ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Rendszerváltás újratöltve
EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról

Szász Csongor
A kiállítás kérdőjelei nyomatékosak, világosan látható, itt több a kérdés mint a válasz. Profi és amatőr fotósok, képző- és iparművészek, korabeli értelmiségi gondolkodók, művészettörténészek és médiaszakemberek, valamint a közélet különböző területeiről érkező szemtanúk képi és tudati világán keresztül, visszaemlékezéseikből formálhatjuk meg saját kételyeinket. A nagy összefüggések kulisszái csupán kötelező panelek a személyes, a hétköznapi valóságból merítkező értelmezések rengetegében.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban izgalmas, gondolatébresztő, sok alkotót felvonultató, hiánypótló kiállítást tekinthetünk meg a rendszerváltás átmeneti éveiről. A tárlat árnyalja a korabeli ismert közéleti és egyedibb magánéleti történéseket, így a befogadó számára érthetőbbé válhat az ország akkori szellemi és lelki állapota, és ezzel definiálhatóbbá az önmagáról alkotott képe is. Az audiovizuális beszámolók és videók, a jellegzetes sajtófotók és szociofotó-gyűjtemények, valamint képzőművészeti alkotások és dokumentumok sokasága mellé személyes hangvételű kommentárok is kapcsolódnak.

EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról – kiállítási enteriőr. Fotó: Capa Központ

Az Eufória? címet viselő nagyszabású tárlatot kurátorként jegyző Mucsi Emese rendszerváltás-antológiájának bejárása akár több óráig is eltarthat. Annyi itt az élményanyag, hogy egyszerre valósul meg a borzongás pozitív és negatív élménye, amibe egy mélyen nosztalgikus hangulat is beeszi magát. A kiállítás fő ereje azonban a privát képi és írott világok individuális szuggesztiójában rejlik. A rendszerváltás és az azt megelőző évek szemtanúi számára James Joyc elhíresült, 20. század eleji aforizmája, „a történelem rémálom, megpróbálok felébredni belőle” lehet az egyik tapasztalás. A kiállítás miliőjében viszont kinyílhatnak az intuitív 21. századi szemek, hogy fénylő eufóriában a feldolgozott traumák közé tereljék a múlt megfáradt démonait. A tárlat másik célközönségét a fiatalabb generációk jelenthetik. Azok számára, akik a megszakított kacsamesék ideje alatt hallottak először Antall Józsefről, Magyarország első szabadon választott miniszterelnökéről, más izgalmakat és tanulságokat kínál a tárlat. Felkészült pedagógus kíséretében sok fogalmat, tényt és állapotrajzot mutathat be a kiállított anyag a ma iskolás korú generációknak.

A kiállítás kérdőjelei nyomatékosak, világosan látható, itt több a kérdés, mint a válasz. Profi és amatőr fotósok, képző- és iparművészek, korabeli értelmiségi gondolkodók, művészettörténészek és médiaszakemberek, valamint a közélet különböző területeiről érkező szemtanúk képi és tudati világán keresztül, visszaemlékezéseikből formálhatjuk meg saját kételyeinket. A nagy összefüggések kulisszái csupán kötelező panelek a személyes, a hétköznapi valóságból merítkező értelmezések rengetegében. Mi lehet itt a valós üzenet? Mik a tanulságok? Valóban korszakforduló volt-e a ’89-’90-es rendszerváltás és a tettenérés logikájának mezején mit jelenthetnek számunkra ezek a változások? Ezekre a kérdésekre is figyel a tárlat, így válhat a legmeghatározóbb bizonyossággá a bizonytalan tapogatózás, ahogyan egy izgatott szempár tapogat le egy idegen világot ábrázoló fotót a kiállított műegyüttesek kínálta kavalkádban. Minden a mozgásról, a változásról, a különböző perspektívák közötti kontextusokról, az erőteljes vonalvezetések hiányáról szól. Az elbizakodott megközelítések, a nagy kijelentések nem kapnak helyet, a privát történelem viszont némileg a helyére kerül az igazság, hitelesség és valóság mérlegén.

 

EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról – kiállítási enteriőr (Rodolf Hervé: On the ground, 1989–1992). Fotó: Capa Központ

Elhagyva a bejáratot, egy sötétített teremhez érünk, ahol korabeli televíziós műsorok archív felvételeiből összeállított tényfilmbe pillanthatunk bele. A televíziózás kezdeti aranykorából Hámos Gusztáv A híradó hatalma címen készített videódokumentációja fejtheti ki hatását ébredő érzéki benyomásainkra. A kiállítóterek miliőjében koordinálódva, a lüktető idő sűrűsödésének, cikázásának szédítő, de szelíd élményét is újra és újra átélhetővé teszi a bemutatott gyűjteményegyüttes. Továbbhaladva, a frissen megválasztott köztársasági elnök, Göncz Árpád, churchilli V-jével találjuk szembe magunkat, meglepően duplán. Szigeti Tamás fotóján mindkét kéz V-t mutat, és a kinyújtott karok is V alakban tárulnak ki. Ez a felszabadult fizikai jelenlét közszereplőtől nagyon is fiatalos üzenetnek tűnhet a demokratikus fordulat szimbólumává vált rendezvényről készült fotón. És itt eszembe jut: a demokrácia csírájának harmatgyenge vonásairól, a születő néphatalmi berendezkedés irányának instabilitásáról beszél a tárlaton nem szereplő, A rendszerváltás politikusai című interjúfilmben, Sinkovics Imre színművész meglepő állásfoglalására hivatkozva Csoóri Sándor is. Csoóri szerint Sinkovics a nép felelősségvállalásának vagy öntudatosodásának zászlóvivője akarhatott lenni azáltal, hogy honfitársai elé tárta a választás lehetőségének hangsúlyozását és az igazság többarcúságát azzal, hogy szavaival kampányában nem állt egyértelműen Göncz mellé. De a Sinkovics által megfogalmazott üzenetet végül nem adta le a tévé, pedig a színművész akkori népszerűsége miatt elképzelhető, hogy pont ennyi kellett volna ahhoz, hogy a régi rend elnökjelöltjét válasszák meg, és ezzel egy másmilyen – talán kiforrottabb, talán nem –, de mindenképpen más léptékű demokrácia születését élje meg a Magyar Köztársaság.

 

Szigeti Tamás: Dupla V, 1990 © Szigeti Tamás

A Capa Központ fehérre festett hátterei előtt felsorakoznak szubjektívebb, mélyebb olvasatok is, kezdve a különböző nemi identitással rendelkező csoportokról készült ábrázolásokkal, a szexualitás korabeli vizuális relikviáival, az underground művészvilág szocio- vagy művészfotókon felismerhető szereplőivel, azok viselkedési, öltözködési, magánéleti attribútumaival. Ilyen például az elrontott fotókból kiállított izgalmas tabló, Forgács Péter Privát Fotó és Film Alapítványának eddig haszontalannak hitt színes fotóanyaga, ami bizonyos tekintetben pont olyan, mint maga a kiállítás, tétova, kollázsszerű, nem foglal vizuálisan álláspontot, csupán leltároz, úgy mint a költözés előtt álló, aki még nem döntötte el, hogy mit vigyen magával, és mit hagyjon hátra. Úgy, ahogyan távoli létformáknak üzennénk, naivan mindent belezsúfolva egyetlen üzenetegyüttesbe, ami így, bár nem tájékoztathat kielégítően a lényeges tudásról, kifejezi a magyar szellemtörténet ’80-as, ’90-es évekbeli, több keresztmetszetben is vizsgálható polgári önazonosságát vagy még inkább az öntudatos magyar polgárság kezdeteit. A régi fotók alá írt beszámolók, a személyes, vallomásszerű értelmezések és jegyzetek vagy a terjedelmesebb hangvételű szövegek már egy egésznapos kalandra is felnyithatják az elmélyülni vágyók figyelmét. Míg a tárlat audiovizuális és képi része stabilabb referenciapontokkal szolgálhat a fiatalabb generációk számára, sok esetben túlontúl súlyos olvasmánymennyiségek a hozzájuk kötődő írott, lapozható anyagok. A rövid beszámolók intuitív megállapításai sok esetben tűnnek bátortalannak, és nem szolgálnak konkrét logikai magyarázattal, nem okoznak olyan bódító és hiteles élményt, mint a vizuális reprezentációk.

 

EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról – kiállítási enteriőr (Forgács Péter installációja a Privát Fotó és Film Alapítvány archívumából, 2019). Fotó: Capa Központ

Személyes rendszerváltás-élményem nem volt, csupán a tévéből, a kacsamesék nézése közben értesültem Antall József halálhíréről. Később, iskolai gyakorlatként egy rendszerváltáskor készült fotóról kellett írnom. A háttér a tömeg, a kép középterében egy mosolygó hölgy integet a kép előterében masírozó orosz militarista díszegyenruhásoknak az ölében tartott kutyája mancsával. Ebben a képben is benne van az eufória, az abszurd, ami ennyi év távlatából inkább groteszkként hat. A hölgy talán a fotó(s) kedvéért ejtett műmosolya, melybe egy zavart fintort sem rest belevinni, felejthetetlen. Mai szemmel nevetséges, sitcomot idéző, vigyorba hajló báj ül az arcán, viselkedése megkönnyebbülést áraszt, hogy itt ezek után, már nem kell úgy félni. Napjaink nyitottabb szemléletű befogadói számára a látvány még több jelentést hordozna. De a nagy szabadság egyben délibáb is, ahogyan az eufória érzése is bódító minőség, távol esik a realitás valódi talajától. Inkább a szüleink perspektíváját ismerhetjük fel, mintsem saját válaszainkat arra, hogy mi az, amit ebből a tapasztalásból zsebre kell tennünk, és mi az, amiről elég csak tudni és mímelgetni tovább országunk múltjának tisztázása miatt, saját létezésünk későbbi továbbértelmezhetőségéért. A kétezres évek derekán, kettős identitásomból fakadóan, folyton azt véltem felfedezni a kontextus hatására belső válaszaimban, hogy Magyarországon az emberek egyik fő közérzeti és mentális zavarát az önazonosságukat ért feldolgozatlan sértési sokkok, a tulajdonképpeni magyar identitás és a vállalhatatlan önsors leplezése, végső soron egyéni és közösségi szinten is az egészséges önazonosság-tudat hiánya okozza. Hogy milyen magyarnak lenni Magyarországon? Milyen európai magyarnak lenni Magyarországon és Európában? Hogy egyáltalán most, hogy el van engedve a kezünk, hogyan tovább? A felismerést, többek között a jobboldali populizmus elhatalmasodása is beigazolta. Az Eufória? című tárlat meglátásom szerint ezeken a problémás tünetegyütteseken játékosan próbál segíteni.

 

EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról – kiállítási enteriőr (Almási J. Csaba: Király Tamás: Parlament-kalap, 1989). Fotó: Capa Központ

Pedagógiailag számomra ez a tárlat, moderátor/szakember kísérete nélkül, kiskorúak számára problematikus lehet. A kiállítás experimentálisba húzó látványvilága, a túlnyúló fókuszpontok, a személyesebb tanúságtételek vagy a vaskosabb olvasmányok, talán egy vagy több tanóra keretei között kellően bejárhatóakká válhatnak, hiszen alapvetően értékes és sokoldalú tudást közölnek. A tárlaton például könyv formában megtalálható Szebeni András és Esterházy Péter közös munkája, a Vajszínű árnyalat is, ami önállóan is tükröt mutat a korszak értékes szociológiai és történeti elemeiről. Már csak azt a kérdés, a magyar hány éves koráig érzi magát tanulónak? Én még nagyon sokáig. Mucsi Emese tárlatvezetése felértékelődik, máskülönben az ide látogató hasra vágódhat kifele menet az utca aszfaltján, az orosz télben örvénylő jégtükröt vizionálva.

 

Benkő Imre: Átmeneti szállás Ózd, 1993 ACÉL-MŰ sorozat Ózd, 1986-2016 © Benkő Imre

 

EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról

ROBERT CAPA KORTÁRS FOTOGRÁFIAI KÖZPONT

2019. december 17. – 2020. február 23.