Senkiben vagy mindenkiben? – ez itt a kérdés
Ada Vilhan Trust NO1 című kiállítása

Jankó Judit

Ikonkép és borítókép:
Ada Vilhan: TRUST NO1 – feltétel nélküli bizalmatlanság ╱ Tokaj Art Wine Galéria

JJ: Te mit kérdeznél magadtól először? Mit tanácsolsz, milyen irányból közelítsünk a munkáidhoz?

Ada Vilhan: Talán azt, hogy miért festek, mi van a festés közben, mögött. Absztrakt expresszionista festő vagyok, akit a szabadság mibenléte foglalkoztat. Az, hogy egyáltalán létezik-e – belül és kívül. Egyet már biztosan tudok: a szabadság nem fér el egy A4-es lapon, ezért is egyre nagyobbak a képeim.

De elindulhatunk onnan is, hogy leginkább az ember érdekel. Milyen döntéseket hoz? Képes-e egyáltalán döntéseket hozni? Irányítja-e az életét? Mik azok a történések, amikre nincs igazán hatása? Miért alakít ki kapcsolatokat? Leginkább azt szeretném tudni, van-e olyan kapcsolat, amiben két teljesen független és szabad ember érdek nélkül kapcsolódik. A hipotézisem szerint, ha mindenki legalább félig megismerné önmagát, és elkezdene hiteles, autonóm, szabad én lenni, akkor a barátságok, a párkapcsolatok, a házasságok, a munkahelyi kapcsolatok szintjén beköszöntene a bársonyosan puha boldogság, ami kihatna a gyerekekre, a jelenre, a társadalomra, sőt az egész világ jobb lenne tőle.

A világ legfontosabb kérdéseire nincsenek konkrét válaszok. A vizualitás, az absztrakt olyan nyelv, ami önmagáért való üzenet. Sokat mosolygok, amikor a nézők elmesélik, mit látnak a képen. Van egy fekete-fehér sorozatom, amiről valaki állítja, hogy izlandi gleccserek, másnak a filozófus apukáját testesítik meg, és akad, aki szerint kokaincsíkok vannak a képen. A részletgazdag faktúra ellenére minden művészettörténész valami radikális minimalizmust fedez fel a festményeimben. Úgy kell nézni egy képet is, ahogy zenét hallgatunk. Ránézünk, majd becsukjuk a szemünket, és a csöndben beszéltetjük. A jól látásban van valami zeneiség. A jó zene is a szem behunyásakor csendül fel.

JJ: Miért Bánki György pszichiátert kérted fel a megnyitóra? És miért Trust NO1 ennek a kiállításnak a címe?

AV: Gyuri úgy tud jelen lenni és kapcsolódni, hogy elfelejtesz félni tőle, pedig pszichiáter. Emberi, közvetlen, hangosan gondolkodó és nem megmondó ember, aki, miközben kapargatja a felszínt, képes megnevettetni. Remek humora van. Múlt nyáron jót derültem egy párszavas posztján. Ennyit írt: az egészséges euro titka. Felismertem az áthajlást az Egészséges erotika című filmre és a befagyasztott euroárfolyam és a filmcím hatására készítettem neki egy jégkrémet akrilgyantából és eurókból a Bikini soraival: „Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket.”

Aztán elkezdtünk beszélgetni a terveimről. Elmeséltem, hogy a külső-belső szabadság témáján gondolkodva beleütköztem egy paradoxonba: a szabadsághoz vezető út egy másik ember társasága nélkül reménytelen. Az emberek a társválasztáshoz gyermekkorból hoznak mintát, vagy filmélményből rakják össze, mit várnak a szerelem érzésétől. Felfedeztem, hogy nekem is van ilyen dobozom! Az első fikciós szerelmem Mulder ügynök, az ő jelszava, amikor szerelmi levelezik Scullyval: TRUST NO1, azaz ne bízz senkiben. Az én tapasztalatom az, hogy pont az ellenkezője szükséges a szerelemhez és az élethez. TRUST Number1, ami csak egy pontnyi különbség: Trust No.1, de nagyon nem mindegy, hogy egy ember feltétel nélküli bizalommal vagy feltétel nélküli bizalmatlansággal érzi-e az életet. Ma már mindenki fél érezni. Gyuri azonnal rávágta, amikor elmeséltem neki, miért ez lesz a kiállításom címe, hogy David Duchovny a Californication (Kaliforgia) című filmben sokkal jobb pasi volt. Gyurival jó jelen lenni, ő szerintem képes játszani az életet, ezért őt választottam a megnyitóhoz.

JJ: Miért került túlsúlyba most az emberek közt a bizalmatlanság?

AV: A félelem, a szégyenérzet két meghatározó érzelem, amikor valaki úgy dönt, hogy bezárja a bizalom kapuit. A klasszikus Athénban konkrét büntetőjogi fogalom volt a hübrisz. Olyan erőszakos cselekedeteket jelöltek vele, aminek célja az áldozat megszégyenítése, megalázása a saját felsőbbrendűség kimutatásáért. Ma a cikizés, megszégyenítés a hétköznapok része a párkapcsolatokban, munkahelyeken, iskolában, politikában, családtagok között. Mindenki erős és sebezhetetlen akar lenni. Ha nem rejtem el az érzelmeimet, a kellemetlen tapasztalataimat is megosztom, azzal a kollektív tudatot táplálom. A mesélés, az együttérzés építi a bizalom hálóját.

JJ: Nehéz, de izgalmas életút adatott meg neked sokféle traumával, gyerekkori, felnőttkori sérülésekkel. Ezek feldolgozásában segített az alkotómunka?

AV: Azt mondják, a dráma nem más, mint szükséges feleslegesség. A felesleges „szenvedés” mégis szükséges, mert megtisztít, közelebb visz a katarzishoz. Az emberi dráma alapja nem túl bonyolult: bármit mondok, nem értik, bármit mondanak, nem értem. A sorsomban mindennek megvolt a szerepe, és csak azért nem törtem meg az utam során, mert mindent igyekeztem megérteni. Az én nem más, mint a csacsi elé lógatott répa. Ha messziről nézem, teljesen mindegy, hogy apám nem volt a genetikai apám. Az sem számít, hogy anyukám azért nem tudott szeretni, mert egy jó nagy titok járt velem, amit éveken át cipelt. Az viszont számít, hogy megértettem, nem velem van a gond abban az értelemben, hogy én nem vagyok elég jó. Az egész családtörténeti kirakós egy izgalmasan szép történetsor lett, miután mindent kinyomoztam. Ezen az úton lehetett erősödni meg fejlődni, de el is lehetett volna bukni, ha a válaszok keresése helyett elvesztem a bizalmamat, és sajnálom magam. Kedvelem Brene Brown munkásságát, aki az empátiára, a másokhoz tartozásra és a szeretetre való képességünket vizsgálja. Mert az egy képesség, ha a tapasztalatokat pozitív hatásként tudjuk beépíteni.

A kiállított fotókon olyan nők vannak, akik 2009-ben nehéz helyzetben voltak. Ez egy nagyobb anyag, amiből itt pár képet mutatok meg. A fotózás során beszélgettem velük, érdekelt, hogyan dolgoznak fel traumákat, illetve a gyermekkori traumáik hogyan hatnak ki a párválasztásukra. Figyeltem más fotósok hasonló anyagát, láttam Sophie Calle munkáit Párizsban. Egészen őrült projektjei nagyon tanulságosak voltak. Például egy évig sztriptíztáncosként dolgozott, több munkájában megszállottan férfiakat követett, beállt szállodai takarítónak, csak hogy lefényképezze a szobát kivevők személyes tárgyait, turkálhasson a bőröndjeikben, szemetesükben, videóra vette előre megírt tervét, ahogy házasságba kényszerít egy kiválasztott férfit, lefotózta a szokását, miszerint vizelés közben szereti ő tartani férje péniszét. Kicsit továbbgondolva nagyon is átlagos történetek ezek. Az önmegismerés-önteremtés-önelvesztés tengelyen mozog az ember.

Pont ebben az időszakban lőttem azt a fotót Párizsban, ami a kiállításon is szerepel: amin egy plakáton annyit látunk, hogy valaki köt, mégpedig egy férfi nemi szervet. Már akkor azon gondolkoztam, hogy a feminizmusnak mondott valami nagyon problémás. Julia Kristeva bolgár származású filozófust és pszichoanalitikust sokan tartják a francia feminizmus vezéralakjának, pedig hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mint ami nekem is eszembe jutott: szerinte a feminista mozgalomnak önkritikusabbá kell válnia, ha meg akarja valósítani célkitűzéseit. Ugyanis a feminizmus azokból a konfliktusokból nőtte ki magát, amelyekbe a nők kerültek a férfiak dominanciájával jellemzett struktúrákban. Figyelmeztet, hogy a gyökerek miatt a feminizmus hajlamos továbbgörgetni ugyanazokat a férfiközpontú előfeltevéseket, amelyeket meg kíván kérdőjelezni.

JJ: Hogyan kerültél kapcsolatba a képzőművészettel?

AV: Sok évig jobban érdekelt az intellektuális tudás vagy a mindent megismerni vágyás. A festés nekem mindig is a játék birodalma volt, de komoly dolog, a legfontosabb. A játék ellentéte nem a munka, hanem a depresszió. „Játszani annyit tesz: cselekedni, tudatosan, örömmel és annyira elkötelezetten, mintha az ember tudná, mit hoz a jövő” – ezt Brian Sutton Smith, a neveléstudomány professzora mondta a Pennsylvaniai Egyetemről.

Meg akartam érteni, azért festek-e csupán, hogy oldjam a traumáimat, vagy azért, mert ez a legjobb formája, hogy tiszta üzenetet fogalmazzak meg a tapasztalataimról. Arra jutottam végül, hogy tanulni kell erről intézményes keretek között. Érteni akartam, mi történik egy alkotóval amikor „játszik”, és mi történik egy befogadóval, amikor találkozik a művészettel. Nagy gondnak találom, hogy a művészeti szakokon nem nagyon jelenik meg a pszichológia oktatása. Ezért sok a téveszme. Sokan hiszik, hogy a pszichés zavarok elengedhetetlen feltételei a kreativitásnak. Holott a kreatív zsenik egy része kimondottan stabil, józan és boldog életet él.

JJ: Festészet vagy fotográfia? Melyikben mi érdekel?

AV: Csak a nagyon korai munkáimon jelent meg az emberi alak. Amikor 2009-ben elkezdtem fotográfiával is foglalkozni, végleg eldőlt, hogy számomra a figurativitás, a tudattal szerkesztett képalkotás a fotográfia feladata. A festészetben az a szép, hogy a valóságnál sokkal mélyebb területre képes vinni, és ez a gondolati hely már környezeti összefüggésektől mentes, tehát szükségszerűen absztrakt.

JJ: Hosszabb időt töltöttél Japánban. Ez mit tett hozzá a személyiségedhez és a munkáidhoz?

AV: Hajime Tanabe japán filozófus szerint a zen gyakorlásához először gyónnunk kell, azaz el kell ismernünk azt, hogy nem ismerjük a válaszokat, és azt, hogy értelmi erőink korlátozottak. 2016 körül nagy változások történtek velem, és a képeimmel is. Egyre nőttek a vásznaim, szerepe lett a nagyobb mozdulatoknak. Napi legalább négy-öt órát meditáltam, és a meditáció mellett egyre nagyobb teret követeltek a fizikai gyakorlatok is. Két kérdés és az ezekhez kapcsolódó érzelmi élmény dominált bennem apám halállal való hosszú küzdelme alatt. Az egyik: hitelesen élek-e ahhoz, hogy jól tudjak majd meghalni? A másik: ki vagyok én, ha nem ő az apám?

Nagyon untam a megmondós tanítókat, de azt hiszem, ők is engem. Elmentem Kamakurába, csendfogadalmas zen elvonulásokra, és végleg megnyugodott az IQ-domináns tudásvágyam. Azt éreztem, mindegy, kik a genetikai szüleim, vagy eddig mi történt. Nem érdekelt más, csak az, hogy dolgozhassak. Festettem. Szünet nélkül festek azóta is. Kiléptem a kereteimből, a kis méretű táblakép világából. Kialakult valami bennem, ami ADAVILHAN lett a vásznakon. Ehhez viszont az kellett, hogy megértsek minden részletet, de el is engedjek mindent. Talán ilyen lehet meghalni. Amikor elengedsz mindent, tisztán érzed, mi az, aminek igazán értelme volt. A japánok fűtik a tükör hátát a szállodában, hogy az ne legyen soha párás. Ezt szimbolikusan is nagyon fontosnak tartom, ezt hoztam el Japánból.

JJ: Májusban a Mária Magdolna-toronyban lesz kiállításod. Mesélnél róla?

AV: A Kapisztrán téri Mária Magdolna-torony az egyik leglátványosabb középkori műemlék Budán. Május 9-én Catherine címmel nyílik egy kiállításom a toronyban, Vékony Délia fogja megnyitni. Emléket állítok egy számomra fontos nőnek, akinek már az arcára sem emlékszem. Kati apám húga volt, alkoholista, bántalmazó férjjel. Egy nap megfulladt a hányásában. A temetésén tudtam meg, hogy a szülei sosem tudták szeretni, mert Kati egy orosz katona gyereke volt, aki megerőszakolta nagymamát. Katinak esélye sem volt, hogy egyáltalán eszébe jusson az az ostobaság, hogy olyan akarjon lenni, mint a többi nő. Sosem talált semmi jót magában, mert nem kapott szeretetet. Azóta már tudom, hogy nem a genetikai rokonom, mert apám sem a genetikai apám. Talán amióta ezt tudom, még közelebb érzem magamhoz Katit. Akkor is, ha már nem tudom, milyen volt az arca.

▬▬▬▬

TRUST NO1 – feltétel nélküli bizalmatlanság
2024. március 7. – április 10.
Tokaj Art Wine Galéria
1054 Budapest Hold utca 21.