Teltház
Interjú Aradi Mátyással, Bánhidi-Rózsa Bencével, Boruzs Boglárkával és Demeter Nóra Zsófiával

Tayler Patrick Nicholas

Ikonkép és borítókép:
Aradi Mátyás: Konyhakövön ╱ 2024 ╱ akril, olaj, vászon, 155 × 210 cm ╱ Fotó: Kovács Rebeka, a művész jóvoltából

TP: A kiállításban sugallt metaforikus ház fátyolszerű tartófalai az éjszakai surlófényben kísérteties labirintust alkotnak, nappal pedig mintha valamiféle amnéziás díszletként várakoznának a boszorkányok órájára. Hogyan alakult ki ez a sajátos térbeli dramaturgia?

Demeter Nóra Zsófia: A Képző aulája nem a legalkalmasabb tér az általunk elképzelt ház felosztottságának megidézésére. Csupán a paravánok segítségével lehetett ezt megvalósítani, tehát a praktikussági faktor is abszolút belejátszott. Az áttetsző fóliák értelemszerűen szolgálták a „funkciójukat”. Mindeközben a ház állapotának tisztázatlansága is tetszett nekünk, hiszen nem világos, hogy az éppen felújítás alatt áll, vagy már esetleg teljesen elhagyatott…

Aradi Mátyás: Igen, valahogy idézőjelbe kellett tenni a teret, hogy a házkép érvényesülni tudjon. Nehéz átvitt értelembe helyezni egy olyan környezetet, aminek se eleje, se közepe, se vége. Az aula pont egy ilyen megfoghatatlan hely. Ezért a fóliák és a ponyvák, mint egyfajta térbeli caveat, egyszerre óva intik és becsalogatják a látogatót, illetve adnak egy konkrétabb linearitást a térnek, ami elengedhetetlen az értelmezéséhez. A kiállított kisebb tárgyak is jelentősebb szerephez jutottak így. Azt illetően pedig, hogy az értelmezés kulcsszava miért éppen a ház lett, nehéz választ adni. Érdekesnek találtuk ezt az agorafób képzavart, amit az egyetemi aula, különösképp egy aulás megnyitó és egy közönségtől kimondottan elzárt hely gondolatának párosítása adott.

TP: Gyakorlatilag beköltöztetek a rendezés hetére. Általában az epreskerti Lotz-műteremházban töltitek gyarló hétköznapjaitokat, ahol az alkotó, ugye az év elején einstandolt térszeletet alakítgatja. Tapasztaltatok különbséget a két létmód között?

Boruzs Boglárka: Nekem a beköltözés nagyon fontos része a kiállításrendezésnek. Azt igyekszem ezáltal elérni, hogy a munkáim kicsit átformálódjanak és belakják a kiállítóteret, hiszen ott lesznek végül bemutatva, a műteremhez nincs sok közük. Nagyon intenzív hét volt, alig hagytam el a helyet, a tárgyaim egy része és egy festményem ott helyben készült.

AM: Habár a Lotz-műteremház és az Epreskert is Budapest legszebb kincsei közé tartoznak számomra, az a kis plusz úrhatnám miliő elvitathatatlan, amit az aulában való alkotás adott. Emellett nekem is lényegében ott helyben alakult ki, hogy mit is szeretnék láttatni, a tárgyak egy része ott készült el. Ha a kiállításra is ugyanolyan kreatív termékként tekintünk, mint a műtárgyra, akkor elkerülhetetlen ez az on-the-spot, intuitív alkotófolyamat.

TP: A ház mint enigmatikus kamrarendszer kapcsán melyikőtöknek ütött be Gaston Bachelard? Vagy ez a ház nem „az a ház”, és más regényekből, filmekből, tapasztalatokból inspirálódtatok inkább? Eleve miből fakadt az összeköltözés vágya?

BB: Számomra a legmeghatározóbb inspirációk a korábbi házak és hálószobák emlékei voltak. A helyek, ahol éltem vagy áthaladtam. Maga az aula és a főépület is otthonként funkcionált már, és azoknak a nagyon fura térérzete is hatással volt rám. A közös munkánk is hasonlóan indult: amikor nem dolgoztunk, mindig ugyanannál az asztalnál ültünk, és így alakult ki az a közös gondolkodásmód, amire a kiállítás épült.
A hálószoba részén szerettem volna egy olyan fészket kialakítani, amelyben a szobával asszociált intimitás összeolvad ridegebb és értelmezhetetlenebb felületekkel. Mint például a selyempárna és az alatta elterülő, omladozó táj. Korábbi munkáimban is talált tárgyakkal dolgoztam, és újraértelmezésük, átlényegítésük érdekelt. Mindig úgy gondolok rájuk, hogy magukat építik, és csak megtalálják a predesztinált helyüket egyfajta új, hibrid tárgyként. A Teltházon kiállított installációimban ugyanez történik, de kiemelkedik egy-két régi, családi felespohár vagy a nagyim étkészletes doboza, amiben már a házunk szelleme a 3D-nyomtatott fejdíszét dobja le elalvás előtt. Ezek kapcsolják össze az ember hétköznapi jelenlétét az egyre csak terjedő, idegen burjánzással.

 AM: A közvetlen tapasztalaton túl elsősorban szövegek inspirálnak, a kiállított tárgyak egy része például Fejes Endre Rozsdatemető című művének hatása alatt készült, habár a Nagyfuvaros utcai lakással a kapcsolódás kívülről közel sem egyértelmű. Ugyanígy mindig fel-felsejlik Bodor Ádámtól a Sinistra körzet és Tarkovszkij Stalkere is. Ezekben a művekben (a két utóbbiban határozottabban, az előbbiben az eposzi hangvételen keresztül) a racionális világon túli érzékelés járja át a saját realitásuknak nagyon is kiszolgáltatott szereplők életét.
A kiállításon feltűnő parasztcipőket idéző bakancs, a vaskos ajtólap, a rézkilincs, a parafadugó, a zubbony és a szög mind olyan tárgyak, melyek a mindennapi mivoltuk és a rendszeres, hosszú távú használat által átvesznek valamit ebből a rejtőzködő világból – érzek bennük valami kísértethistóriába vagy hőstörténetbe illőt. Emiatt ragadt meg bennem a blues is, zeneileg, szövegileg és mint kultúrkör egyaránt. A blues zsigerileg szakrális, miközben az ésszerűség urbánus keretei között marad. Azáltal, hogy a kiállításon megjelent tárgyak szerephez jutnak, arcot kapnak és lábra állnak, csak félig kelnek életre. A határvonalat őrzik, de nem lépnek át rajta.

TP: Mire bukkan az a látogató, aki az egyes szobákban kiterített, személyes holmiknak tűnő alkotások és varázstárgyak között kutakodni kezd? Nem indiszkrét dolog a nézők részéről, hogy feltérképezik a terepet?

AM: Mindannyian egy lírai, személyes szemléletmód szerint alkotunk, így a munkák kétségtelenül indiszkrétté válnak pusztán azáltal, hogy kiállítjuk őket. Tehát inkább a mi oldalunkról tolakodó megosztani a Ház lakójának négy fal közé zárt magánéletét. Ugyanakkor ez a magánélet, ahogy már említettem, csak fél élet. A jelenlét éreztetve van az emberre utaló jeleken keresztül, de a kádban már kihűlt a víz, és a kenyér megkeményedett.

DNZs: Én úgy tapasztalom, hogy kiállítást megelőző munkálatok szépen lassan intimmé varázsolták a teret, így nem váltott ki extrémen személyes érzést. Ezeket a tárgyakat talán inkább a „szellem” tulajdonának tekintettük.

TP: A fehér kocka kockacukra nélkül fogyasztottátok a kiállításvizionálás kontemplatív mixtúráját. Miért nem lehet úgy csinálni a dolgokat, ahogy illik? Voltak régebbi hallgatói beavatkozások, amelyek inspirálták ezt a „kő kövön nem marad” attitűdöt?

AM: Szerintem egy-egy önálló munka a white-cube sterilitásában tudja a legtisztábban kontextusba helyezni a másikat, viszont szerencsére sterilitásról itt szó se volt, habár enni lehetett a földről. (Megjegyzem, néhány hosszabb kiállításrendező műszak után le is omlottak az ezzel kapcsolatos gátlások.)

Ha már ilyen sok az eleve adott, magyarázatot követelő vagy éppen leplezendő vizuális elem egy térben, a kiállított tárgyaknak valahogy vissza kell támadniuk, ki kell vívniuk az érvényességüket, és segíteniük kell ebben a másiknak is. Erre a legjobb eszköz a szinte díszletszerű installálás volt. Biztos vagyok benne, ha egy teljesen üres, lehatárolt térrel találjuk szembe magunkat, sokkal egyszerűbben, esetleg erőltetetten installáltunk volna, hiszen akkor nincs olyan megoldandó probléma, ami alapján elindulhatunk.

Magyar Képzőművészeti Egyetem, Aula,
2024. 03. 12–26.