sorozat. Igen ám, de a kártyalapok nem a kabátujjból lettek előhúzva, jelen voltak már korábbi Velence-sorozatának képein is:
„A legvelenceibb pontja a városnak a Goldoni-ház egyik szobája, amelynek egyik falára tükröt akasztottak, előtte egy asztalon kártyalapokat szórtak szét. A Tarot mint világmodell szerint minden sorsban minden lap és minden lehetséges kombináció benne van, mint ahogy minden városban minden más város benne van, mindenkiben minden benne van, a maszkok, sorsok, terek és idők hatalmas szamszárájában pedig nincs semmilyen bizonyosság a folyamatos változáson kívül. Igaz, ebben a folyamatos változásban, a valóságot leképező emberi tudatban, azaz a Velence-labirintusban benne a lehetőség, hogy a káprázatokban és új és új maszkokban és szerepekben vergődő egyén végül megtalálja magában (is) a változatlanság pontját”
– írta Péntek Orsolya Velence-projektjének ismertetőjében.

Az itt látható Velence-képekben nemcsak a Cannaregio, hanem a Tarot-sorozat is folytatódik.
Mindegyikük különös tétje az, hogy a sík vászonra felvitt különféle színű idomok milyen mélységeket adnak ki. Mert ami ezeken a képeken megteremtődik, az éppen a mélységek sokfélesége. Megtapasztalhatjuk a víz, a lagúnák megmérhető, de kiismerhetetlen mélységét, és az égboltét is. A szűk utcák, átjárók mögött tudható és érezhető további utcákat és tereket, csatornákat. A házak csöndekkel és szavakkal, kiáltásokkal teli belső tereit. A cölöpökre épült város mögött a nyílt vizet, a víz mögött a szárazföldeket. A napszakok és az évszakok, az évek és évszázadok mélysége ugyancsak jelen van ezeken a festményeken.
Sem a Monarchia-trilógia regényei, sem a Velence-sorozatok és a Tarot-képek nem képzelhetők el valamilyen egyenes mentén, sokkal inkább körkörösen rendeződnek el. A Hóesés Rómában című Péntek Orsolya-regény történetesen egy velencei epizóddal zárul. Az elbeszélő, az írói én sikeresen eladja néhány festményét, ez teszi lehetővé, hogy Velencébe utazhasson és szobát vegyen ki. Télen, kavargó hóesésben érkezik meg.

„A San Polo gyomrában voltam. A sötétség fenekén. Meglepett, hogy a szoba egy kisebb csatornára és egy kis hídra nyílik, amely alatt türkizkéken locsog a víz. Remegtem a hidegtől, de a híd látványa miatt nem kértem másik szobát.”

Azután kimegy, és bámészkodik arról a hídról. Valami ilyesmi a szabadság, mondja.
Úgy érezhetik, ezen a ponton itt a vége, célba értünk. Ám fel kell még hívnom a tisztelt látogatók figyelmét arra, hogy a projekt nem ért véget, újabb festményekkel és szövegekkel folytatódik. Nyomtatásban még nem olvasható, de remélhetőleg hamarosan megjelenik az az útirajz, melyből néhány sort lezárásként megosztok önökkel:
„Az a valami, ami fehér is volt, mint a hó, vizes is, mint az eső és sós is, mint a tenger, még másnap is esett. A reggel épphogy derengett, dél körül kisütött a nap, aztán estére megint sötét lett, hideg, és esni kezdett a köd.
Nem nagyon akarózott elindulnom, végre nem fáztam. De amikor köhögni kezdett a százéves fűtőtest, jelezve, hogy hamarosan elzárják, magamra kapkodtam a ruhákat.

Miközben a sötét, dohos és hínárszagú lépcsőházban igyekeztem lefelé, elfogott az a furcsa boldogság, ami csavargás közben szokott. Nem tartozom sehová. Nincs hazám, nincs, ami béklyót rakjon rám, egész Európa az enyém a Cannaregio mocskos kis boltjaitól Lisszabon folyópartjáig és az őszi Duna-partig Pesten, a prágai Mala Stranáig és Anacapri hetvenhétezer lépcsőjéig és a nápolyi öbölig, amelyben még ma is istenek élnek, és az enyém Szarajevó is és még hozzá az isztriai városok és Firenzében a kőpadok. Nincs hazám? Hát akkor Európa micsoda? – gondoltam, amikor kifordultam a mocskos kis cortéból a San Polo felé.
És apámnak mi volt a haza? Ugyanez: a Monarchia és körülötte Európa. Minden, ami ennél kisebb: ketrec, amelyben sem élni, sem lélegezni, sem gondolkozni nem lehet.”

▬▬▬▬
Újbuda Galéria,
2024. március 21. – április 22.