Nem mind politika, ami fénylik
Małgorzata Mirga-Tas: Screen Test

Fülöp Tímea

Az a különbség a kettő között, hogy míg előbbi kritikus társadalmi pontokat határoz meg és azokra programszerű (vélt vagy valós) megoldásokat kínál, addig utóbbi csupán mindenkori környezetére reflektál. Ez nem azt jelenti, hogy a kultúra testével foglalkozó művészet kevesebbet vállal, mint egy politikai ideológia mellett elkötelezett művészet, hanem mást és máshogy, a kettő pedig nem összetévesztendő, mivel a kultúrára adott reflexiónak túl kell mutatnia az aktualitáson. A kultúra ugyanis a hagyományok evolúcióján és természetes szelekcióján alapul (egy ideáltipikus helyzetben, amikor a politika nem avatkozik be felülről, mint például a „három T” esetében), nem lehet a történetiségen kívül kezelni – szétfoszlik, mint egy szegés nélküli kendő. A mesterségesen kikényszerített művészeti trendek, melyek nem organikusan következnek valamilyen előzményből, sosem épülnek be szervesen a kultúrába: a rendszerváltással azonnal kiment a divatból a sztálinbarokk, mivel sosem volt ott keresnivalója.
Mirga-Tas művészetének túlaktualizálásához az is hozzájárul, hogy nőként főleg nőket ábrázol textilmunkákon, amivel látszólag belesimul abba a trendbe, ami jól kivehető a Biennálé felhozatalán, amelyben hirtelen megsokasodtak a varrás vagy szövés valamely módjával készült alkotások. A nyugat-európai művészek ezzel rendszerint a dzsenderkérdést feszegetik, megpróbálják felhívni a figyelmet a férfi-női egyenlőtlenségre azzal, hogy fizikai munkaként mutatnak be valamit, amit egy háztartásban adottnak szokás tekinteni, illetve egy lezárult társadalmi változás után akarják visszafoglalni és újraértelmezni azt, amit egy korábbi kontextusban tüntetőlegesen elutasítottak.

A roma közösségeknek azonban nemcsak saját időszámítása, de független szokásrendje is van. Mirga-Tas etnikai kétlakisága ellenére azt kell szem előtt tartani, hogy számára a textilművészet nem valamihez való visszatérés, hogy azt immáron a saját akarata szerint fordítsa a patriarchátussal szembe, hanem háborítatlan folytatása a hagyományoknak. Ezért szelíd a falvédőkön varrás közben ábrázolt asszonyok arca, ezért mosolyog ránk őszintén a házi szentély középső kazettájából a nagymama csípőjén az unokával, ezért kiegyensúlyozottan tükrös a mosónők kompozíciója a térelválasztó paravánon. Alapjában tévesztenénk el Mirga-Tas munkáinak lényegét, ha azt hinnénk, hogy a Nyugat társadalmi problémáira reagál úgy, ahogy azt egy nyugati tenné, hiszen ezzel kirántanánk saját kulturális közegéből.
Márpedig Mirga-Tas éppen ünnepelni akarja zárt közösségét: ez látszik többek között az élénk színeken, az eklektikus textileken, a büszkén ordító mintákon – ezektől annyira hangossá válik az egész kiállítás, hogy szinte túlzásnak tűnik az utóbbi időben monokróm minimalizmushoz szokott nézőnek. A legjobb esztétikai analógia rá talán a camp, a queer közösség egy szelete; jellemzően, de nem kizárólag a drag queenek használnak hasonló vizuális kódokat, melyek csak kisebb részben szolgálják az önkifejezést, nagyobb részben viszont arról van szó, hogy olyan magasra tekerik a hangerőt az identitásukon, hogy mindenkinek hallania kelljen.

Ez egy taktikai lépés, tulajdonképpen egy csapda, hiszen kikényszeríti a figyelmet, amiből egyenesen az következik, hogy a homofóboknak le kell leplezniük magukat – nem lehet azt mondani, hogy „nincs bajom a melegekkel, de a Pride túlzás”, hiszen ezzel a melegek létmódját utasítjuk ki az elfogadható tartományból, vagyis mégiscsak bajunk van velük. Ugyanígy hat Mirga-Tas büszkesége: ha helyteleníteni akarjuk a kultúrája szerves részét képező vizuális túltöltöttséget, tehát elvárnánk, hogy a nyugati ízléshez konformizálódjon, akkor azonnal jelét adtuk rassziszmusunknak. Az elfogadásban per definitionem nem lehet „de”. Talán itt kerül Mirga-Tas a legközelebb a politikához, de még ezt sem nevezhetjük üzenetnek, hacsak nem tekintjük direkt szerepvállalásnak a hozott és kapott kultúránk őrzését.

Az is a romaság ünneplése, ahogy szinte bukolikusan mutatja be a vadregényes táj háttere előtt dolgozó asszonyokat. Olyan természetközeliségről árulkodnak a mindenhol felbukkanó állatok – csirkék, libák, macskák, lovak –, ami már-már idegennek tűnik a metropoliszok hobbi-balkonkertészkedése felől. Érdemes a családi jeleneteket összehasonlítani mindazzal, amit a lengyel pavilonban lehet látni: Mirga-Tas arra vállalkozott a Biennálén, hogy felvázolja a romák mitológiáját, aminek eredménye egy sok elemből álló, padlótól plafonig tartó textilmurál lett, és így a helyiség trónteremmé vált. A hétköznapi pillanatok egy királyság történetévé szövődnek össze.
A Kahán Art Space-beli kiállításán csak egy helyen bukkan fel férfialak, amitől rögtön fontosnak is tűnik, holott csak egy asztal körül kártyázik az asszonyokkal. Nyugati szemmel könnyű volna ezt is kritikaként értékelni, mint magát a textilművészetet – miért csak a nők dolgoznak a kollázsokon –, de ezzel megint egy olyan logikát próbálnánk meg működtetni Mirga-Tas világában, ami nem a sajátja. A túlbuzgó érdekvédelemnek az a veszélye, hogy gyakran összetéveszti az egyenlőséget és az uniformizmust. Nem működhet a kulturális export, ha nem jött meghívó az importálótól, ugyanis azt egyszerűen kolonizációnak hívják.

▬▬▬▬
Małgorzata Mirga-Tas kiállításai:
Kahán Art Space, Budapest, 2022. június 4-ig
documenta, Kassel, szeptember 25-ig
Velencei Biennálé, Giardini, 2022. október 27-ig