Feljegyzések egy kurátor naplójából
Avagy mire gondol egy hivatásos vojőr
A műteremlátogatások manírosságától csak egy módon lehet elhatárolódni: bérletet kell váltani a szájhagyomány által fesztiválnak nevezett művésztelepekre, ahol a VIP sátor csak egy újrahasznosított kerti ponyva két napágy fölött. Ugyanis a természetes élőhelyéről kiszakított művész ilyenkor kénytelen újra feltalálni magát, ami többet mond alkotói módszereiről (és jelleméről), mint a spotlámpákkal bevilágított szuterénekben tartott, jól begyakorolt, privát artist talkok zöme (szerencsénk van, ha nem épp egy iskolai felelést kapunk el, a podcastektől pedig Vazul herceg mentsen meg). Persze kissé kontraproduktívnak tűnhet a bulvárosodó újságírás ellen még nagyobb bennfentességgel harcolni, de épp Shakespeare tanácsolta, hogy „Légy, mint korunk, izgalmas; tűz a tűzben; / Ijessz ijesztőt; nézz farkasszemet / A kérkedő iszonnyal” sőt jóval előtte már Cicero is arról szónokolt, hogy ab igne ignem.
Az például már az első órákban kiderült, hogy Fazekas Dániel számára a művésztelepek all inclusive munkatáborok. A hiedelem ellenére nem mindenki Woodstockot próbálja megismételni az ilyen eseményeken, hiszen a meghívás bizonyos teljesítési kényszert is magával von, különösen akkor, ha valaki a grafikai precizitást teszi praxisa Szent Gráljává. Fazekas tulajdonképpen csak monomániájában emlékeztet a 19. század művészképére, minden más tekintetben a 21. századra lett formatervezve: a traktorgarázsból műteremmé avanzsált mezőgazdasági épület gépparkját saját kompresszorával bővítette, hiszen az ecset lejárt lemez, most az airbrush hódít (az airgun kistestvére, az autófényezők csodafegyvere).
Míg a többiek a birtok egyik tavát járják körül (ugyanis több is van), addig ő csinos sorokba rendezi az előre elkészített stencileket – Rieder Gábor nem olyan rég a festészet új fejezetének nevezte a reklámfólia művészeti alkalmazását a Gresa–Kármán-duó kapcsán, és rögtön el is keresztelte azt plotterizmusnak. A Photoshoptól megháborodott elmék layerekben gondolkoznak, szimbólumaikat az internetről kölcsönzik, felületeik laposak, mint egy print. Labortiszta kivitelezés, makulátlan színek – csak a képi humor árulkodik a valósággal való szarkasztikus kapcsolatról. Fazekas bibliai történetekből merít, azokat konvertálja kvázi társadalmi üzenetekké (már amikor nem a saját pszichéjét tárja fel a legősibb toposzokon át), de ezt csak azért tudom, mert láttam a vágásra szánt fájlt egy monitoron – a plotterfólia visszafejtésével születő képek az utolsó pillanatig megtartják titkukat, mint egy lehunyt szem. Szívesen adnék Kharónnak két oboloszt, hogy hamarabb átvigyen a túlsó partra, de ezzel megfosztanám Fazekast a már-már meditatívnak tűnő fújástól és kaparástól, fújástól és kaparástól. Titokban talán Penelopé, aki éjjelente szétbontja leplét.
Ebéd fölött a reggel kikelt kiskacsákról beszélgetünk, miközben szemérmesen tologatjuk a csirkepaprikásban egy tyúk csontig lefőtt fejét. Ez azért más, mint a Blahán gyrosozni.
2023. július 19.
Alsóbogátról azt érdemes tudni, hogy egy 211 lakóval bíró zsákfalu Somogy megyében, cserébe rögtön két kastéllyal is büszkélkedhet. Leginkább túlságosan is ismerős festmények montázsaként írható le: az út egyik oldalán Csontváry Magányos cédrusa, a másikon Van Gogh napraforgói, mögötte bármelyik alföldi mester homokszínű buckái, méregzöld erdősávjai. Az összkép csak annyiban kortárs, hogy pásztorok helyett képzőművészek poroszkálnak keresztül rajta, vállukon egy tálca sör mint madárlátta kenyér.
Ha a költők a padlásszobában küzdenek a tüdőbajjal, akkor a festők a pincében lapátolják a szenet. Legalábbis ezt szűröm le a piros pöttyös terítő körül röpködő anekdotákból, ugyanis a művészek csak egy dologról szeretnek még a mestereik által okozott traumánál is jobban beszélni: a pályájuk elején végzett fizikai munkáról. Tetőt bitumenező szobrász, kertészkedő képgrafikus, házalapot bontó festő, gázcsövekbe beleflexelő kisiparos.
Talán ilyen emlékeknek köszönhető, hogy Kecső Endre már pirkadatkor a műteremben van – váltófutást játszanak Fazekassal, egyikük az első fénnyel kel, másikuk azzal fekszik. Mire az utolsó ember is megissza az első kávéját, ő már segédmunkásként hajlongva dobálja az olajat egyik betonra vetett vászonról a másikra, a kezében úgy áll a festőkés, mint egy kisebb vakolókanál. Meglepő módon bóknak veszi (mintha egy titkos vágyra tapintottam volna rá), mikor azt mondom, hogy a látványtól kedvem lett gyurmázni. Egy Apolló torzót próbál többszörösíteni, közben azt dünnyögi, hogy „nem olyan egyszerű kitalálni ezt az egyszerű formát” – a téma illik a kastély 18. századi Dorfmeister-freskójához, ahol Szaturnusz bámul az étkezőasztalra. Szerencsére a barokk és a rokokó ugyanúgy antikizál, mint a reneszánsz vagy a romantika vagy a német klasszika vagy maga az antikvitás az atavizmusával.
Kecsőt a görög test szépségének ábrázolásával szokás azonosítani (hiába a generációs szellemi gazdagság, vagy talán épp a beltenyészet miatt tévesztik össze Athént és Rómát a belpesti esztéták), holott ettől egyre inkább távolodik, ha azt vesszük, hogy a figurákat előbb átlókként kezelte, melyek szétfeszítették a keretet, majd azokat torzóvá amputálta, hogy már csak erővonalakat mutasson meg a csonkokkal. Anakronisztikusan hölderlini alak: a Goethéknek nem elég nyugodt és harmonikus, a Novalisoknak túlságosan antik – félúton jár két korszak közt, egy változást jelző pózna. Persze élvezi is váteszi szerepét, pánjainak hat ujja van, toposzaiba teljes narratívákat sűrít. Bár ma már elzárkózunk az életrajz alapú műértelmezésektől, a semmi közepén mégis megengedem magamnak egy párhuzamos pályakép felrajzolását: mielőtt eldöntötte, hogy bécsi úr lesz, deszkás hülyegyerek (sic!) volt, azelőtt meg punk. A pszeudotudományos magyarázásnál (mikor pályakezdő művészeknél már „korszakokról” írnak a művészettörténészek, mintha az œuvre a Kisképzőn kezdődne, és patinásan absztrakt-figuratív-absztrakt tézis-antitézis-szintézis tengelyen haladna) még az irreleváns információk is érdekesebbek.
Bizonyos makacsságról tesz tanúbizonyságot, hogy Leitner Levente ilyen sokáig kitartott az elhatározása mellett, miszerint úgy fog dolgozni a ringlófák alatt, mintha egy csepeli üzemben lenne, de végül elbukik, mint minden rendes romantikus hős. Caspar David Friedrich Vándoraként áll a dacból, hálóból és fémrácsból eszkábált munkakabinban, mikor a fehér polisztiroltáblákból eszkábált domborművet nézve belátja, hogy cikász (a géppark hiányzó eleme) nélkül megoldhatatlan a feladat. Mikor a hungarocellbálák tövében visszaül a tervezőasztalhoz, sniccerét pedig a kolbászszelő bicska mellé helyezi, lezárul egy korszak – végleg legyőzött minket a táj, ideje feladni a városiasság minden látszatát. Titokban megkönnyebbülök, hogy ezzel a végére értünk a műanyagtípusokról és laminálási technikákról szóló purhabos eszmefuttatásoknak, ugyanis néhány napja már tartottam tőle, hogy a kurátori feladatok elvégzéséhez egy vegyészdiplomára is szükség van újabban.
Hasonlóan járunk, mint az urbanitas fogalomtörténete: ami egykor a kifinomultság jelvénye volt, az a józan paraszti ész ellentétévé degradálódott (nem kell rögtön ezüstkori komédiákat olvasni, elég megnézni Fellini Satyriconját is). Ami Újlipótvárosban ékesszólás, az falun csak cikornya (Plautus elégedetten vigyorog), a teóriát praktikus az első búzatáblánál furfangra cserélni, nemcsak az immerzív élmény érdekében (elvégre nem turisták, hanem rezidensek vagyunk), de a nevetségessé válást elkerülendő is. Mivel a spleen majd csak néhány órával később, az éjszakai köd leszálltával áll be a kandeláber fénykörében kiszáradt fák körül, egyelőre a humort választjuk védekezési mechanizmusként: egy autóroncs oldalán activityzünk, hogy ne vesszen kárba a palettán száradó anyag. A tanksapkára feldobott szemgolyó megfejtése Oidipusz, a rozsdás vas pedig házigazdánk, Nagyházi Lőrinc (foglalkozását tekintve ócskás és autóversenyző, ahogy egyszer Tayler Patrick felkonferálta egy előadás előtt) hétvégi driftelgetős hobbijának mellékterméke. A szeszélyes időjárás esti záport hoz, kopott börtöntetkóvá áztatja a hátsó szélvédőn portyázó olajtigrist (éppen annyira precíz, mint Schopenhauer Ázsia-olvasata, mielőtt még Nietzsche is belekontárkodott – ebben igazat kell adnunk Wilamowitz-Moellendorffnak.)
2023. július 22.
Leitnerrel való szolidaritásból mind kudarcot vallunk: Fazekast leteríti az allergia, Kecső harmadszor is újrakezdi ugyanazt a képet, Merényi Dávid napszúrást kap az ólak melletti mezőn, mert hiába van szalmaszőkére hidrogénezve, ha nem veszi fel a kalapot, mint Monet, Dávid Zita küzd a kézi sebváltótól való félelmével, Koleszár Kata első festményébe pedig annyi muslica ragad, hogy a kompozíciót átnevezi Bogártemetővé (szegény Kafka). Rólam kiderül, hogy nem tudok vásznat feszíteni, és még a minőségi olajfestéket sem ismerem fel szagról.
2023. július 23.
A hetedik napon megpihent Cucu, a 110 kilós koca. Az áldozat nem hiábavaló, Kecső expresszív mozdulatokkal – palettája egy vágódeszka – megfesti a három stációt: a kiterítést, a belezést, a perzselést. Julian Barnes is azt írja, hogy Géricault elviselhetővé tette a Medúza elsüllyedését. Dokumentálom a folyamatot, a hobbiszinten tájképekkel seftelő helyi mindenes és csapatának gyakorlott hatékonyságát, meg a vért nyalogató három kutyát, fehér lábakon piros zoknik. Balkáni vadászjelenet, tanyasi cornucopia, provinciális hekatomba, szocreál plein air, horror vacui arany ellenfényben: a sorozat A vidéki festő címet kapja.
Aztán kiderül, hogy Cucu eleve a művészetért adta életét: fóti kellékesek jönnek érte, kitömik jéggel, és fehér furgonba pakolják, hogy délre már egy filmforgatás díszleteként tenyésszen rajta a szalmonella. Miközben nézzük a kockás terítőn száradó képeket, és Nagyházi obszcén gondolatait fontolgatjuk (ha kolbászból van a kerítés, akkor legyen Gyulaiból a triptichon kerete), befut az utolsó fotó Cucuról: sellakkal festették pirultra, a tűz majd utómunkában kerül a nyárs alá CGI-al. Távoli, urbánus machinációk ezek, szinte érthetetlenek a barackmagozás és lekvárfőzés mellett.
2023. július 24.
Dávid Zita győzedelmeskedik Góliát fölött, avagy megbirkózik a kis autó sebváltójával: a falu egyetlen útja személyes triumfusának Via Appiája, míg elgurul a kocsma-bolt-dohányáru triászába. Leitner tákolmánya átavanzsál sörsátorrá: „Nesze neked Picasso meg napernyő!” – mondja Kusturica és Wes Anderson találkozására mutatva.
A romcomok bevett forgatókönyve szerint a drámai pillanatokra esőben kell sort keríteni (a hatásvadász festményeken pedig folyatni kell a festéket), és erről bizonyára a művésztelep rendezője is tud, mivel Kecső és Leitner egy özönvíz közepén búcsúzik el tőlünk. A tornácról integetünk a távolodó autónak, mintha Jane Austen melodramatikus kishölgyei volnánk, akik repülősóért kiáltanak, mikor a bársonyzubbonyos katonák elhagyják a várost. Megszólítom a belső Byronomat, lelkem Shelleyét és Keatsét, de nem sikerül kipipálnom az esőben sírás kliséjét: elröhögöm magam, mikor a párkányon kovászolódó uborkába fulladt legyekre nézek. „Ó, jaj! hát beléfúlt? / Belé, belé. / Sok is vized, szegény Ophelia!” C’est la vie; que sera, sera; danse macabre.
2023. július 26.
Délelőtt mind a magtár emeletének biztonságában sóhajtozva várjuk a szélfordulást – olyan, mintha az egész épület lélegezne, bár talán senkinek sincs akkora bűntudata, hogy dobogni kezdjenek a padlódeszkák. Míg villámok csapkodnak a párolgó dombokba, addig én kopogó szellemként dobolok a klaviatúrán a gerendáktól határolt, nyikorgó fadobozban. Délután azonban megszököm a tetőtérből, mint Mrs. Rochester a thornfieldi padlásról – Merényi keresésére indulok, hogy elkerülhessem a műteremben hagyott vestigiumokat.
A hársfaligeten túli szőlőlugasban találok rá, ahol a fügefák takarásában a vörös téglák a kastély kőkerítésére tapadnak. A palán Vivaldit játszó esőtől először nem is hallom, hogy David Bowie-t dúdol, csak nézem, ahogy laza kontraposztban állva fest, mint egy melegítőnadrágos – nahát – Dávid-szobor. Úgy mozog a kezében a vékony ecset, mintha vívna (nem úgy, mint a páncélos lovagok, hanem mint a méhésznek öltözött öttusázók), elegáns támadásokkal zöldeket visz fel egy kék sávra. Lábánál ezüst tubusok és boros pohár, ha hunyorgok, toszkán csendélet Turnertől. Az ítéletidő nem akadályozza abban, hogy delelői mediterrán fényeket lásson az erdő fölé, ami megválaszolja a kérdést, amit még az érkezéskor tettem fel magamnak: le lehet-e fotózni egy naplementét ironikusan, vagy az ember óhatatlanul a szentimentalizmus csapdájába esik attól függetlenül, hogy mennyi kontentet gyárt a Trash of Pest instaoldalnak. Ha már irónia: a romantika izgalom után kutatva lázadt fel a korabeli klisék ellen – kortárs kliséink többségét épp eközben találta fel.
Merényi nyugalma filológiai Schleiermachert csinál belőlem, ha már filozófiai Próteusz nem lehetek. Az árkádiai pásztorok egyszerűsége csak a görög városállamok felől tűnik barbárságnak, az urbanitas eszménye nélkül anything goes, az édenkert felé vezető út tudatlansággal van kikövezve, az ataraxia kulcsát Epikurosz őrizte a képoszi veteményesben, az analfabéta hetérák ölelésében, ha schellingi panteizmussal nézek a fichtei boldogságeszményre. A klasszika-filológia veretes reflexiói legalább olyan hatásos üllők a kontár asszociációkra ragadtatott agyakon, mint a Múzeum körúton végigzörgő villamos a Schiller-olvasásra kényszerített bölcsészhallgatók béketűrésén. „A legmagasabb rendű művészet az eszményt valóságként ábrázolni” – írja valahol az idillről, pontosabban az eidullonról, mintha az idea kifordításán keresztül próbálná megmenteni azt Platóntól. Lehet, hogy minden művésztelep önkéntes száműzetés a poliszból, banális bukolika – annyi biztos, hogy Alsóbogát fürdőnadrágos Bélái és Józsijai kedvesebbek a presszóban, mint a Pótkulcs Mátéi és Bencéi. Még úgy is, hogy itt a gyerekek is miniatűr Stihl láncfűrésszel a kezükben járnak – nem fröccsöntött játék, hanem élethű másolat.
Arra ébredek, hogy két kölyökkutya egy denevéren marakodik a magtár és a kastély közti földúton. A vakítóan fehér fényben az egész a művészeti szcéna metaforájának tűnik, különösen a figyelemhiányos nyüszítéssel, a demonstratív morgással, a pankrációba illő akrobatikával, a fogak közt tartott, de soha el nem roppantott nyakkal. Beazonosíthatnám a szereplőket, ha nagyon akarnám, de inkább visszatérek a Sabinumhoz – vékony vonal választja el a sztoát a közönytől.
A hétköznapi halált felejtve nézem, ahogy Koleszár Kata olyan szeretettel simítja végig ecsetét a festett philodendronok levelein, amilyennel nagyanyám a port törli le a valódiakról. A növényi motívumok alatt porcelán nippek kergetőznek, a királyi kékek és vörösek szőnyegmintává állnak össze – nem mint a dekorativitás apológiája, hanem mint pindaroszi ódája. Decorum: dicsőség, illedelem, kitüntetés, megtiszteltetés, mondja a szótár. A szecessziós ornamentika csak akkor értelmeződik giccsként, ha hiányzik mögüle a hatalom, a birtoklás és bőség heraldikája: ha elhátrálok a kollázstól, egy angolkert labirintusává áll össze. Úgy bomlik ki, ahogy a páfrányok Fibonacci-levelei ívekké pöndörödnek ki, ahogy Daisy Buchanan arany loknijait kinyújtja a hajába belekapó menetszél. Míg a rózsaszín alapot keresem az ugró őzek alatt, Koleszár Kata folyami nimfává változik: a csaptelep sziklaszirtjéről dörzsöli ecseteit a tenyeréhez.
Dávid Zitát nem hatják meg az impozáns összhatás kedvéért Alsóbogátra lefurikázott festőállványok – egy fóliába csomagolt, antiknak tűnő tálalón dolgozik (az Ócskás persze kijavít, hogy csak „ónémet szemét”). Szótlan koncentrációval szuggerál egy grafitszürke alapot, úgy tartja a legvékonyabb ecsetet, mint egy eltúlzott tűt. Fehér csillanásokat visz fel, mint finom öltéseket, csendesen tökéletesíti a telekhatárt jelentő drótkerítésbe belenövő fatörzset. Jobb kezén fekete kesztyűt visel, csücsörítő ujjai egy hattyú fejét formázzák: Csajkovszkij Odiliája fejest ugrik a festékbe. A kérgen burjánzó mohának szentelt feszes figyelme majdnem annyira abszurd, mint a képei, már ha türelmesen kivárjuk a realista csattanót.
Úgy tűnik, sikerült megszelídítenie a traktorgarázs káoszát, még ha mementóin győz is a természet a civilizáció fölött: apró vásznait akkurátusan rendezi el maga körül, mint egy gondolattérképet. Ha nem a külvilágot festené, azt hinném, teljesen meg is feledkezett róla. Megmártózom a körülötte felfüggesztett időben, mielőtt még pakolni kezd, mert tudom, hogy ez az utolsó napunk – Bergsonnak talán igaza lehetett a szubjektív idővel, a tartammal, de a tapasztalás pozitív metafizikája még mindig titok előttem. A romcom rendezője is érzi, hogy most kell még egy nagy dobás: szalagavató bálra nem futja, de a falusiak szalonnasütéssel ünneplik a májusfa kiásását a főtéren.
2023. július 29.
A művészeket lehet sürgetni, de a művészetet nem – néhány nedves képet kénytelenek vagyunk hátrahagyni. Sietségem jutalmául hazaviszek egy sárga festékfoltot a tenyeremen emlékbe.
