Találkozás a pozícióval
Csató Máté kiállítása
A ház az emberi tevékenységhez, létezéshez köthető alapforma, archetípus, a közösség metaforája, szakralizált formája a templom. Csató Máté mostani kiállításának középpontjában a ház alapforma áll, mégpedig – eddigi alkotótevékenységére is jellemző módon – térinstallációja a tárgyhoz kötődő szimbolikus jelentések kibomlását generálja. A fenyőből kialakított, papírral befedett váz kimozdulva, kibillenve függ a térben, alatta 64 db, esztétikai minőséggel is bíró propeller működik. A formai redukció (egyterű, sátortetős típus), a ház helyzete és a felhasznált anyagok alkalmazása (a papír könnyű, múlékony, sérülékeny anyag) során mindazokat a jellemzőit elveszíti, amelyeket hozzá kötünk: az itt látható tárgy a ház képzete, emblémája, a hozzá tapadó gondolatok felszabadító vizualizálása.
A helyspecifikus installáció a Sesztina Galéria – egykor vaskereskedésként szolgáló – nyitott fedélszékes, sátortetős terében megkettőzött formaként jelenik meg: az egyik valós, a másik már földi lététől elszakadó, levitáló váz. S ezek után következik mindaz, ami – az alkotó személyes életeseményeiből és -tapasztalataiból táplálkozva – az építéshez, hajlékhoz, otthonhoz és egyáltalán a homo faber létezéséhez kapcsolódik. Építőanyagok, a mindennapi élethez kapcsolódó tárgyi részletek: ólajtó és retesz, fugázott téglaszeletek, kötélköldökzsinór. A retesz, a tégla és az uszadékfa darabja eredeti környezetükből kiemelve, módosítva váltak képpé a falon, és ekként a valóságtapasztalásnak és az emberi létezésnek a bizonyítékai lettek. Nem csupán az ember által felhalmozott tárgyakként, a házépítés mint státusszimbólum, a természet felett való uralkodás jeleként ölt testet a két új műcsoport a galéria terében, hanem a művek a felhasznált forma és anyag emlékezetévé válnak.
Mindezek alapján a házhoz, házépítéshez kapcsolódó új munkák két ellentétes eljárással módosítják a kiindulópontként használt formát és anyagot: a ház, ami szilárdan áll a földön, lebegni kezd, és könnyűvé válik, mígnem a tégla és retesz kimerevített helyzetté, képpé, ad absurdum a szubjektív emlékezet képévé válik. Tudatosan-tudattalanul a bergsoni anyag emlékezetének elgondolását indukálják. Vizsgáljuk meg, mi történik az anyaggal képpé válásuk során! A retesz, az ólajtó, a tégla és az uszadékfa inverz formája emléket állít a tárgynak. Nem tárgy többé, hanem emlékezet, méghozzá a „hiányzó” részek (a teljes ajtó, a tégla, az egykori hajótest) idéződnek, idéződhetnek fel éppen töredékességük miatt: a kiemelt részlet képes arra, hogy magával vonzza azt, ami nincs jelen. Az időt sűríti össze, az emlékezést, a hozzá tapadó képzetek felidézését generálja. Nagyon érdekesnek tartom a kiállításon megfigyelhető kettős „tértelenítést”: Csató Máté a házat (formát) elszakítja földi lététől, spiritualizálja azt, míg az anyagot a kép síkjába szorítja vissza. A fugázott téglát pedig még inkább idézőjelbe teszi, amikor azt – az emberi nyomhagyás jellegzetes gesztusára, a falfirkára, a falba karcolásra, a graffitire és Banksyre utalva – körbekarcolja, és szignóval látja el.
Michel Foucault, francia filozófus terekről szóló nézetei annyira ide kívánkoznak (de nemcsak ide, hanem a környezetszobrászati, installatív művekhez általában), hogy idézném őt. Foucault szerint a terek korában vagyunk; a térben lévő mozgásunk, viszonyaink és az általunk formált és teremtett szerkezetek határozzák meg létünket: „a tér, melyben lakozunk, nem egynemű és üres, hanem épp ellenkezőleg: minőségekkel telített, esetleg keresztül-kasul kísértetjárta tér; az elsődleges észlelésünk tere, az álmaink tere, a szenvedélyeink tere, melyek maguk is látszólag tőlük elszakíthatatlan minőségek hordozói; egyszerre könnyű, éteri, áttetsző tér és sötét, sziklás, telezsúfolt tér (…) A tér, amelyben élünk, amely kiszív minket önmagunkból, melyben az életünk, a korunk és a történelmünk eróziója zajlik, a tér, amelynek harapásait és marásait szenvedjük, maga is többnemű tér. Más szóval nem egyfajta űrben élünk, melynek belsejében elhelyezhetnénk a személyeket és a dolgokat. Nem egy olyan űrben élünk, melyet különböző fénypászmák színeznek, hanem egy olyan viszonyrendszerben, melyben az egyes viszonyok helyszíne a többiekéhez képest visszabonthatatlanul meghatározott, melyben az egyes viszonyok semmi módon nem helyezhetők a többiek fölébe.” (Michel Foucault: Más terekről, 1967, Erhardt Miklós fordítása)
A kiállítás címe is azt sugallja, hogy Csató munkái – a legtöbb esetben inspirálódva elméleti szövegekből, így Arthur Schopenhauer vagy Martin Heidegger gondolataiból – tulajdonképpen nézőpontok kijelölései. Azoknak a locusoknak a meghatározása, vizualizálása, ahonnan vizsgálódni érdemes. Így e műveknek – bár az ember nem vagy csak töredékesen jelenik meg e munkákban – állandó referenciapontja az ember. S hogy ez nem pusztán köldöknézegetés, bizonyítja az is, hogy archetípusokkal, a képzőművészet alapformáival és a modernizmusból eredő tárgyhasználat differenciált alkalmazásával együtt, tehát metanyelvi kontextusban van láttatva a téma. Önértelmezésnél jóval többről van szó. Csató azokat a nézőpontokat jelöli ki és teremti meg, amelyek lehetővé teszik azt, ami alól egyikünk sem mentesülhet: hogy számot vessünk önmagunkkal.
Sesztina Galéria, Debrecen,
2019. 10. 12. – 11. 9.