Nem minden kép beszél magáért
Mélyáramok
A kiállítás koherenciája ellenében ható anomáliákra egy portréfilm ad részleges magyarázatot a látogatónak. Szöllősi-Nagy András és Nemes Judith fotókollekciójának gerince az 1989-től Franciaországban töltött két évtized mellékterméke. Melléktermék, ugyanis a házaspár elsősorban a geometrikus absztrakt festészet remekeit kezdte gyűjteni, ám miközben sok kortárs emigráns magyar művésszel összebarátkoztak, fotográfiák is egyre nagyobb számban kerültek birtokukba. Több kép épp ezért inkább dokumentumként, s kevéssé műtárgyi mivoltában tűnhet érdekesnek. Néhány fotón például alkotás közben látjuk a festőként indult, de ma a számítógépes művészet nemzetközi úttörőjeként számon tartott Vera Molnart, akinek jelenleg épp a budapesti Kiscelli Múzeumban tekinthető meg önálló retrospektív kiállítása – a Mélyáramokhoz hasonlóan március 15-ig. A művészről készült felvételeket jegyző Sarkantyu Illés munkái meglehetősen nagy hangsúlyt kapnak e szekcióban.
A mennyiségi mutatók, aránytalanságok is nyilvánvalóvá teszik, hogy ez egy szubjektív, elsősorban a gyűjtemény születésének közege, a gyűjtők kapcsolatrendszere és preferenciái által meghatározott összeállítás, amely nem adhat átfogó képet a magyar fotográfia történetéről, de még a francia kötődésű fotográfusaink közül sem kap teret mindenki. André Kertész például hiányzik az összeállításból – de a szintén sok képpel szereplő Joseph Kadar egyik fotója legalább címében megidézi a mestert. Nagy számban találunk ugyanakkor Lucien Hervé-képeket, amelyek – Brassaï Aratás című felvételéhez hasonlóan – a munkás hétköznapokat láttatják vagy épp emblematikus 20. századi művészek alakját idézik meg, mint amilyen Kassák, Mattise, Zadkine, Breuer és Groupius.
A tárlat e kisebb felében egy szabadabb, tematikus-asszociatív elrendezés érvényesül, viszont a műleírások csoportos elhelyezéséből adódóan meglehetősen átláthatatlanná válik, melyik kép pontosan kinek az alkotása. Kivételt képez ez alól az a két, egymással szembe eső fal, amelyeken Mauer Dóra konceptuális fotográfiáival és Kerekes Gábor tizenkét részből álló Megfigyelés-sorozatának tárgycentrikus, kísérletező darabjaival ismerkedhetünk meg.
A kiállítás másik, nagyobb fele a Budapest FotóFesztivál eddigi – összesen hároméves – terméséből válogató anyag a portré, a csendélet és a tájkép hívószavakhoz kapcsolódó kortárs fotográfiákat vonultat fel, a műfaji alapú szelekciót és a témák kényszeres elkülönítését sem erőltetve, de következetesen és átláthatón, sokszor az alkotóktól származó koncepcióleírásokkal együtt, amely jóval élvezhetőbbé és érthetőbbé teszi, mint amilyen az előbb tárgyalt kiállításrész. A nagyléptékűség, a sok sorozatnál érzékelhető problémaérzékenység és aktualitás miatt is úgy érezhetjük, hogy a tárlatnak ez a fele az átgondoltabb. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal a ténnyel, hogy a kiállítást Somosi Rita és Szarka Klára, a fesztivál kurátorai rendezték, akik, úgy tűnik, a Szöllősi-Nagy–Nemes-gyűjteményhez tartozó képek megfelelő kontextualizálását kevésbé látták fontosnak.
A félszáznál is több kortárs magyar fotóművész munkái viszont szép ritmusokba szerveződnek, és néhány kép intenzív párbeszédet folytat a klasszikus fotográfia hagyományaival is. Varga Tamás Ismerősnek jelölöm című műve például nedves kollódiumos eljárással készült, így termékeny feszültség érezhető az 1850–80-as évek közt népszerű technika és a tematikus szinten érvényesülő kortárs téma, a közösségi média működésmódjára tett utalás közt. A portrékból összeállított tárgyegyüttes a transzparenciával, az egymáson áttűnő arcokkal érzékelteti az énkép kapcsolatok általi meghatározottságát, az individuum és közösség egymást alakító dinamikáját. Horváth M. Judit Szelfi című munkája viszont már mobiltelefonnal készült önportrék sorozatából áll, amelyek egy kompozícióba rendezve épp azt teszik világossá, mennyire átmeneti és manipulálható egy-egy állapot, amit megoszt magáról valaki. Mészáros László nagyszabású fotóin a keresetlenség helyett a tervezettség és a beállítás általi esztétizálás dominál. A Szépség a vöröshajú, szeplős lány bőrhibáit emeli ki, miközben a fekete ruha elfedi a test nőies vonalait. A sötét ruha kiemeli a lány kezei közt feltűnő tengerimalac csupasz alakját, amely a „női portré kisállattal” reneszánsztól használatos toposzát is működésbe hozza.
A szociografikus fotográfiákra is szép számmal találunk példát a kiállításon, de erőteljesebbek azok a határsértő munkák, amelyek relativizálják a fotózás referenciális funkcióját, ahogy azt Riskó Gábor Határvonal című képcsoportja teszi, amely lenyűgöző hatást kelt a maga rejtvényszerűségével – számomra legalábbis ez volt a Mélyáramok legemlékezetesebb képcsoportja. A csendélet műfaji hagyományával összefüggésbe kerülő fotósorozatok közül pedig azok a legizgalmasabbak, amelyek a felhasznált tárgyakat rekontextualizálva érnek el valamiféle oszcillációt a megfigyelőben – Bohus Réka Konstruktum sorozatának darabjai például geometrikus absztrakt felületekként is értelmezhetők. Ezt az illúziót ráadásul olyan objektumok felhasználásával éri el a fotós, amelyek mások műtermeiben már fölöslegessé váltak. A koncepcióközpontú fotográfia szép példája Herczeg Eszter Apák című sorozata is, amelyben általa épített installációkat mutat be egymás mellé rendezett képeken – a testvérek apához fűződő kapcsolatát elsősorban autentikus tárgyak felhasználásával szeretné megragadni, a korábbi beszélgetésekre építve.
A kortárs szekció bejárattól távolabb eső felét túlnyomórészt a tájkép műfajához kapcsolható munkák uralják, ugyanakkor a hagyományos megoldások mellett olyan sorozatot is találunk, amelynek darabjai tapétaszerű dekoratív felületet hoznak létre a tájképi elemek felsokszorozásával (Zagyvai Sári: Mountain, Lava, Ocean) vagy épp nonfiguratív festmények hangulatát idézik meg a vízesés állapotainak egymásra fotózásával (Bátorfi Andrea: Eredet triptichon 1-3). Néhány munka – például Rizmayer Péter Utolsó vacsora című, tizenhárom kivágott fa törzsének képéből összeállított, falevelekkel és videóval kiegészített installációja – az emberi tevékenység romboló hatására, a klímakrízis problémájára hívja fel a figyelmet, ugyanakkor Vasali Katalin Eróziója azt is érzékelteti, hogy a természet képes visszahódítani az emberi használat alól felszabadított objektumokat.
A Mélyáramok egy nagyszabású kiállítás, amely sajnos csak részlegesen képes eleget tenni annak, amit a kurátori szöveg ígér – megítélésem szerint elsődlegesen a kortárs fotográfia iránt érdeklődő közönség számára lehet érdekes. Az anyag másik fele viszont valószínűleg csak azokat képes megszólítani, akik a műfaj elmélyültebb ismerőiként a történeti kontextualizálás és a kortárs szekcióhoz való kapcsolatra rávilágító információk nélkül is érzékelik a jórészt francia vonatkozással bíró fotósok kevéssé ismert munkáinak jelentőségét.
MODEM, Debrecen,
2019. december 14. – 2020. március 15.