Vasbugyik, fétisek, maszkok
A vágy titokzatos tárgya - Rabóczky Judit és Verebics Ágnes közös kiállítása

Rabóczky-Verebics: A vágy titokzatos tárgya/ részlet, Fészek Művészklub, Fotó: Varga László

Hogyan készültetek? Hogyan jött a közös kiállítás ötlete?

RJ: Folyamatosan melózunk, sodródunk, egyik munkából jön a másik, és Ágival is így jött a kooperáció. Az együttműködésünk nem annyira meglepő egyébként, hiszen együtt jártunk a Képzőre, egyívásúak vagyunk. Az első szólókiállításomat vele csináltam 2006-ban a MATÁV-székházban, mindketten ösztöndíjasok voltunk.

VÁ: Ott azért elég különböző világokat mutattunk be. Nyeglék voltunk, bátrak és baromi hangosak. Sok ember idegerendszerét borzolhattuk akkoriban a főiskolán… Én a diplomamunkáimat állítottam ki, nagy méretű, „nyúzott” szuperközeli önarcképeket, Judit a Giotto ihlette angyalait. A mostani kiállításunkon összeér a mondanivaló. Az utóbbi években keveset kommunikáltunk, de tudtunk egymásról. Rambó néha bejött a műtermembe, és egyszer meglátta egy alumíniumlemezre festett erényövemet, amit 2015-ben Salzburgban festettem. Ő akkor már benne volt a vasbugyisorozatban, és valahogy a két dolog összetalálkozott, engem is inspirált, hogy legyen ez erényövekből is egy sorozat. Ha nincsenek a vasbugyik, valószínűleg én sem festek több erényövet.

RJ: Tavaly nyáron több hetet dolgoztunk a kecskeméti acélművészeti alkotótáborban. Ilyenre se volt példa az egyetem óta, hogy ennyi időt töltsünk együtt.

VÁ: Én a tábor előtt eléggé hezitáltam, hogy festőként menjek-e, vajon tudok-e majd ott érdemben alkotni. De elmentem. Tudták rólam, hogy festettem fémlemezekre, azért is hívtak. Viszont ott pont nem képeket festettem alura, ahhoz semmi kedvem nem volt, hanem az ott talált hegesztőpajzsok inspiráltak, azokból csináltam különféle freak, kicsit néhol horrorisztikus maszkokat. Eleinte arra gondoltam kiállítok pár maszkot a közös kiállításba, de ez abszolút másról szól mint a Vágy titokzatos tárgya. A jövőben tervezem, hogy egy kisebb galériában a fotódokumentációval együtt Budapesten is bemutatom. Készítettem egy szinte teljesen új anyagot – már meglévő sorozataimból újragondoltam pár képet, mint például a „párducarcot”, a „légszomjat” és a „sodronyarcot”. Ezek a képek jól működnek Rambó robusztus szellemruháival: mintha arcokat kölcsönöznének nekik.

Rabóczky-Verebics: A vágy titokzatos tárgya/ részlet, Fészek Művészklub, Fotó: Varga László

RJ: Én Ágival nagyon könnyedén tudok azonosulni.

VÁ: Valahol az is közös bennünk, hogy ösztönösek is vagyunk. Zsigerből dolgozunk, tényleg ez foglalja le a mindennapjainkat. Az erős expresszió, szuggeszió mindkettőnket jellemez és közel is hoz.

RJ: Persze, odacsapjuk zsigerből, de azért közben jól meg vannak csinálva a festmények és a szobrok. Ági igazán festő, én meg igazán szobrász vagyok. Anyagában is megéljük azt, amit éppen csinálunk nem csak a koncepció fontos. Nincs köztünk „alá”, meg „fölé”, hanem egyben vagyunk, ezért is nagyon jó egyūtt dolgozni. És emellett arról beszélünk a munkáinkban, ami a levegőben rezeg mostanság. Persze a sajátos szűrőinken keresztül.

A kiállítás közepén a klasszikus nagyestélyik, menyasszonyi ruhák rozsdás vasból – vagy legalábbis annak ható anyagból – megformázva nagyon meghökkentőek. Annyira múlt idejűek, mintha valami kriptából ráncigálták volna elő.

RJ: Ismersz, tudod, hogy mennyire hatnak nálam a véletlenek. Az egyik haver költözött, és volt több zsákra való menyasszonyi ruhája fölöslegesen raktáron, amiket eloroztam tőle. Amúgy is volt már egy olyan dilim hogy hegesztek vaslemezből egy menyasszonyi ruhát magamnak, aztán ahogy kaptam egy rakás igazi ruhát, még inkább felspannolt a témára. Ezeknek a rozsdás menyasszonyi ruháknak is volt előzménye nálam. Az első szobraim, a Giotto-angyalok mellé készült egy palást, ami hasonló volt.

VÁ: Na, én például soha életemben nem vágytam ilyen habos-babos ruhákra.

RJ: Figyelj, én se. Bár kislányként igen. Ki nem?

Rabóczky-Verebics: A vágy titokzatos tárgya/ részlet, Fészek Művészklub, Fotó: Varga László

De te is festettél végül egy menyasszonyt a kiállításba, Ági.

RJ: Muszáj volt…

VÁ: Nem volt muszáj, úgy semmi értelme festeni… Reflektáltam a ruhákra. Az a kép másképp nem készült volna el, egyébként nem is akartam kiállítani, de jól sikerült kis figura lett, egy arc nélküli menyasszonykísértet-kísérlet, egy egészen pici intim kép. Egyébként jóval nagyobb anyagot csináltam, mint amennyit végül kiállítottunk.

Én egyébként valahogy úgy olvastam ezt a kiállítást, hogy ott vannak Judit rozsdás menyasszonyi ruhái az egyik terem közepén, mint mondjuk a „csábítás” elavult eszközei, és kontrasztként a falon valami egészen új, kihívó, perverz eszköztár, mint valami „lovagina” páncéltemében: vasfűzők, vasbugyik, vaslemezre festett erényövek, maszkok, fétisek, valami új nőtípus cuccai, aki egy dög.

RJ: Szöh…! Sokféle olvasat lehetséges. Egy ismerősnek Andersen vasszoknyás boszorkányát hozta be, aki azért nem volt olyan genya boszorkány, mert menedéket találtak a gyerekek a szoknyája alatt. Én különben azt vettem észre, hogy ezek a vasbugyik ebben a térben valahogy túl vonzók. Ipari térben, nagy tömegben és egyben ez egész más volt. Itt valahogy szépek. Pedig egyáltalán nem akartam.

Ez nem baj. Elég meghökkentőek így is.

VÁ: Szerintem is. És minden térben máshogy mutatnak. A vasbugyiknak talán szerencsésebb egy industrial tér. Nekem fétis témájú képeim már jóval régebben is voltak, és a szuicid maszkok is felbukkantak a különböző sorozataimban már régóta. Nem igazán horror ez, inkább csak itt-ott fluoreszkál némi démoni dögenergia, ami félelmet, nemtetszést vált ki bizonyos emberekből.

Visszatérve a bugyikhoz, a csipke nagyon jól mutat vasból.

RJ: Igen, az attraktív disszonancia jól működik.

És Áginak az a kis objektje, a szőrős körmű ujj! Borzongató látvány, úgy karmol, hogy simogat.

VÁ: Kaptam egyszer egy házilag gyártatott, rettenetesen csúnya, de egyben csodálatos ólomboxert, ez a tárgy leharcolt ecsetekkel lett általam feltunningolva, ott lóg a műtermem falán. Már meg is festettem, ahogy pózolok, fenyegetőzök vele. A szőrös köröm ennek a témának a továbbgondolása, szinten fájdalmasan simogat, ahogy az ecsetboxer.

Rabóczky-Verebics: A vágy titokzatos tárgya/ részlet, Fészek Művészklub, Fotó: Varga László

Igen, korábbi festményeiden is lehetett ilyeneket látni, az Extended Body című sorozatodon. Nagyon érdekes új tárgymetaforái az általad képviselt festészetnek. Egyébként tényleg nagyon ijesztő ez az ujj, a körülötte látható objektek pedig úgy hatnak, mint valami gyűjtemény. Egy nőgyűjtemény.

VÁ: Valaki azt mondta, már attól kirázza a hideg, hogy ránéz erre az ujjra. Kicsit tényleg olyan érzetet ad, mint a kínzás-csiklandozás játék, amit játszottunk gyerekkorunkban, és az nyert, aki tovább bírta a fájdalmas nevetést. Egyébként magam építettem műkörömre, parókákból. A körülötte látható transzparens fotókat pedig három éve csinálom, ezeknek az alanya általában én magam vagyok. Arcok, arcrészletek, testi fragmentumok kavalkádja. A transzparens fotókból, amelyekből rengeteget kinyomtatok, ezerféle variációt készítek. A rétegek játéka itt nagyon fontos. Azt hittem, hogy ez majd kimerül és kifullad, de még mindig van benne energia. Ez már a negyedik sorozat. Most különböző fétistextileket, -tárgyakat emeltem be a transzparens fotók és a vászon közé. Hajakat, szőröket, tangabugyit, szájkosarat, kígyóvedlést, és nem éreztem erőltetettnek vagy vulgárisnak. Mert ha annak érzem, abbahagyom.

És a maszkba szorított fejek a festményeiden?

VÁ: A maszkok mögött többnyire én vagyok, vagyis a démonaim. Ezt kutatom. Ezek mögött a maszkok mögött már egy szétesett, vonásait vesztett lény lakozik… Vonzók és borzalmasak egyszerre. És van bennük valami androgün.

RJ: Én is egy démon sorozatot csinálok most egyébként. És jobban tudok azonosulni például Lilittel, aki a 2018-as, Fuga-beli kiállításom hőse volt, mint a domesztikált Évával.

Rabóczky-Verebics: A vágy titokzatos tárgya/ részlet, Fészek Művészklub, Fotó: Varga László

A kiállításotok címe, A vágy titokzatos tárgya, egy Buñuel-film címe. Ez a film egy olyan nőről szól, aki az orránál fogva vezeti, folyton csábítja idősödő lovagját, de nem adja oda magát neki. Tehát egy bájos és gonosz dög.

RJ: De mi nem vagyunk dögök.

VÁ: Én az vagyok, de nem a gonosz fajtából, vagyis remélem. A címet egyébként a kiállítás kurátora, Jerger Krisztina adta.

Mit gondoltok a kortárs művészetben rezgő „csajenergiákról”?

VÁ: Az például, hogy Oltai Kata csinált egy helyet ennek a trendnek, a FERi galériát, az szerintem tök jó dolog. Okosan, jó ízlésessel nyúl a dolgokhoz. És a Drozdik-osztály is kitermelt nagyon tudatos művészeket, ez is jó. Nekem is van egy-két sorozatom, amit be lehet emelni ebbe a vonalba, például a szőrös nőket, de nem tartom magam különösebben feminista művésznek. Magyarországon egyébként már attól feminista egy női alkotó, hogy szinte csak ezzel foglalkozik, nem házimunkával, gyerekneveléssel. Ebből a szempontból mindketten benne vagyunk ebben a dobozban. Szóval, én örülök, hogy van ez a vonal, de én máshogyan működöm.

RJ:  Dettó. Amit az Oltai csinál, inspiráló példa, de én se nőművésznek, se művésznőnek nem mondom magam, mert az olyan, mintha elismerném, hogy kisebbség vagyok. Másrészt viszont az, hogy törnek föl a nők, mint a gejzír, az tök jó. Kölcsönös húzóerő ez, és egyre több az inspiráló törekvés e téren. Amúgy főleg a 2018-as, FUGA-beli kiállításom kapcsán hallottam vissza, hogy a Rabóczky feminista. Hát nem is tudom… Magyarországon ez még mindig szitokszónak minősül, pejoratív a kicsengése. Sok férfi meg is retten ettől. De nem tiltakozom, mert nekem a feminizmus a férfiak és a nők közötti egyenlőségről szól. Egyébként Fitz Péter mondott a korábbi nősorozatomra egy találót: Az „Új Nők”! Azt ajánlotta, legyen ez a címük. Ez jó, nem?

Rabóczky-Verebics: A vágy titokzatos tárgya/ részlet, Fészek Művészklub, Fotó: Varga László

A vágy titokzatos tárgya – Rabóczky Judit Rita és Verebics Ágnes kiállítása

FÉSZEK MŰVÉSZKLUB

2020. február 25. – március 20.