A kvantumhab kiborgjai
Az ékszertervezés emberközpontú megközelítésének határterületei

Tóth Ditta

Az ipari forradalmak által meghatározott, 19-20. századi kulturális és technológiai közegben létrejött emberfogalom napjainkra már elveszítette határozott kontúrjait. A ma embere egy alapjaiban megváltozott társadalmi, kulturális és tudományos szempontrendszer alapján szemléli önmagát és az őt körülvevő világot. A génmanipuláció, a mesterséges intelligencia, a virtuális és 5G-technológiák, a mechatronika és a kvantumszámítógépek területfoglalásai kibillentik az embert korábbi domináns pozíciójából, és ezzel egy olyan, poszthumánnak nevezett állapotba kényszerítik, amelyben már lehetetlenség az ember fogalmát definiálni vagy más létezőkkel, fogalmakkal szembeni pontos határait kijelölni. A poszthumanitás tehát annak a talajvesztett helyzetnek a megtapasztalása, amelyben az ember mint minden dolog középpontja destabilizálódik, és olyan hibrid létformaként jelenik meg, amely folyamatosan kérdéseket tesz fel önmagáról és a technológiával való viszonyáról. Tisztázásra szorulnak az ember-nem ember közötti interakciók minőségei, a testi-mentális-technológiai területek egymásra rétegződései, a biológiai, a mechanikai és a virtuális tartományok egybemosódásai.

A poszthumán állapot bekúszik a mindennapokba, reagál rá a kulturális tér valamennyi szegmense, kihat a pop- és designkultúrára. A létrehozott kulturális termékek a valóságról alkotott reflexióik révén szembesítenek a változásokkal, és újraírják az ember fogalmát. A modernizmus idején a fogyasztói és termelési struktúrák kialakításának szempontjai az emberi szükségletek és igények alapos megértésén, figyelembevételén alapultak. Ebben a felhasználóközpontú designszemléletben a tervező személye is központi helyet kapott, aki az emberiség jobbá formálását tűzte ki céljául. Napjainkra pedig nemcsak a fenntarthatóságot, az ökológiai válság okozta problémák megoldásait, a szociálisan érzékeny megközelítéseket és az internethasználattól megváltozott vásárlói magatartás jellegzetességeit kezeli kiemelten, hanem elmozdul az úgynevezett spekulatív designszemlélet felé is, vagyis a tervezés mozgásterének kiszélesítésére is kísérletet tesz. Az emberközpontú tervezés határainak kitolásáról van már szó a nem emberi résztvevők (mikroszkopikus világgal, növényekkel, állatokkal, gombákkal, mesterséges anyagokkal, gépekkel való interakciók), illetve a tudományos-technológiai közegbe helyezett fókusz irányába.

A poszthumán tapasztalat különböző megfogalmazásaira számos hazai kortárs képzőművész és tervező is kínál elemezhető szempontokat. Jelen szöveg nem törekszik ezek részletes bemutatására, csupán kiemelve közülük egy területet, az ékszertervezés emberközpontú megközelítésének határterületét igyekszik feltárni Égi Marcell és Vékony Fanni Kvantumhab című kiállítási anyagán keresztül. Égi Marcell és Vékony Fanni bár formailag eltérő designgyakorlatot folytatnak, mégis mindkettőjük munkásságáról egyaránt elmondható, hogy a modernizmusban kialakult, kizárólag felhasználói igényekre alapozott, funkcionalista tervezői mintázatokat már nem tartják elégségesnek, és mernek elmozdulni egy olyan szemlélet irányába, amely már számításba veszi a hibrid, vagyis nem tisztán emberi összetevő jelenlétét befogadói és alkotói oldalon egyaránt.

A kvantumhab elnevezés a növekedésnek indult, egymásba dagadó, egymás határait elmozdító tereket reprezentálja, amelyek folytonos mozgásban vannak, határaikat elérve kitágulnak, néha kipukkadnak és újraformálódnak. Ezek az egymásba csúszó terek nemcsak a téridő működését leíró erők sajátosságaiként feleltethetőek meg (ahogy azt a szó jelentése indukálná), hanem a poszthumán állapotot leíró dinamikák modellezésére is szolgálnak. Minden buborék az egymásba tolakodó világok lehetőségének tekinthető.

Égi Marcell digitálisan tervezett, 3D-nyomtatott, élénk színekből álló munkái ékszerként és lakásdekorációs elemként egyaránt funkcionálnak. Az ékszerkészítés hagyományos normarendszerét azáltal függesztik fel, hogy mind a tervezés, mind a kivitelezés fázisait a technológia által kijelölt térbe helyezik át. A művek azzal szembesítenek minket, hogy az emberi tényező az alkotói munka valamennyi fázisában (még a kreatív tervezési szakaszban is) kiváltható és kiiktatható. Hiszen a létrehozott tárgyak olyan alkotói karaktert mutatnak fel, amely túl a saját biológiai, pszichikai és kognitív funkcióin, a digitális technológia adta eszközöket protézisként használva kiborgentitásként fogható fel. Természetesen itt nem egy testileg módosított létezőről van szó, hanem a design és technológia szétszálazhatatlan összefonódásáról, melyben alkotó és fogyasztó egyaránt érintett. A digitális létmód kínálta lehetőségek, a bárki által bármikor hozzáférhető internet és digitális eszközhasználat léptékváltást eredményeztek. A laptopok, tabletek, okostelefonok a kezünkbe sűrítik és elénk tárják a hiperobjektumok (Timothy Morton) által uralt világot, de közben működési elvüket, fizikai lenyomataikat (a tengerek mélyén elhelyezett kábeleket, az elhasznált és feleslegessé vált elektronikai hulladékok kupacait) el is rejtik a felhasználók elől.

Égi Marcell munkái készülhetnek úgy, hogy ő maga esetleg ki sem lép a lakásából. Számítógépén megtervezi a látni kívánt formát, amelynek darabjait kinyomtatja az otthoni 3D-nyomtatójával. Az ehhez használt PLA műanyagot interneten rendeli meg, online kifizeti, majd átveszi a becsöngető futártól. A fémrészeket szintén digitálisan tervezi meg, kinyomtatja viasznyomtatóval, elküldi az öntőnek, és átveszi a futártól. A foglalatul szolgáló keretre is online rendelést ad le. Komplett gyártási sorok otthoni gombnyomásra. A felületek csiszolása, a részek összeillesztése és ragasztása már kézzel történik. A kiállításokon pedig a befogadó lefotózza a kész műveket, majd ezek a szintén digitális fényképek felkerülnek valamelyik közösségi oldalra, és szétszóródnak szerte a világban.

A filozófus, Jean-Francois Lyotard elmélete szerint a számítógépes kor új szimbolikus formája az adatbázis, amellyel önmagunkat és a világból szerzett tapasztalatainkat rendszerezzük. Égi Marcell ezekből a formákból épít, hiszen kiborg alkotói attitűdjével kevert valóságokat hoz mozgásba. Munkáinak meghatározó anyaga az adat. Az ebből létrehozott kész produktumnak nem csupán a kézzel megfogható és viselhető tárgyak tekinthetőek, hanem a létrejöttüket meghatározó, technológiai performansz is. A tárgyak átjárást biztosítanak: ékszer és kisplasztika, látható tárgy és láthatatlan technológiai részletek, anyag és nem anyag, 0 és 1, a virtualitás és a realitás tartományainak „kvantum buborékai” között. Letisztult, repetitív formáik, piktogramra (vagy kapcsolótáblák elemeire) emlékeztető, minimalizált vizualitásuk egy utópikus kor tárgyi előképei, amelyek technológiai gesztusa összezavarja a kézművességhez való viszonyunkat, és provokatív módon megkérdőjelezi az emberi tényező jelenlétének szükségességét a mesterséges intelligenciával szemben.

Vékony Fanni alkotói munkássága az emberközpontú tervezési modellek alapján alakult, vagyis az ékszereket viselők fogyasztói igényeit, viselkedési mintázatait, anatómiai megkötöttségeit veszi alapul, mégis szívesen él az ékszerkészítés tradícióiból kivezető szökésvonalak design kínálta megoldásaival is. Gyakorta inspirálódik a természet- és kultúratudományok diskurzusaiból, anyaghasználatát és formavilágát is a kutatás és a kísérletező attitűd alakítja. Ékszerei a poszthumán kortárs embernek készülnek, vagyis korunk hibriditása nem a tervezői oldalon, hanem a tárgyak és a befogadói oldal értelmezése felől érhető tetten, hiszen már az anyaghasználatukkal színre viszik azt a központját vesztett emberképet, mely folytonos átfedésben, összecsúszásban van a körülötte lévő világgal.

Vékony Fanni kíváncsian és játékos módon nyúl az anyagokhoz. A Kvantumhab című kiállításon bemutatott munkáihoz plexit, alumíniumot, hungarocellt, optikai szálakat, koponyaimplantátumot, szövetszál erősítésű PVC-tömlőt és szétszedett ékszerrészeket használ fel. Tehát egyfelől megmunkálja az anyagot, másrészt pedig kész tárgyakat foszt meg eredeti funkciójuktól és építi be a saját munkáiba. Mindkét alkotó domináns szerepet oszt a műanyagnak. A francia filozófus, Roland Barthes szerint a műanyag „az anyag átlényegülése”, amely „maga a testet öltött mindenütt-jelenvalóság” és a „korlátlan átalakíthatóság eszméjét” hordozza magában. Egy zavaros, olvatag massza, amely beletörődve önmaga profánságába, némi túlzással az összes többi anyagot képes helyettesíteni. Poszthumán nézőpontból a műanyag az anyagok alakváltója tehát, a funkció és vizualitás legideálisabb formáinak felvételére képes karakternélküliség, amely már szétválaszthatatlanul rátelepedett az életünk összes területére. És valóban, egyre hétköznapibbá válnak a polimerkutatások során kifejlesztett szövetpótló és szövetbarát anyagok gyógyászati célú alkalmazásai is, mesterséges aorták, nyomtatott csontpótlások, felszívódó szívritmus-szabályzók stb. készülnek, melyek megbontják az emberi test biológiai homogenitását.

A Kvantumhab kiállított, műanyag alapú ékszerei is valamiféle kimozdult állapotot regisztrálnak. Vékony Fanni tudatos gyűjtő, mert ami felkelti a figyelmét, annak valamikor biztosan megtalálja a helyét egy ékszerben. Az eredeti funkciójuktól elvont, újrakontextualizált tárgyak itt az emberi test módosításának asszociációs rétegeit hozzák be. Viszont ezekben a testen kívül hordott, optikai szálon függő, implantátumanyagra helyezett csöves-vénás protézisinstallációkban nem találunk biológiai elevenséget. Steril összerendeződések csupán, melyek visszafogott, derengő türkiz színvilága egy emberen túli, éteribb környezet csíramentes közegére emlékeztetnek. A vénák vagy katétercsövek karikákká darabolódnak, és egy hibrid organizmus megnyílt testének harmonikus látványát nyújtják, kitárulkozását esztétizálják. A hungarocellformákba öntött alumíniumgyűrűk, nyakékek pedig, egyszerre több értelmezési mezőt aktiválva, izgalmas formavilággal vezetik ki a befogadót a Föld kínálta referenciákból. Egy idegen bolygó ásványaiként hatnak, de formailag is emlékeztetnek a fénysebességnél gyorsabb űrhajók pontban eltűnő fénycsíkjaira is. A felületükön megőrzött hungarocell gömböcskék lenyomatai miatt pedig akár a kvantumhab modellezésére történő formakísérletként vagy interpretációként is értelmezhetőek. A kiállított ékszerek mind anyaghasználatuk prózaiságával, mind formai sajátosságaikkal egymásba eresztik a belső és külső, biológiai és mesterséges, szerves-szervetlen, megszokott-idegen, funkció és dekorativitás minőségeit, ugyanakkor mindvégig megtartják az esztétikumhoz és a kényelmes ékszerviseléshez való elköteleződésüket.

▬▬▬▬

Kvantumhab

B32 Galéria

2022. december 18. – 2023. február 10.

Irodalom

Schneider Ákos: Az emberközpontú tervezés határai. Spakulatív design és poszthumán állapot,  Typotex Kiadó, Budapest, 2022
Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni, Prae, Budapest, 2019
Lev Manovich: Az adatbázis mint szimbolikus forma. In The Language of New Media. Cambridge: MIT Press, 2001
Roland Barthes: A műanyag. In Mitológiák. Európa, Budapest, 1983