Space Perceptions
Bernáth Dániel, Horváth Lóczi Judit és Márton Enikő kiállítása
„Nem pusztán arról van szó, hogy hajlamosak vagyunk összekeverni a képen ábrázolt dolgok attraktivitását magának a képnek a minőségével. Nem is arról, hogy az attraktivitás mint olyan vajmi kevéssé jelenti egy műalkotás maradandó sikerét. Sokkal alapvetőbb ennél, hogy a reprezentált jelentése – megkülönböztetve az attraktivitástól – valóban elválaszthatatlanná válik magától a reprezentációtól” – írta Clement Greenberg Az absztrakt művészet mellett című, 1959-es tanulmányában. Az 50-es évek absztrakt művészetének meghatározó szándéka volt a korábbi formákról, narrációkról való lemondás.
Márton Enikő: Benne, 2019, olaj, vászon, 100×120cm / Fotó: Rácmolnár Milán
Az 1950-es évek után napjainkban tapasztalható az absztrakt művészetnek egy új felfutása. A két korszakban mégis lényegesen eltérő az absztrakt művészet státusa. Az absztrakt művek magáról a látványról szólnak, lemondanak a narratív témáról, tárgyról, arról, hogy bármit is reprezentáljanak. A „képen” látott formát így felesleges egy „valódi” tárggyal beazonosítani, hisz az nem reprezentál semmit. Ha valamihez érdemes hasonlatokat keresni és találni, legfeljebb a nézőben keltett élményhez lehet. Tehát az absztrakt művészet nem reprezentál, hanem prezentál.
A jelen kiállításon szereplő alkotók még inkább másképp viszonyulnak a „képhez” és a látványhoz, s miközben azt gondolnánk, hogy az absztrakt művészet már kimerítette lehetőségei tárházát, újabban számos új formában igazolják, hogy ez messze nincs így. Van jó néhány fiatal hazai művész is, akik teljesen új útját tudják mutatni ennek a stílusnak. Nemes Márton, Szinyova Gergő mellett Bernáth Dániel, Horváth Lóczi Judit és Márton Enikő is karakteres utat találtak e stíluson belül.
Horváth Lóczi Judit: Senza titolo I. 2019, akril, vászon, MDF, fa, 115×100×10cm / Fotó: Rácmolnár Milán
A tárlaton egyaránt vannak geometrikus és organikus absztrakt művek, de különösen a kettő közötti balansz jellemző. Ez a balansz ráadásul a művek médiumában, műfajában is tetten érhető, mivel mindhármuk munkája egyrészt festmény, de a fakonstrukciók is mindhármuknál fontos szerepet kapnak. Néhány mozzanatot érdemes végigelemezni, még akkor is, ha evidensnek tűnnek, illetve az derül ki, hogy semmi sem evidens e művek kapcsán. Ez a semmi sem evidens jelleg mindenképp közös szál a művek közt, s ez izgalmassá is teszi azokat.
A kiállított képek festmények annyiban, hogy olajjal/akrillal vászonra festett tárgyak, melyeket többnyire falra akasztva installálnak. És többnyire a síkszerűség is jellemző rájuk, legalábbis részben. A művek a festészet, szobrászat, építészet, sőt a dizájn közti terepen kelnek életre. De mindegyik munka meghatározó eleme a térbeliség, pontosabban magára a térre is reflektálnak. Ahogy erre a cím, a space perceptions is utal.
Bernáth Dániel munkái felrúgják a hagyományos képformátumot, eleve egy mű több részből áll, egy nagyobb mintegy felszabdalva több kisebb elemre. Ráadásul a vágások szabálytalanok, ferde, elcsúszott keretekkel, formázott vászonnal, gyakran egy-egy kiegészítő elemmel. Ez a formázott vászon Horváth Lóczi Judit munkáit is jellemzi, ráadásul az ő munkái gyakorlatilag objektek, kilépnek a térbe, különböző nem síkbeli alakzatokat vesznek fel, sőt kifejezetten festett szobor státusba kerülnek. Márton Enikő festményi sajátos térillúziók, mélybe zuhanó színes hasadékok. Ezek a hasítékok térben festett hasított farönkökön is visszaköszönnek. Képeinek is meghatározó eleme a tér, pont azáltal, hogy a festményei nincsenek lezárva, tovább folytatódnak a vásznon túl a szabadság aurája által.
Márton Enikő: Látogatók (2db), 2019, akril, fa, görgők, 30×30×20cm / Fotó: Rácmolnár Milán
Mindhármuknál meghatározó a szín. Horváth Lóczi Judit főleg az alapszínekkel dolgozik, s a munkák egy-egy elemét hangsúlyozza, például a képobjektjeinek az oldalait, a mostani kiállításon kifejezetten domináns, hogy nem a kép frontális részét, hanem a rejtett oldalait, felületeit hangsúlyozza, mintegy az alig láthatóra fókuszálva. Szintén a mű szélére kerül a szín Bernáth Dánielnél, mintegy keretet képezve. Ezzel a megoldással először Sam Francisnál találkozhattuk, majd nálunk Bánki Ákos egyes sorozatait jellemezte. Bernáth Dániel szinte neonos, harsány színei épphogy érintik a vásznat, annak csak a széleit, így hangsúlyozva a formázott vászon szabálytalanságát. Márton Enikőnél egyszerre láthatjuk a változatos színek tobzódását, melyek olykor meleg organikus látványt adnák, míg máskor éles hasításokat, a térobjektje is színezett felületű.
A három kiállító művész műveinek jellegéből adódik a kerethez, illetve azok hiányához való viszony. A keret azonos gyökerű szó a keríttel, kerítéssel. Körbezárja, lehatárolja, megóvja a művet. Horváth Lóczi Judit esetében, mivel objektekről, képszobrokról van szó, úgy értelemszerűen külső képkeretről nem beszélhetünk. Maguk a művek olyanok, mintha önmaguk keretei lennének, a közepükön egy nagy hiánnyal. Mégis rendelkeznek kerettel, méghozzá a művek belső és külső széleinek erőteljes megfestésével, amely által határozottan kijelöli a saját helyét a térben.
Kiállítási enteriőr a Space Perceptions kiállításon / Fotó: Rácmolnár Milán
Hasonló dologról beszélhetünk Bernáth Dániel esetében. Külső keretek nem a térbeliség, sőt nem is a vászon és vakráma szabálytalanság miatt nem járnának a művekhez, hanem azért, mivel oximoronszerűen a mű központi motívuma épp a mű szélére került, így azokat elrejtené. Gyakorlatilag Bernáth esetében a mű főmotívuma az önmaga festett kerete. A művészettörténetben lehet találkozni olyan illúziókeltéssel, hogy megfestik a kép keretét, pontosabban annak az illúzióját. Az viszont már sokkal ritkább, az előbb említett művészeknél fordult elő, amikor a mű központi motívuma alkotja a keretet. Fizikailag Márton Enikő képeit elvileg be lehetne keretezni, hisz sima vakkereten vannak a festményei, ráadásul szabályos méretűek. Ugyanakkor Márton Enikő festményeinek fontos eleme, hogy nincs a vászon egész felülete befestve, csak bizonyos részei, a színmotívumainak levegőre, korlátok nélküli szabadságra van szükségük. A képek nagyon is fontos motívuma, ami nincs jelen vagy pontosabban nem megfogható tárgyi mivoltában, azaz a motívumokon kívüli légtér, a befejezetlenség, a lezáratlanság. Szóval egy képkeret pont ezt a mű szerves részét képező az aurát fojtaná meg, s zárná kalodába az egész légies szabadságot.
A keret témához kapcsolódik érintőlegesen a kontrollszabály kérdése is. Horváth Lóczi Judit munkái geometrikus, kontrollált formák, számos szabálytalansággal átírva, de mindig kontroll alatt tartva a festett objektjeit. Alapformák, alapszínek, a művek sármját épp ebből a szabályosságból való kilépés adja, egy ferde vonal, a rejtett felületek, rések, kiugró felületek hangsúlya vagy épp máshol sarokrészre való installálás. Bernáth Dániel munkái oldottabbak, finom ellépés a szabályos felületekből a szabálytalan képéleivel. Márton Enikő alapvetően lemond a kontrollról, szenvedélyes festékfelületeit, gesztusait viszont sajátos ecsethasználattal zabolázza.
Bernáth Dániel: Mountain Mama Nr. 2., 2019, akril, vászon, 100×80cm / Fotó: Rácmolnár Milán
Tehát jól megfigyelhető, hogy Bernáth Dániel, Horváth Lóczi Judit és Márton Enikő munkái számos ponton kötődnek egymáshoz, ugyanakkor mégis markáns elmozdulások, különbségek vannak köztük. Mindhárman a hazai kortárs absztrakt művészet sajátos útját járják.
Hybridartspace,
2019. június 7-ig