Történjen végre valami
Interjú Barakonyi Szabolccsal Hűlt hely című kiállítása kapcsán
Sirbik Attila
Barakonyi Szabolcs: Nem feltétlenül ezek közül választanék. Ha a dokumentarizmust veszem alapul, azt, hogy mi vonz benne, másokhoz hasonlóan én is a megismerésre irányuló mozzanatot emelném ki, ami esetemben a képalkotó megismerést jelenti. De a megismerések közül a transzcendes legalább ennyire vonz. A dokumentarizmust körüllengő viták, bizalmi igények és különféle válságok is kimondottan vonzóak számomra. Azt szoktam mondani, hogy a dokumentarizmus és a valóságérzet viszonya érdekel leginkább. Képalkotói és felhasználói oldalról egyaránt.
Milyen engedélyekre volt szükséged ahhoz, hogy bűnügyi helyszíneken, balesetek helyszínén készíts fotókat?
B. Sz.: Ez egy hosszú folyamat volt, már csak az is, hogy a munkát egyáltalán elkezdhessem. Nyolc hónapig tartott, előfordult, hogy kétszer is találkoztam ugyanazzal az emberrel, más-más ajánlásával, de hiába. Az, hogy végül mégis sikerült – a szerencsén is múlott, meg azon, hogy akivel beszéltem jól ismerte Urbán Tamás munkásságát,[1] én meg pont előző héten szerkesztettem az Index Fortepan[2] melléklete számára Urbán anyagát. Vannak ebben a munkában jó sztorik, de azokról majd máskor. Jelenleg Hajdú-Bihar megyében dolgozom a megyei főkapitány engedélyével.
Munkáid, azaz a Hűlt hely kapcsán is előkerül a fogalom. Mi is az a tárgyalótermi esztétika?
B. Sz.: Ez a forensic szó fordítása, átültetése. A szó latin eredetű, jelentése: a fórumra tartozó dolog, ahol is a hozzáértők megvizsgálnak egy ügyet, és azt ez alapján ítélik meg. Ha az eredmény oldaláról nézzük, onnan, hogy a fórum döntést hozott bizonyos ügyekben, máshogy fogalmazva: igazságot szolgáltatott, talán helyesebb igazságügyi esztétikának hívni. Az esztétika felől nézve pedig minden, esztétikai szempontból értelmezhető, vizuális megjelenést értünk alatta, ami ebben a döntési, nyomozati vagy kutatási folyamatban felmerül. Így jön még a bűnügyi jelző a képbe, amikor is forenzikus esztétikáról beszélünk. De mind a bűnügyi, mind a tárgyalótermi változat szűkítené azt a területet, amiről valójában szó van. Ez az esztétikai világ igencsak kiterjedt.
A helyszíni szemlék során rögzített tárgyi bizonyítékok képei a nyomozati szakaszban és az ítélethozatal során evidenciákként jelennek meg, nagyobb súlyuk van, mint a tanúvallomásoknak?
B. Sz.: A tanúvallomások megváltozhatnak, bizonyos formáik vissza is vonhatóak. A tárgyi bizonyítékok ellenben nem változnak meg soha, önmagukban állnak, illetve önmagukban is megállnak. A tárgyi bizonyítékok objektív tények, tényszerűségük nem befolyásolható. Ezeket szakértők vizsgálják, aminek alapján szakértői vélemény készül, a szakértői vélemény pedig elősegíti a bíróság döntéshozatalát. Ezzel szemben a tanúk vallomását a bíróság vizsgálja, értékeli és súlyozza, ellentétes állítások esetén a bíróság feladata a tények ellenőrzése, az ellentmondások feloldása.
A bűnügyi helyszíneken készített fotók esetében az intuíció független az értelmi megismeréssel szemben, bár az értelmi megkülönböztetés belevegyülhet az intuícióba is? Az intuitív megismerést el kell határolnunk az érzéki behatásoktól?
B. Sz.: Ha bűnügyi szempontok felől közelítünk, akkor is lehet az intuíciónak kiemelkedő szerepe, a nyomozás rendkívül összetett gondolkodási folyamatokkal jár. Hozhat fordulatot egy-egy intúició, amit aztán a kognitív megismerés szempontjai szerint is megvizsgálnak. A bűnügy esetében a cél az ügy megnyugtató megoldása, az ügy sikeres lezárása, hétköznapi nyelven mondva: az ügy felgöngyölítése. A döntések nagy felelősséggel járnak, hiszen a fórum döntései akkor helyesek, ha azokat a többség képes elfogadni. Minden eset lehet egyedi, de akkor is normákat hoz létre. Képolvasás szempontjából, szándékom szerint ez a folyamat lehet sokkal játékosabb is, nem mondom, hogy tét nélküli, mert a tét a megismerés maga, rálátás bizonyos folyamatokra. Tulajdonképpen a modellezés bennünk zajlik le, ezért megtapasztalhatjuk a megismerés érzését vagy a hozzá vezető folyamatot, annak minden érzelmi állapotával együtt.
A bűnüldözés területén a fényképezést számtalan helyen alkalmazzák, amit két fő csoportra oszthatunk: a helyszíni eljárás során és a laboratóriumi vizsgálatoknál készült felvételekre. Téged melyik terület vonz jobban?
B. Sz.: Ezeket vizuális alkotóként vizuális alapon közelítem meg. A pozíció, amit kivívtam magamnak, megengedi azt, hogy „tetszik/nem tetszik” alapon dönthessek. Minden egyes kisajátított kép esetében betartom a rendszer szabályait, ez biztosítja a képek eredetiségét. Számomra minden kép egy felmerülő lehetőség, ami választás elé állít. Leginkább ebben tér el a munkám a bűnügyi technikusétól a helyszíni szemlék során. (Illetve még abban is, hogy neki teljes egészében le kell folytatnia a helyszíni szemlét, semmit nem hagyhat ki, ellenben én ebben is válogathatok. A valóságban az én képeim nem képezik a nyomozás részét, megtarthatom mind magamnak.) Vizuális alapon döntök, azokat a helyzeteket részesítem előnyben és választom ki, amelyek leginkább emlékeztetnek minket a képalkotási referenciákra. Ez sokszor önkéntelenül is megtörténik, mert szerkesztőként rengeteg képpel dolgozom. Rendőrségi archívumokba is betekinthettem, rengeteg inspiráció, ötlet jön innen is. Számomra az egész egy tanulási folyamat, miközben azokat a képeket keresem, amelyek a lehető legtöbb feltételt teljesítik, illetve tetszenek is. Tehát mégis csak megjelenik a fotós énem, de nem feltétlenül a képek létrehozása közben. Olyan ez, mintha egy saját archívumot hoznék létre, amiből később válogathatok. A fortepanos képek szerkesztése közben a szándékom, a képek iránti érdeklődésem, teljes mértékben szerzői, a megtalálás és a felhasználás sok esetben olyan jó érzéseket tud nyújtani, mint a képek létrehozása. A Hűlt hely esetében viszont mind a két pozícióban megjelenhetek. Képeimet az eredeti rendőrségi fotókkal bizonyos pillanatokban egyenértékűvé teszem, és ha az egyenlőség fennáll, a kép alkalmas arra, hogy kisajátítsam, hogy átemeljem saját világomba.
Művészeti szempontból a Hűlt hely olyan témával foglalkozik, mely jogi és etikai kérdéseken keresztül vizsgálja meg a dokumentumok bizonyítékként való felhasználását?
B. Sz.: Nem. Doktori, kutatási témámban beszélek arról, hogy a törvényszéki ügyek világa mindenütt jelen van, a tévésorozatokban, a detektív történetekben, a közbeszédben, a hétköznapokban. Helyet kapott számos tudományágban, a kultúrában, és természetesen ez alól a vizuális művészetek sem lehetnek kivételek. A művészeti megközelítések általában olyan témákkal foglalkoznak melyek jogi és etikai kérdéseken keresztül vizsgálják meg a dokumentumok bizonyítékként való felhasználását. Ez egy felütés arról, hogy megfigyeléseim szerint mi volt eddig ebben a kérdésben irányadó. A Hűlt hely című munkám létrehozása, folytatása ennek a gondolatmenetnek. Célom, a művészet terébe átemelt, ott is fennálló téma további lehetőségeinek felkutatása. Felvettek a doktori iskolába így a folyamat, ha úgy tetszik, művészeti oldalról is támogatást kapott, elfogadták kutatási tervnek.
Ha a fotográfia felől közelítünk, a dokumentarizmus képes új perspektívákat elénk tárni, erős érzelmeket ébreszteni bennünk?
B. Sz.: Szeretném, ha így lenne, ezzel kísérletezem. Sokat dolgozom még a Fortepan-gyűjteménnyel is, ez is a képekről való tanulásom fontos része. Minden fénykép valamilyen szándékkal készül. A Fortepan képeinek jó részénél nem ismerhetjük pontosan készítőinek szándékát, így összefüggésektől, akár mindenféle kontextustól megfosztva csak a fotográfiák képisége marad. A fényképezőgép egy nagyon igazságos eszköz, inkább az, mint realista, az összes képponttal egyenlően bánik, és ez alól nem lehet kivétel. Ha sikerül a képalkotás ezen döntő mozzanatát minden megértési szándék nélkül elfogadnunk, mélyebb és lényegibb rétegek tárulnak fel. Az ilyen pillanatok szerintem nagyon erős érzelmeket képesek kiváltani. A dokumentarizmussal kapcsolatban azt gondolom még, hogy természeténél fogva egy nagyon gazdag területről képes válogatni, az új perspektívák pedig folyamatosan adottak, adódnak hozzá. Alkotói szándékokon fog múlni, meddig jut el ez a folyamat.
A technikai kép esetében minden arra mutat, hogy nem kell megfejteni, mert a jelentése látszólag automatikusan megjelenik a felületén – hasonlóképpen az ujjlenyomathoz, amelynél a jelentés (az ujj) az ok, és a kép (a lenyomat) a következmény?
B. Sz.: Ez a kérdés azért nem foglalkoztat, mert nem releváns abból a szempontból, amit én mondjuk most képolvasásnak nevezek. Azzal, hogy egy jelentés megjelenik egy kép felületén, látszólag automatikusan, még nem állítunk túl sokat, hiszen ha így tekintenénk rá, valóban nem lenne túl érdekes egy, a technika segítségével előállított kép. Hiszen így egy olyan technikát feltételeznénk, ami nem megkerülhető. Miközben a legizgalmasabb dolog a technika valós használata, ha úgy tetszik: uralása, ami által irányítani lehet ezeket a folyamatokat. De nem kell mindenáron leigázni a technikát ahhoz, hogy a folyamat megszabaduljon az automatikusnak vélt látszatoktól, néha elég a véletlen is, a spontán létrejövő rendszerek. Eleve rendelkezünk a képolvasás képességével, csak újra fel kell fedezzük, mert a mindennapjainkat mindennek egyfajta lebutított verziója uralta el. Másrészt a képeken való jelentések feltűnése, megjelenése csak a kezdet, ha pillantásunkat folyamattá alakítjuk, akkor újabb és újabb jelentések mutatkozhatnak meg számunkra, amelyek összefüggenek egymással a bennünk létrejövő képolvasási folyamat során. A szelekció pedig egy idő után automatikussá válik, ha zagyva a látvány vagy a belőlük kiolvasható információ, önkéntelenül is tovább fogunk ugrani.
Te hogyan viszonyulsz a szubjektivitáshoz, a saját nézőponthoz, illetve a bulvársajtó igényeihez a dokumentarista fotográfia készítése közben? Tudjuk, hogy a bűntények fotózásával elhíresült Weegee ezeket vette alapul képei elkészítéséhez.
B. Sz.: Ennek az anyagnak a készítése során csakis a saját igényeimre hagyatkozom. Korábbi munkáim alkalmával volt, hogy próbáltam különböző igényeket vegyíteni, több-kevesebb sikerrel. Szerencsére erre, most először nincs szükségem. Nem tudom ez meddig és hova fejleszthető, lehet, hogy nem is lehetséges, éppen ezért most inkább az anyag kapcsán a lehetőségek kiaknázására koncentrálok ahelyett, hogy lezárnám vagy megmagyaráznám azt. Nem célom a szubjektum eltüntetésére vonatkozó illúzió megoldása sem. Nem is lenne érdemes erre törekedni, hiszen úgy a technika győzne, és valóban érdektelen jelentések kerülnének elő valószínűleg teljesen automatikusan.
Az ukrán származású Weegee egyébként az egyetlen olyan riporter volt, aki hivatalos engedéllyel használhatta a New York-i rendőrség rádiójának hullámhosszát. Te honnan szerezed az információidat?
B. Sz.: Titoktartási nyilatkozatot írtam alá. Annyit árulhatok el, hogy általában több napot töltök Debrecenben, ilyenkor bejárok a kapitányságra, és várom, hogy történjen valami. Ugyanabból a szobából indulok el, ahonnan a bűnügyi technikus. De volt már példa arra is, hogy több héten keresztül, a szabadságomat töltöttem így. Annyi biztosan hasonló, hogy én is arra várok, hogy történjen végre valami.
[1] 1989. január 27-én nyílt kiállítása A rácson túl címmel az Ernst Múzeumban a magyarországi börtönökben készített fotóiból. A nyolcvanas években nem volt divat újságírónak, fotográfusnak a rácson túlról tudósítani, igaz, lehetőséget sem nagyon kaphattak. A börtönök világa a politika tabutémái közé tartozott a droggal, a prostitúcióval együtt. Évekbe telt, amíg az Ifjúsági Magazinnak Tökölön készült anyaga után bejárta, bejárhatta szinte valamennyi büntetés-végrehajtási intézetet Magyarországon. A végén már heteket töltött egy-egy börtönben. Urbán Tamás a Fortepan ösztöndíjasa.
[2] A Fortepan egy szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum, ahol több mint százezer archív fényképet böngészhet és tölthet le bárki ingyenesen, jó minőségben.