Széljegyzetek a lét hektikus abszurditásáról
Dávid Zita | make sense
Az üzenő a jelek rengetegéből akkor is önarcképet alkot, ha árnya sem vetül a felületre: a médium maga az egyén – a szűrő akin keresztül az élményként elkönyvelt látványból megőrzésre méltó mozzanatok lesznek. Minden egyes mozdulatával felkavarja a részletek hógömbszerű nyugalmi állapotát. Az aktivitás a részletek szétröppenéséhez vezet, melyek visszarendezése már a kérlelhetetlen fizikai törvények lassú és láthatatlan munkája. Gondolhatunk így a kókadozó napraforgókon mászkáló legyekre is, akik a mimetikus mágia szemtanújaként, az édesen illatozó illúziók fogyasztóiként járják be a festett felület átlényegülés közben megfagyasztott mikrokozmoszát – elröppenve és visszatelepedve ugyanoda.
Egy katarzis nem mindig ragadható meg különböző lencsék villanásain és lenémított kattanásain keresztül, de a festészet lassú médiuma előbb-utóbb partot mos. A festményeket nézve rekonstruálhatjuk azt a momentumot, amikor még nem kerül elő a mobiltelefon vagy a fényképezőgép. Amikor a jól ismert elemek egy prózai célok szerint rendeződő nap során egyszer csak idegen konstellációkká – anomáliákká, égi jelekké, gegekké, emlékművekké – rendeződnek. Mintha a utcának, a tájnak és a szobáknak sajátos tengelyek mentén csavarodó humora lenne. A csattanó valahol mindig a hiperkomplexitáson túli pofonegyszerűségben rejlik. A konzervált gömbhal nem harap, a mű hiánya művé kerekedik, az utcai plakát a maga megtépázottságában titokban költőóriássá alakul. A mondat, miszerint „holnap sok lesz a teendő”, a csupasz lightbox rothkói éterébe rugaszkodik. Mint amikor három pont vár minket a gondolatmenet végén…
Dávid Zita olyan nézőpontokat keres, amelyekben az eltérő fikciók által táplált valóságok egymás részeivé válnak: a színátmenetes szalagfüggöny előtti ablaküveg párájába ujjbegyezett krikszkrakszok mögül egy lombkorona távoli tükörképe sejlik elő, miközben a vízcseppek apró ékszerként díszítik a látványt. A bronzlábak végre tejútmintás márványon pihenhetnek. A klasszikus pompával gomolygó felhőnyáj előtt egymástól azonos távolságra felcsillanó vízgirlandok sorakoznak. Nincs magyarázat. Mint amikor Mészöly Miklós Megbocsátás című novellájának kezdőképében enigmatikus módon ottfelejti magát „a hosszan kígyózó füstcsík”, amely „mintha puszta felhőalakzat volna, mely olyan döntésre jutott, hogy nem kíván meghalni”.[1] Egy kiskutya arca alulnézetből, egy all-over gránátalmatenger, egy luxusüzlet tükörlabirintusában burjánzó szőrmedvény, omlásveszély. Ránk zúdul a valóság eklektikája, de a csúcsfények finom hálója megvéd minket.
▬▬▬▬
Dávid Zita: make sense
Nagyházi Contemporary (NACO)
2023. április 5. – május 5.
[1] Mészöly Miklós: Megbocsátás, 1983
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MESZOLY/meszoly00105a_kv.html