Sztoriba rakok fel sok képet
Puskás Marcell pop-up kiállítása
Borsos Lőrinc egy 2008-ban Budapesten született, fiktív, kortárs képzőművész, Borsos János és Lőrinc Lilla hibridje, akinek művészettörténeti, történelmi, aktuálpolitikai referenciákkal rendelkező alkotásai a fotórealizmusban és a konceptualizmusban gyökereznek, emblémaszerű megfogalmazásai a popkultúra és a reklámmarketing világából származnak. Védjegye az általa gyakran használt, zománcfestékből származó fényes fekete. Speciálisan a magyar közegre tervezett, több éves alkotói tevékenységét, illetve a magyar politikai helyzettől való megcsömörlését követően, 2013 végén önfeltáró munkába fogott, majd – gyökereit és kritikai attitűdjét megőrizve – megkezdte világhódító útját. Közlekedését egy gondolatmeghajtású, ezüst kabriócsészealj biztosítja, ami alig egy méterrel a föld felett lebegve képes haladni. A kis méretű jármű sajnálatosan félrehord.
Puskás Marcell: Sztoriba rakok fel sok képet (20.), 2019, digitális grafika | A művész jóvoltából
Pörgetem az instát. Ismerősök túlismerős élete, furcsa állagú anyagok érthetetlen áradata, netes vásárlásra biztató hirdetések (a mosókapszulától az önismereti kurzusig), fullprofi hobbifestők, nálam aktívabb szociális életet folytató állatok, önpromóció videóformátumban stb. Egyszer csak elfogy a 4G, és a tűéles fényképek helyét homályos, színes foltok veszik át: a posztok zavaró heterogenitását átlagolja a platform grafikai arculata. A következő pillanatban – ettől függetlenül – a telefon besötétedik, pittyen egyet, majd lemerül. Az Oktogonon beülök valahová, és a kontakthibás töltővel megpróbálok életet vinni a készülékbe. A törött képernyőn végigvonszolom az ujjbegyeimet, de az nem reagál semmire. Felberren, elhallgat, zenével és digitális galaxisokkal üdvözöl. Újra blackout. Sóhajtok egyet, kihúzom magam. Tudatosul bennem, hogy hiába zajlik körülöttem a rögzítésre szoruló efemer lét, nem tudom lefényképezni. Szomorúan nézem az elektronikai eszközt, amibe megközelíthetetlenül bezáródott lelki működésem és aktív lehetőségeim jelentős töredéke.
Puskás Marcell: Sztoriba rakok fel sok képet (35.), 2019, digitális grafika | A művész jóvoltából
Puskás Marcell pop-up kiállítása a telefonnal összenőtt egyén frusztrációit mutatta be az emberi kapcsolatokra épülő, ám digitálisan kiterjesztett szociális háló csapdájában, ahol a „sztori” tűnik az egyetlen biztos és értelmezhető vonatkozási pontnak. Egyik kiállított sorozatában Puskás a kép nélkül maradt keresőcímkékhez kapcsolódó vizuális memóriánkat teszi próbára a tipográfia lehetőségeinek kiaknázásával. A szavak neutralitását formai eszközökkel számolja fel: hol a tenyeres-talpas betűtípusok konszolidált jellege, hol a különböző, tuningolt karakterek eklektikusan összeollózott kombinációja idéz meg egy-egy erőteljes társadalmi referenciát. E képnélküli képek olyan fikciókat rajzolnak ki, amelyek feloldják az egyént, és helyette egy keresőszavak csoportjához kapcsolódó fétis mentén tudják újrafogalmazni saját identitásának komplex kérdéskörét (pl. longhair, cutie, yeezy). Csak a felhasználóbarát grafikai környezet oldja fel a helyzet drámaiságát. Ezek a keresőszavakkal operáló munkák egy nagyobb műegyüttes részeként jelentek meg a kiállítótér falain. Puskás az egymás mellett elhelyezett pszeudo-képernyőfotókon keresztül egyfajta képregényt hozott létre, ami a felhasználó nézőpontjából mutatta be a tipikus cyberszociális élményt a problémás bejelentkezéstől a lemerülésig. Milyen történeteket lehet elmondani, ha már csak keresőszavak és az interface grafikai elemei maradnak a mesélői arzenálban?
A falon kiállított művek mellett térbe belógatott és földön szétszórt, szövegalapú munkák is megjelentek, melyek az én fejlődéséről szóló banális mítoszokra fókuszálnak. A szövegek az ismétlődő passzusok révén mantraszerű jelleget öltöttek magukra. A szinte önmagát generáló betűtenger grafikai képét Puskás kis módosításokkal alakította át, grafikai folyosókat, síkidomokat vágva bele és néhol átlátszó hordozót használva ellehetetlenítette a szöveg hagyományos értelmezését. A kiállításon a textuális anyag dominanciája ellenére nem volt kötelező outfit az olvasószemüveg, hiszen valójában a végtelen énközlés aurája szolgáltatta a befogadás terét.
Hybridartspace, Budapest
- 09. 25–26.