Producer az, aki a nemeket kimondja
Beszélgetés Muhi Andrással

A kísérletezés szabadsága / Inforg Stúdió 2000–2010 / MűvészetMalom, Szentendre

JJ: Létezik ez a kánon? Vagy talán úgy pontosabb a kérdés, hogy létezik most bármilyen közmegegyezés egy filmes kánonról? Milyen kánonba szeretnél bekerülni?

Muhi András: Lehet, hogy most már nincs is ez a kánon, ahová vágyom, elfogadom, de azért hangsúlyozom, nincs ez jól így, hiszen kéne, hogy legyen. Mégiscsak szeretnék a magyar filmtörténetben egy fejezet lenni, akkor is, ha most szünetel a szakma. Ezért is kiemelten fontos ez a kiállítás nekem, mert ettől várom az Inforg Stúdió kanonizációját. A vezető rendezőket ismerik, szerintem engem is, de hogy ezen alkotások fölött volt egy ernyő, az kevesekben állt össze.

JJ: Hogy jött létre ez a tárlat, kinek az ötlete volt, illetve hogyan lehet kiállítási műtárgy a film?

MA: Prosek Zoltántól, a Ferenczy Múzeumi Központ vezetőjétől jött a megkeresés. Ismertük egymást korábbról, de csak laza szálon kapcsolódtunk. Már a Paksi Képtár vezetőjeként állított ki Inforg-filmeket, a Milky Wayt Fligeauf Bencétől, Kardos Sándor Átváltozását és a célfotó kamerával forgatott Résfilmet. Hogy kiállítható-e a film? Valid a kérdés, és nehéz is erre válaszolni, meg egyszerű is, hiszen létrejött ez a kiállítás, tehát megoldható.

De amikor mi ezeket a filmeket készítettük, a 2000–2010 között tartó nagy Inforg Stúdió-korszakban, soha eszembe nem jutott, bár szerintem másnak sem, aki nálunk forgatott, hogy valaha, a világ bármely múzeumában vagy kiállítóteremében landolnak ezek az alkotások. Fel sem merült ilyesmi, mert nem erre készültek. Ám, ahogy most végigsétálok a kiállítótérben, szembeötlő a kiállítás címében is emlegetett kísérletező szellem, jelenidőben fel sem tűnt, hogy ennyire.

Egyetlen olyan film nincs itt, amiben ne tudnék kiemelni valami nóvumot akár formailag, akár technikailag vagy tartalmilag. Számomra mindig fontos kérdés volt, hogy ez így legyen, de a kiállítás ötlete eszembe sem jutott. Most persze csodálkozom magamon, hogy nekem hogy-hogy nem jutott eszembe.

A kísérletezés szabadsága / Inforg Stúdió 2000–2010 / MűvészetMalom, Szentendre

JJ: Volt a fejedben egy lista a kihagyhatatlan filmekről, vagy szabad kezet adtál a kurátornak a válogatásban?

MA: Ragaszkodtam a legfontosabbakhoz – ez volt az egyetlen pont, ahol belenyúltam a kiállítás szervezésébe –, bizonyos filmeknél leszögeztem, hogy kihagyhatatlanok, s eléggé tudtam melyek ezek. Azonnal látszott, hogy ez több lesz, mint amire eredetileg a múzeumban készültek, úgyhogy a merítést szűkítettük. A játékfilmek és animációs filmek kiestek, maradt a kisfilm, a kísérleti film és a dokumentumfilm. Egyetlen játékfilm került be, a már említett, Fliegauf-féle Milky Way, amit nem lehet nem kiállítani.

A kihagyhatatlanok pedig tényleg azok, ilyen például Szaladják István lovagi erényeket felelevenítő, Aranymadár című filmje. A mából visszanézve egyszerre vagyok büszke, és ámulok magunkon, hogy a legínségesebb filmes időkben a 90-es évek végén, fekete-fehér 35-ös filmre leforgattunk egy lovagfilmet. Nagyon nagyot szólt operatőrileg és gondolkodásban egyaránt, komoly filozófiai, ismeret- és lételméleti kérdéseket feszegetett, és nem utolsó sorban operatőrnemzedékek indultak el ezzel a tanítással, hogy ha egy mód adódik, nem betára, elektronikára forgatunk, hanem komolyan vesszük a filmkészítést. Ennek az anyagnak bármelyik kockáját megállítod, az az állókép önmagában művészet. Ki merem jelenteni, emiatt a film miatt lettem producer, mert amikor a Pisti ezt lepitchelte nekem. Amikor beszélgettünk erről a cuccról, akkor még az volt a szándéka, hogy a film egyes részeit levilágítja, saját kézzel viszi fel az emulziót, és ebből létrejött volna 11 ezer kép. Úgy képzeltem, a Műcsarnokban tartjuk a filmbemutatót, és a film levetítése után megnyitjuk a kiállítóteret, ahol a falakon körben lóg majd ez a sok kép mint egy képzőművészeti alkotás. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk megvalósítani, most sem, pusztán anyagi okokból.

A kísérletezés szabadsága / Inforg Stúdió 2000–2010 / MűvészetMalom, Szentendre

JJ: A kiállítás ideje alatt vállalsz tárlatvezetéseket, és pitchingre is nyitott vagy? Jönnek fiatal filmesek az ötleteikkel?

MA: Már nem. 2010-ig nem volt olyan filmterv Magyarországon, amit ne olvastam volna, különösen a fiatalokét, de a középnemzedéket is. Aztán jött a Vajna-rendszer, és lefokozta a producert. Mióta a Filmintézetnek kell megfelelni, minden fiatal tudja, hogy nincs értelme független producernek pitchingelni. Visszatért az a korszak, ahol a kiválasztottakból lesz rendező, akik bejutottak a rendszer által preferált képzésekre, majd mennek tovább az Inkubátor-programba, és semmi szükségük egy producerre, rajta vannak a mozgójárdán, csak be kell tartaniuk a szabályokat, meg kell felelniük az elvárásoknak.

Ma már nem történhet meg az, ami Fliegauf Bencével, akinek élete legelső filmje, a Beszélő fejek is látható Szentendrén. Elküldte nekem VHS-en az első három részt, a próbának szánt verziót, hogy ezt szeretné leforgatni majd színészekkel. Rögtön láttam, hogy zseniális, azonnal mellé álltam, és meggyőztem, ez így tökéletes, ahogy van, nem kell profi színész hozzá. Utána még leforgatta a következő három részt, és meg is nyerte a Filmszemlét abban az évben.

Visszatérve a fiatal filmesekhez, azért se kellett engem senkinek sem üldöznie, mert nagyon is elérhető voltam, aki akart megtalált. Tulajdonképpen bárki és mindig. Ez a 200 fölötti elkészült filmszám 3000 körüli beérkező filmtervből lett kiválogatva. Tudod, a producer nemeket mond, igeneket nem. Soha nem adtam le a minőségből. Azért is volt fantasztikus 2010-ig, mert csak azokat a filmeket készítettem el, amit meg akartam. Ma meg már azt csinálom meg, amit lehet.

JJ: Könnyen mondasz nemet?

MA: Igen. A döntési képességben vagyok a legjobb. Rengeteg filmet néztem végig, egy életen keresztül filmekről beszélgettünk Muhi Klárival is, kialakult egy képesség és egy értékrend bennem. Látom, érzem, miből lesz jó film, ha elolvasok egy szinopszist, rögtön megmondom, meg kell-e csinálni.

A kísérletezés szabadsága / Inforg Stúdió 2000–2010 / MűvészetMalom, Szentendre

JJ: Pontosan tudod, mi tetszik, határozott ízlésed van?

MA: Egyáltalán nem fontos, hogy nekem nézőként tetsszen a filmterv, a téma, az ötlet. Az a fontos, hogy a saját műfajában, saját típusában, objektíve legyen jó, működjön, lehetőleg európai színvonalon. Mindenkit a maga valójában kell mérni, és az egészhez képest. Szóval, nem vagyok szerelmes az összes filmbe, amit segítettem leforgatni, adott esetben még azokba sem, amelyek Cannes-ban vagy Velencében versenybe kerültek, pedig épp ezek a filmes mustrák lebegtek mindig a szemem előtt, amikor igeneket mondtam. Viszont nagy öröm és elégtétel, ha ismét betalálok.

Dokumentumfilmben sokkal puhább vagyok, ott, ha a témát érdekesnek találtam, már rábólintottam, hogy csináljuk meg. Nem kellett nekem, hogy formailag feltétlenül történjen valami újítás, ha azt gondoltam, hogy a téma közbeszédet, társadalmi diskurzust indít, akkor igent mondtam. Nemcsak városi huncutságokat forgattunk. Lakatos Róbert kisfilmje, az Ördögtérgye egy erdélyi ballada feldolgozása, ilyen például. Meg Felméri Cecilia Kakukk című kisfilmje. Mindkettő bejárta a világ fesztiváljait.

Érdekeltek a rendkívüli helyzetek, mint Varga Ágota filmje, a Szemünk fénye, ahol két nemlátó embernek születik egy látó gyereke, és az ő életüket követi, vagy Bódis Kriszta Falusi románca, ami nagyon személyes, és közeli páros portré egy leszbikus kapcsolatban élő párról és a kapcsolati dinamikáikról. A legintimebb világukba beengedték a rendezőt, aki gyakorlatilag stáb nélkül dolgozott. Ebben változott sokat a filmezés, mára mindenkinél van egy kamera. Ezért sem kell feltétlen stúdió, nem kényszerülsz rá a technikára, megvágod a saját laptopodon.

JJ: Mi volt a munkamódszered? Könnyen döntesz, de milyen folyamaton keresztül?

 MA: Mindig azt kértem, hogy olvashassak valamit. Előbb olvastam, mint ahogy találkoztam a delikvenssel. Mondatszerkesztést, szóhasználatot figyeltem először, nem is filmes dolgokat, és irodalmi alapon már tisztán látszott, kivel állok szemben. Ha ezen az első rostán átment az illető, akkor kezdtünk el beszélgetni. Kiderült, milyen a személyisége, mit látok bele, elhiszem-e neki, amit el akar mesélni, és látom-e benne, hogy ott állunk együtt a díjátadón a színpadon. Mert csak így kezdtem bele a közös munkába, hogy látom, bírni fogja, nem törik össze a rendezés súlya alatt. A filmesek tudják, rendezőnek lenni hihetetlen nehéz, óriási, csaknem elviselhetetlen stressz, lelki és fizikai strapa, főként a döntések súlya, amit minden egyes pillanatban viselni kell. Voltam rendező is, tudom, miről beszélek.

Producernek lenni azért könnyebb, mert szerteágazó dolgokkal foglalkozol, és nem mész bele a csőlátásba. Nekem azért is felelt meg jobban a szerep, mert sprinter alkat vagyok. Az egyik rendezőmmel a filmtervet egyeztettem, a másikat forgatni kísértem, a harmadikkal fesztiválon vettem részt, szinte egyidőben. Az a tehetségem, hogy ránézek egy munkafolyamatra, és tudok olyat mondani, amivel a rendező, ha nem is ért egyet, legalább elgondolkozik rajta.

A kiállítás egyik termébe elhozták a régi íróasztalomat, székemet, naptáramat, berendezték az egykori inforgos szobám egy szegletét a híres két beszélgetőfotellel. Körben a falon pedig a rendezőmmel készített interjúk futnak a monitorokon. Arról kérdezgették őket, milyen volt velem dolgozni. Kicsit tartottam ettől, de főleg nagyon kíváncsi voltam, és vártam, miket fognak most mondani, ennyi idő után, és körülbelül mind – egymástól függetlenül – arról beszél, hogy velem hatékonyan, jókat lehetett beszélgetni. Ha valamire, erre büszke vagyok. Azért nem tudnak a rendezők jó producerek lenni, mert rögtön a saját filmjüket kezdik el csinálni, én meg belebújok az aktuális rendezőm bőrébe, és az ő szemüvegén keresztül próbálok nagyon intenzíven jelen lenni, segítő szándékkal hozzászólni.

A kísérletezés szabadsága / Inforg Stúdió 2000–2010 / MűvészetMalom, Szentendre / Inforg katalógus

JJ: Miről beszélsz a vezetéseken?

MA: Általában nem szakmabeliek jönnek, úgyhogy bevezetést tartok a filmgyártásba, háttérinformációkat mondok, mesélek. Például Enyedi Ildikó Első szerelem című kisfilmjénél elmondom, hogy ez bizonyos szempontból a Testről és Lélekről előképe. Akkor már nagyon régóta nem rendezett a Simon Mágus után, és szükséges volt ráfutni a játékfilmre, noha ez önmagában is egy nagyon erős kisfilm. Egy nagyfilm előtt kellenek az előképek, nem is szabad játékfilmet engedni ezek nélkül, akkora a kockázat, s ez független attól, ki mennyire rátermett, vagy tehetséges rendező.

Nemes-Jeles László is nálam készítette az első két kisfilmjét, ezek is itt vannak, a Türelem a Saul fiának egyértelmű előzménye. Bodó Viktor első filmrendezése, a Citromfej is az Inforgban forgott 22 éves korában. Iszonyú tehetségesnek tűnt, rögtön az elején. Mundruczó két kisfilmjében társproducerként vettem részt Petrányi Viki mellett. A Kis apokriff no. 1 éppenséggel egy bécsi szőnyegkiállításhoz kapcsolódó felkérés teljesítése volt, az oberhauseni fesztiválon nyertünk vele.

Velencében összesen négy kisfilmem volt versenyben. Buvári Tamás Posztkatonája 2004-ben, ekkor voltam ezzel Velencében másodszor. Kenyeres Bálint Zárás című filmje Tar Béla ihletésében egy egysnittes film, ezt is meghívta Velence még 2000-ben. Éppenséggel ezzel a kisfilmmel debütáltam a nemzetközi mezőnyben. Kardos Sándor célfotó kamerával forgatott játékfilmje, A sírásó technikailag is egyedülálló a világon, a Népstadionból hoztuk el a kamerát, és Törőcsik Mari a narrátora. Filegauf Bence Pörgés című experimentális kísérlete, 35-ös filmre forgott lassítva, ez is nettó kísérletezés.

Oláh Lehel Dixi című dokumentumfilmje pedig szinte az utolsó pillanatban készült el, a főszereplő életének az utolsó éveiben, nagyon rossz állapotban volt ott már. Az uristen@menny.hu csapat iszonyú tehetséges volt, és kultfilmeket csináltak, de a támogatási rendszer mégsem fogadta be őket. A legkisebb film a legnagyobb magyarról című filmjüket, a Toldi mozi kistermében vetítették 2002-ben, ahova 51-en férnek be, és így nézték meg 25 ezren. Az uristen@… 23 ezer fizető nézőt varázsolt a Művészbe, a Citromfej Bodó Viktorral 22 ezerig jutott. Ezek a kisfilmek hasznot is hoztak, ultra alacsony költésgvetés, sok néző.

Addig szerettek a pályatársak, míg kisfilmben utaztam, mert azokkal a producerek nem foglalkoztak, ugyanakkor látták és elismerték, hogy minőséget hozunk létre. Viszont amikor Fliegauf Bence első játékfilmje, a Rengeteg 2003-ban nyert Berlinben, és gyakorlatilag elhelyezte magát is és engem is a térképen, már elkezdett fogyni körülöttem a kezdeti nagy szimpátia. De én már az első kisfilmemnek úgy feszültem neki, hogy majd eljutok a nagyjátékfilmig, ez az ambíció a kezdetektől bennem volt.

Külön termet kaptak a kiállításon a képzőművészeti indíttatású filmek, Can Togay, Hegedüs 2 László, a fiatalok közül a MOME-n végzett képregényeket rajzoló, majd azt mozgóképesítő Kedves Lili Flakonja, és itt van Filegauf filmje a Kis Varsó tornasoráról vagy amit nagyon szeretek és nyert is a Filmszemlén, Halász Péter első és sajnos egyben utolsó filmje, a Herminamező.

JJ: Ha jött hozzád egy rendező, és elfogadtad a filmjét, akkor javasoltál neki munkatársakat?

MA: Csak akkor, ha nem hozott magával, mert ha igen, azt hagytam, hiszen érdekelt is voltam abban, hogy minél szélesebb körben ismerjem a szakmabelieket. Örültem, ha valaki hozott egy új vágót, új operatőrt. Ha hiányoztak munkatársak, akkor közvetítettem – vágónak alapesetben Politzer Pétert, akiről saját személyes tapasztalatból tudtam, milyen tehetséges és mennyire hatékony vele dolgozni, mert amíg még rendeztem, nekem is ő vágott. Érdekes alaphelyzet volt az Inforgnál, hogy mindenkinél sokkal idősebb voltam, hiszen 44 évesen kezdtem el a producerkedést, és a nálam indult rendezők első hulláma 15–20 évvel volt fiatalabb nálam. Politzer Pétert támogattam rendezőként is, a Csendes éj 35-re forgott; fekete-fehér, érdekes, furcsa film. A Gránátok című csodálatos kisfilmjével Cannes-ig jutottunk.

Az Inforg jelentőségéhez hozzátartozik, hogy be tudott hozni a filmes közegbe új generációkat, fiatalokat, kívülről jövő tehetségeket. Teljesen tudatos törekvés volt ez a részemről, a frissítése ennek az arisztokratikus világnak.

A kísérletezés szabadsága / Inforg Stúdió 2000–2010 / MűvészetMalom, Szentendre

JJ: Épp ebben az évtizedben, ami az Inforg nagy korszaka volt, úgy tűnt, Magyarország betagozódik az európai filmgyártásba, aztán ez megállt. Miért?

MA: Európába betagozódni csak a legfelső szegmens tudott mindig is, a hazai top rendezők, Fliegauf Bence, Mundruczó Kornél, Enyedi Ildikó, Nemes Jeles László. A filmnél is ugyanaz a metódus, mint a kortárs képzőművészetben, először otthon kell valakinek lenned, mert a nemzetközi pályán kérik a hazai kiállításlistát és eredményeket. A film ráadásul nagyon pénzes műfaj, és nem tudsz koprodukcióban részt venni, ha nincs a produkciódban hazai pénz, sőt először a hazait kell megszerezni. Ezt vágta el Vajna megjelenése, aki egy jelentéktelen hollywoodi stúdiót csinált a magyar filmből. Az volt az alapötlet, hogy amelyik játékfilmre szükség van, azt majd a Magyar Nemzeti Filmalap megfinanszírozza, nem kell, hogy a külföldiek belebeszéljenek, mert a koprodukció az egyben mindig dialógust jelent. Hiába vagy te a vezető producer, és végső soron az történik, amit te mondasz, azért illik meghallgatni a másikat. Kialakult ennek a szokásrendszere Európában. Ne zárjuk ki azt sem, hogy a koprodukciós partner jót mond, mert jót akar, végülis beletette a pénzét a filmbe, és veled együtt viszi a bőrét a vásárra. Ha Vajnát valami nem érdekelte, az éppen a dialogizálás, és ezen a helytelen hozzállásoon a jelenlegi, Káel Csaba vezette Filmintézet sem változtatott. 2010-ig már tíz európai játékfilmes koprodukciót bonyolítottam le, és rajtam kívül ott volt már Petrányi Viktória, Miskolczi Péter, Kántor László, Pusztai Ferenc és a többiek. Elindult egy magyar producercsapat Európa felé, és mondhatom, hogy jól fogadtak minket. Kapaszkodtunk felfelé a ki nem mondott ranglétrán. Én már Greenawayjel és Mungiuival tárgyaltam a következő közös filmekről.

Azt megértettem, hogy az utóbbi évtizedben nincs ebben a mi országunkban reakció, visszajelzés, diskurzus, és aki sikeres, az is magányos, és azt érzi, senki nem tud a munkájáról. Mégsem tudom elfogadni, hogy nincs filmes közélet. Hosszú ideig havonta találkoztunk, a különféle műfajok képviselőivel, meglehetősen széles körben, mert rendszeresen megszervezték a szakmai összejöveteleket, ahol megbeszéltük az aktuális ügyeket. Visszanézve nagyon hasznos volt, minden szóba került, kikerült a szakma elé, és a vitás kérdések le lettek játszva. Mára elmagányosodtunk, senki nem találkozik senkivel.

JJ: Most mennyire vagy elfoglalva?

MA: A FocusFoxban vagyok társtulajdonos ötödmagammal, és producer, az utolsó hat-nyolc játékfilmemet már itt gyártottam.

JJ: Műgyűjtéssel is foglalkozol, mi érdekel benne?

MA: Neveket veszek, mert még nem értek hozzá annyira, hogy kísérletezzek. Aukciókon, egy remek visegrádi régiségboltban, bárhol vásárolok, de ugyanazzal a szemlélettel, amit a filmezésből hozok. Egyelőre a „rövidfilmeknél” tartok, azaz papíralapú munkákat, érzékeny grafikákat – Márffyt, Kmettyt, Lossonczyt, Vaszaryt, Pórt, Szőnyit…, és még sorolhatnám, de Fábri Zoltán rendező egyik festményét is őrzöm. Csupa olyan munkát, amihez közel kell menni. Olyat, ami látszólag könnyű kis kompozíció, aztán ha elég közel mész, és igazán megnézed, kiderülnek a mélységei.

▬▬▬▬

A kísérletezés szabadsága

Inforg Stúdió 2000–2010

MűvészetMalom, Szentendre

2022. január 9-ig