Nosztalgiánk rezervátuma
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden
Kovács Alex
„Mert ártatlanok szeretnénk lenni, pedig csak ártalmatlanok vagyunk.”
Vida Gábor: Egy dadogás története
Olyan időben élünk, amelyben a kulturális modelljeink átvizsgálásra és kórismére szorulnak. Egész tisztán körvonalazódtak immár az ökológiai katasztrófa szcenáriói, és látni a történelem léptékével igen csekélyke, de kártékonyságban annál hatékonyabban eltöltött időt, ami megágyazott a pusztulástörténetnek, amelyben lábszárközépig gázolunk már. Erre az éppen zajló paradigmaváltásra reflektál Bencs Dániel és Leitner Levente Éden című kiállítása a Nagyházi Contemporary kiállítóhelyén.
Kezdetben volt edinnu – ez az akkád nyelvben síkságot, termőföldet jelentett. Etimológiailag megelőlegezi Édent, az ősboldogság rezervátumát. Van egy másik fontos fogalom: pairi-daēza – ez az avesztai nyelvben fallal körülvett területet, kertet jelent. Ebből a szóból ered a paradicsom. Paradicsom, azaz Édenkert, ahonnan az ember kiűzetett, hogy aztán a lét teljessége a lét nyomasztó végtelenségévé váljon.
A „régen minden jobb volt”, az aranykor toposza, Platón androgünjei és a zsidó-keresztény kultúrkör Éden-képzete a bizonyíték, hogy az ember ontológiai tartozéka a nosztalgia. Éden a boldogság helye, ahol az ember és a természet Isten törvénye szerinti harmóniában létezett. Éden az a hely vagy állapot, amely örökké nyomasztja, motiválja, inspirálja, lázítja az embert: van egy homályos, kollektív emlék a teljességről, amely a mitológiai múltban elveszett, és amit újra meg kell találni. Az ember nincs kész, léte nem magától értetődő, és ennek megoldásában vakon sodorja ez a kollektív libidó. Közösségi vagy individuális narratívákkal, így vagy úgy, egyre csak visszatérünk ehhez a problémához. Úgy látszik, a történelem látványos hömpölygése ellenére az idő egyre hurkokat képez, és önmaga körül forog. Az égető hiány, a libidó görcse miatti előrefutásban nincs az a pusztítás, ami ne lenne indokolt ennek megszüntetéséhez. Mostanra a pálya egészen az emberé, a természet már térdel, Isten a kispadon.
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary

Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Az idilli állapotba, az Édenbe való visszatérés narratívái között kitüntetett helyen áll a földművelés praxisa – ha a nyűgök alól így ugyan nem üdvözül az ember, kétkezi munkájával primer módon, természetes voltában találkozik az élet és halál misztériumával. Nem csoda, hogy ókori udvari emberek, orosz arisztokraták, kertes házban lakó esztergályosok vagy akár a webfejlesztők a kapa nyelében, a locsolócsőben vagy a „csináld magad” hidropóniában találnak némi boldogságot. Ezen a narratíván keresztül enged közel magához Bencs Dániel és Leitner Levente közös kiállítása.
Bencs Dániel kiállított hat vászna két csoportra bontható – a rendezés is így kezeli őket. Az egyik csoport a németalföldi csendéletek világát idézik meg és helyezik a gyermekkori visszaemlékezés foglalatába. A nagy festészeti hagyománnyal bíró virág- és bőségkosár-csendéletek Bencsnél a nosztalgia sajátos időgépei: a háztáji termelés kincseinek és a fogyasztói piac javainak sajátos elegyei jelennek meg rajtuk. Bencs képei a kedves emlékek tükreként szólítanak meg, minthogy hordozójuk a festéshez megdolgozott kockás mintás pamutvászon, amely nagyanyáink konyhájának otthonosságát idézik. Egy olyan savanykás, keserédes nosztalgiát, amelyben az államszocializmus véget ért a kerítésnél, és annak másik oldalán megnyílt egy háztáji Édenkert lehetősége. Az emberek, akiknek megadatott a a telek, a nyolc óra munka után kimentek a kertbe, megetették a csirkéket, a nyulakat, rendíthetetlenül ültették a gyümölcsfákat, palántáztak, fóliasátrat tákoltak, és puhították az ágyásokat, mindezt minden gyanú felett, mintegy hobbinak álcázva. Nem hiszem, hogy a háztájizás az apró profitra ment volna ki. Részben szükségszerűség volt, részben pedig vitte őket a saját múltjuk, eleiktől hozott viszonyuk a földhöz; nem volt kérdés, hogy hazaérve vagy szünnapon kimennek az ágyásba, a telekre, és kapálnak, ásnak, metszenek és szüretelnek. Ezekben az időkben, a nyári hőségben az egymáshoz tapadó kertekben meglett ötvenes férfiak fürdőgatyában, az asszonyok pedig otthonkában vagy kombidresszben ritmusra hajolgattak az ágyások között, mint az olajkutak gémjei. És ezekben az időkben a paradicsomnak íze volt, és a gyümölcs, a savanyúság illata töltötte be a nyári konyhákat és szuteréneket. És mindeközben naiv kártékonysággal elégették a szemetet, a fáradt olajat a lefolyóba öntötték, és rákkeltő mérgekkel permeteztek.

Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Bencs buja csendéletei a nosztalgia szó szerint is érthető szövetét az absztrakció médiumaként is kezelik, virágcsokrai, gyümölcsei hol buján és realista stílusban artikulálódnak, hol pedig absztrakt burjánzássá válnak felragasztott szövetdarabokként vagy mintás formákként vibráló, op-artos fúzióba, belesimulva a vászonnal. A csendéletek ornamentális és absztrakt rétege átjárást képez a keleti miniatúrák, az ikonok mintázott püspöki palástjai és a klasszikus kockás, pettyes és aprómintás lakástextil között. A jól kigondolt kompozíciók egy-egy részlete ezzel a gesztussal dekoratív felületté válik, amely csak utal az ábrázolás tárgyára, és visszahat a háttérfelületre oly módon, hogy jelzi: a nosztalgia csatornái lényegileg különböznek attól a médiumtól, amelyen keresztül a realitásra tekintünk. Ugyanúgy az absztrakció mintázatai is átvetülnek a kompozíció realista részeire, megfordítva így az előbbi állítást: a valóságot is csak a kulturálisan adott absztrakt modellek szűrőjén keresztül láthatjuk. És hogy ne merüljünk el teljesen a nosztalgiába, Bencs a jelenhez fűzi csendéleteit azzal, hogy a mező és a konyhakert virágai és gyümölcsei egzotikumokkal és bolti virágok buja kelyheivel egészülnek ki.
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary

Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary

Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Bencs Dániel képeinek másik csoportja – két mű – két variáció avokádóra és locsolócsőre. Ez iménti közös motívum Leitner Levente objektcsoportjával. Mint tudjuk, ezt az egészséges és egy ideje kulináris tekintélynek örvendő növényt monokultúrában, azaz a műfaj ökológiai problémái helyett a gazdaságosság szempontjait szem előtt tartva termesztik. Bencs egyik képén az avokádónövények katonás sorait a geometrikus, hálózatos keretet alkotó, az ültetvény monoton, vegetatív rendjét éltető slag rendezi. A másik kép palántáinak ugyanez a motívum ad szisztémát, azonban ennél a cső vége bohókás gubancban végződik; ez a slag a mi slagunk, konyhakertünk artériája, amely ígéretté váltja a reményt, hogy a kép sarkain a kompozíciót keretező, félbe vágott pillepalackokban ázó avokádómagok egykor bizony kicsíráznak. A két kép optimista megoldási narratívát sugall: az ipari léptékű termesztés morálisan korrumpálódott gyümölcse megtisztítható az alkalmi kertész DIY-Paradicsomkertjében.
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Leitner Levente szobrászként más utakon, spektakuláris, direktebb, problémakereső módon közelít Éden, az ember és a természet közti kapcsolat kérdéséhez. Első objektje, a késre szúrt dinnyeszelet a győzelem örömünnepe – a leszúrt préda trófeaként való felmutatása. Pompás, ízletes húsát feltárva, elfogyasztása előtti hagyományos geometrikus formai tisztaságában áldozatként áll előttünk a dinnyeszelet az égnek meredő konyhakés pengéjén, kecsesen, zárójelbe téve a természet, a tömegvonzás törvényét. A gyümölcs (zöldség) olyan lényként áll előttünk, amely azért van – azért van húsa és azért édes –, hogy megegyük, és amelynek apró fekete szaporítószervei, amelyek létének folyamatosságát szavatolják, csak gáncsot vetnek élvezetünknek. Ezért igyekeznek úgy nemesíteni, hogy ne legyen magja. Legyen a dinnye meddő, amennyiben tányérunkra kerül. Amúgy szaporodjon diszkréten, ahol akar, de inkább ott, ahol akarják. Leitner Levente objektjén véreként hullik édes dinnyénk magja fekete, baljós ereket húzva a gyümölcs húsán és olajos tócsákká gyűlve a posztamensén. Leitner dinnyeobjektjei a gyümölcs szimbolikus, termékenységi metafora megjelenítésére alkalmas volta révén idézik meg Édent, de legalább ennyire – sőt számomra még inkább – a gyermekkor meleg nyarait, amelyeken a dinnyézés nem csupán elengedhetetlen volt, hanem szükségszerű, sőt rituális aktus. Lőrinc napja felé közeledve egészen bacchanáliává, a múlni látszó élvezet és metaforikusan a nyár egyre fékevesztettebb habzsolásává vált.

Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden ╱ Nagyházi Contemporary
Leitner másik dinnyés objektje direktebben nyúl a piacvezérelt termelésoptimalizálás és ezzel a természet rendjén elkövetett manipulációk felé. Minden ismert haszonnövényünk és haszonállatunk szelektív szaporítás, nemesítés eredménye. A 20. század azonban a genetikai és ilyen-olyan módosítgatásokkal lényegileg új alapra helyezte az ember és természet viszonyát. A kocka formájú dinnye közvetlenül utal azokra a tudósításokra, amelyek japán dinnyetermesztők leleményességéről számoltak be: a tárolás és szállítás megkönnyítése végett a dinnyéket praktikus formába növesztették, mint egykor a kínai nők lábával tették ezt erotikus megfontolásból. Ennek a kettévágott kockadinnyének sincsenek rendben a magjai: ahol azokat a fekete pettyeket kellene látnunk, fekete benzincsövek nyúlnak ki az egyik félből és nyúlnak át a másik húsába. A dinnye felnyitásával elénk táruló látvány felfedi, hogy a gyümölcs immár technológiai entitássá vált, szaporító szervei már nem az élet szentségét hordozó zárt monstranciák, hanem információs csatornákká, adathordozókká váltak, amelyek feltörésével az ember felfejteni kívánja az élet titkait.
Leitner installációinak centruma a sárga, háromnegyedes tömlőből formázott szökőkút, amely egy kék plasztiklavórból hatalmas gubancként emelkedik ki, és amelynek látványától is kifut az erő az alkalmi kertész tagjaiból. A csőerdő formája pedig, ahogy felfelé magasodik, egyre rendeződik, és átmenetté válik a bog és a szakrális keleti vonalmintázat között, végül a paradoxon vízköpőjeként mindkét visszakanyarodó szájából csorgatja a vizet bödönébe. Úgy látszik, Leitner hátsókerti misztikusként frappáns választ adott a buddhizmus végtelen csomójának enigmájára, és a kiállítás gondolati ívét visszavezeti Bencs esztétikai álláspontjára, amely egy lehetséges feloldása az Éden kínzó elérhetetlenségének: ha van egy kertünk, és van víz a slagban, résnyire megnyílik előttünk a Paradicsom kapuja.
▬▬▬▬
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden
Nagyházi Contemporary
2021. június 21. – 2021. július 30.