Transztradíció
Csizik Balázs legújabb kiállításáról

Kulcsár Géza

Borítókép
Csizik Balázs: Synesthesia ╱ Holo2

A latin tradere, amelyből a traditio és így számos nyelv tradíció szava származik, gyökerében az adás (do) primordiális, indo-európai alapszava bújik meg. Az adás a kultúra egyik egyetemes alapszava, sőt a teremtés egyik alapköve. Ahol megjelenik Isten és ember mellett a Másik, ott megjelenik az adásba foglalt áldozat is, amivel folyamatosan kiengeszteljük egymást és a teremtést a jelenlétünkből fakadó terhekért és hiányjelenségekért.

A tra-derében ugyanaz az előtag adódik az adáshoz, ami a trans- prefixummal képzett szavakban is megjelenik: át-adás. Átadok valamit, ami a birtokomban van, materiálisan, intellektuálisan vagy szellemileg. A tradíció, a hagyomány tehát tulajdonképpen nem ragadható meg másban, mint a folytonos átadás örök dinamizmusában (lásd az idő és az örökkévalóság viszonyát).

Csizik Balázs legújabb munkáinak eljárásrendjét a transztradíció fogalmával adhatjuk leginkább vissza, ami tehát (ha szereti az ember az efféle nietzschei-heideggeri koncepcionalizációt) tulajdonképpen „az átadás átadása”. Többről van itt szó, mint a mindenkori örökölt hagyományformák történeti processzusainak és processziójának szemléléséről. A művészi szubjektum mögött működő egyetemes alkotói ágencia transztradicionalizmusa olyan határpozíció felvétele, ahonnan az átadás nemcsak, sőt elsősorban nem mint valamely mintakincs átvétele, reprodukciója ésvagy rekonstrukciója jelenik meg, hanem ahonnan az alkotó (fittyet hányva a lineáris művészettörténetnek mind az autoritásközpontú, mind a formaközpontú folyamataira és folyományaira) saját magát helyezheti saját esztétikai univerzumának középpontjába, és ebben az abszolút magánmitológiában az átadás aktusát kiterjeszti az elődökre éppúgy, mint a keze ügyébe kerülő médiumokra, látvány- és fogalomterekre – mindezt úgy, hogy a transzfert (egy újabb transz) nem is az alkotó végzi, hanem maguk a szubjektiválódó témák, tárgyak és terek.

A művész egyfolytában magából és magáról beszél, de jelen soha nincs. Átadja magát a leszármazásnak, a helynek, az épületnek, a Másik idegenségének. Az alkotó mint metamorfózis per se – várossá, tájjá és anyaggá lényegülés. Ennek a sajátos metamorfózisnak (mely, bár eredendően nem transzcendens, mégis numinózus, egy sajátos, horizontális, azaz világ- és anyagszerű vagy akár civilizációs értelemben) az alkotó mintha még keresné az artikulációs logikáját, ami jelenleg a dialektikus változatok (előd és utód, mester és tanítvány, természet és város) és a szintézis, a duális feszültségeket fel- és kioldó trialektika között oszcillál.

Egy ilyen hármasságban számol el a művész „az emberélet útjának felén” az életút teresüléseivel, azokkal a helyekkel, amikben leginkább jelen van, amik benne leginkább jelen vannak. A térrendezési kísérlet sajátosan csiziki módszertanának egyik legfontosabb premisszája: az érzékelt és megélt térnek nincs hierarchiája. Minden lehet egyaránt kozmikus fontosságú, de ugyanígy lényegtelen, kitakarható, átépíthető. A valóságépítésben a teremtés princípiuma érvényesül: a forma keretez, de legkevésbé sem kényszerít. Egy székesfehérvári vagy budapesti toronyház bármikor, a maga nyers, színtelen hétköznapiságában a csíki fenyvesekben találhatja magát, de ugyanígy egy épület vagy akár egy arctalan járókelő kontúrjából (üdítő tetszőlegességgel) bármikor kihullhat az eredeti tartalma. Ekkor az individuális létező hiányának helyén mint kémlelőlyukon átpillanthatunk a világiasult csiziki szubjektum metamorfikus valóságába: emberből táj, tájból ház, házból puszta anyagiság, anyagiságból újra ember. De még ugyanaz az ember?

Az emberi perspektíva jelenlétének egyik ismérve, az akaratiság és a diszkurzív konstrukciós igény mindenesetre megmarad. A kiemelések és elhagyások mégsem csak önállósulni akarnak, hanem jelenteni is. Az abszencia nyílásain rendre enyhe, de tapintható forszírtsággal valami olyan minőség tárul fel, ami szánkba rágja a dialektikus szemköztiséget. Olyan ez az egész, mint egy konstruált álmodás (a művészettörténet nyelván akár: konceptuális szürrealizmus) annak minden vonzerejével és visszásságával.

Mit tanulhatunk a fáktól? – kérdezi a kurátor. A tanulás a hagyományos elgondolás mentén eleve rögzíti a kettősség, a szembenállás szükségességét. Így, ha a fára, de nem csak a fára, hanem az épületre, néphagyományra, a nagyapa asztalosmestersegére mint tanítóra tekintünk, valamit szükségképpen elveszítünk. Talán éppen az egység tudatát. Azt, hogy létezhet valami leírhatatlan létmód a vita activa és a vita contemplativa feszültségén túl.

A kiállítótér közepén magányos kopjafa áll, szintetizálva egyrészt a Csizik-oeuvre-ben folyamatosan, a fákhoz hasonló csendes állandósággal jelenlévő geometrikus redukciós hajlamot (mely, amint arra Hamvas, Kemény és azóta oly sokan felhívták a figyelmünk, szintén magyar tradíció), másrészt a falakon ezúttal komoly visszafogottságban, síkban meghúzódó anyag rejtett, belső vertikalitását. A transztradíció időtlenségének, a kairosznak útjelzője a horizontális idő, a kronosz determináltságában, ami egyúttal az áthagyományozódás és a város hordozója. Az alkotó, építő életre mutat: arra a minőségre, ami a képeken megjelenni képtelen, de folyton ott lebeg fent, valahol a város és a fák felett.

▬▬▬▬

Molnár Ani Galéria

2023. december 2-ig