Ősképek és a posztdigitalitás
Kuzma Eszter Júlia
A posztszekuláris társadalmi berendezkedés befolyásolta napjaink szakralitáshoz fűződő viszonyát. A képzőművészeti színtér egyik kedvelt témájává kezdenek válni a különböző mitikus történetek, karakterek és szimbólumok. Kérdés, hogy egy metafizikai érzékenységét fokozatosan elveszítő betonvilágban hogyan tudunk újra csatlakozni ezekhez a szellemi impulzusokhoz. Lehetséges a teljesítményorientáltság kívánalma mellett visszanyúlni az ősi bölcsességhez? Képes a művészet közvetíteni ezt a megfoghatatlan lelkiséget, ha a kiégés társadalmában maga a művészet és az is, amit közvetíteni tud, kiégett? [1]
Borítókép: Kuzma Eszter Júlia: We Let the Paradise Betrayed, 2022 ╱ helyspecifikus installáció ╱ axpet-lemez, marker, lánc, fa, akril ╱ 2022 ╱ fotó a művész jóvoltából
Byung-Chul Han korunk betegségeit a mentális problémákban, főként a depresszióban, a burnout-szindrómában vagy a borderline személyiségzavarban találja meg. Szerinte ezekre a betegségekre nincs – metaforikus értelemben – immunreakció, ugyanis ezek „nem megfertőződések, hanem összeomlások”. Han szerint a teljesítményelvű társadalom depresszív és kudarcot valló emberek hoz létre.[2] „A teljesítménykényszer kiváltója lehet a kifáradásos depressziónak. Innen nézve a burnout-szindróma kevésbé a megfáradt egó jele, mint inkább valamely felperzselt lélek kifejeződése.”[3] Az élethez szükséges lélekjelenlét a folyamatos felgyorsulás miatt széttöredezetté válik, és darabokra forgácsolódik. A jelenlét és az elmélyült figyelem a művészet létrehozásának elengedhetetlen része, „alaphangulata a rácsodálkozás a dolgok ilyetén létére, melynek semmi köze a praktikumhoz vagy a kivitelezéshez”.[4]
A hiperingerek közepette az elmélyülésre egyre töredékesebben nyílik lehetőség. A teljesítménykényszer megköveteli a piacra való termelés ipari léptékét, ami alól maga a (magas) művészet intézménye sem kivétel. Viszont azok a művek, melyek a szemlélődés nélküli felgyorsulás eredményei, nem képesek tartalmazni azt az eszenciát, ami az elmélyült figyelemmel kerülne a művekbe.
„A művészet elválaszthatatlan a teremtéstől, mivel a teremtésből ered és a teremtésre utal vissza” – olvashatjuk Ananda K. Coomaraswamy Keresztény és keleti művészetfilozófia című könyvének előszavában. Kiindulópontja a szellemi alapot vesztett ember az archaikus emberrel szemben, akinek az élete minden részét átszőtte a metafizika. A művészetet egy egyetemes szimbolikus nyelvezet szövi át, „amelyet az archaikus ember születésétől fogva birtokolt”. A művészet feladatát – ezekből kiindulva – abban látja, hogy megragadja a megragadhatatlant, kimondja a kimondatlant, és megmutatja az eredendő igazságot. Egy láthatatlan, de mégis mindenhol jelenlévő transzcendens síkból kell táplálkoznia, ezen sík elérése pedig az elmélyült figyelem segítségével érhető el, ami napjainkra már egyre nagyobb veszélyben van.
Kérdés tehát, hogy azon generáció művészei, terapeutái és filozófusai, akik a mindent átható posztdigitális pátoszban nevelkednek majd, ahol a virtuális és valós eggyé lesz, hogyan lesznek képesek érzékelni valóságukat a járványszerűen terjedő, előre legyártott képekkel szemben?
[1] A „kiégés társadalma” kifejezést Byung-Chul Han berlini filozófus kötetének címéből kölcsönöztem.
[2] Byung-Chul Han: A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 2019, 22.
[3] Uo., 24.
[4] Uo., 31.
Kuzma Eszter Júlia: We Let the Paradise Betrayed, 2022 ╱ helyspecifikus installáció ╱ axpet-lemez, marker, lánc, fa, akril ╱ 2022 ╱ fotó a művész jóvoltából
[5] A nagy GYIK könyv, Aula Kiadó és GYIK műhely, Budapest, 1997, 22.
[6] Ananda K. Coomaraswamy: Keresztény és keleti művészetfilozófia (Ford. Kelemen Renée) Articus Kiadó, Budapest, 2000, 6.
[7] Hans Belting: A hiteles kép (Ford. Hidas Zoltán) Atlantisz Kiadó, Budapest, 2009, 19.
Alberti ablaka
A mindent látó szem szimbóluma nem a világ összes jelenségének látását jelenti, hanem azt a lényeglátást, amely a látható világon túlra vezeti a tekintetet. Azokat a láthatatlan erővonalakat szemléli, melyek szimbólumok láncolataként hálózzák be világunkat már az ősidőktől fogva. Univerzális ősképek: jelentésük mindenki számára elérhető.
A szimbolosz összekapcsoltságot jelent. A transzcendens jelenséget egy képpel kapcsolja össze, mint ahogyan a mítoszok is képek formájában kommunikálnak. „A láthatatlan világ az embert az ősképek szellemi kötelékeivel a pszichéjén keresztül fűzi magához, tartalmaik a tudatunk mélységeiben nem individuális, hanem az emberiség közös tapasztalataként vannak jelen.”[5] Ezek az ősképek a racionalitás számára nem hozzáférhetőek, csakis az intuitív szellem segítségével. Már az archaikus ember is tudta, hogy élete csakis a transzcendens dimenziókból nézve, rítusokon keresztül nyerhet értelmet. „Egy tradicionális civilizációban az ember mágus volt, önmaga művésze: minden tettét rítusként élte meg, nem pusztán munkaként vagy szórakozásként. […] A tradicionális társadalomban a művészet nem vált szét, az élet művészet volt, s mint reintegrációs út, áthatotta az egész létet.”[6]
Az archaikus az arkhé görög szóból ered, mely kezdetet és uralmat jelent. Itt nem egy időbeli kezdethez való visszanyúlásról van szó, hanem önnön transzcendens eredetéről. Az arkhé ugyanakkor a népmesék „hol volt, hol nem volt”-jának felel meg. Azt a középpontot jelzi, ahol az idő egy kozmikus pillanattá válik, ahonnan a lét és minden esemény kiindul. Axis mundiként, kozmikus világtengelyként értelmezendő, ami összeköti az eget a földdel, a szentet a profánnal, a szimbólumot a képpel.
Mindezekkel szemben a düabolosz (szétválasztás) érvényesülésekor a jelentés leválasztódik a képről, a kép kiüresedik. A szimbólum már nem áll többé összekapcsoltságban médiumával, így már nem tud közvetítve lenni. Alberti ablaka napjainkra a túlvilágra zárult. A kép már nem a transzcendenst közvetíti, hanem a profán posztszekuláris hétköznapokat. Az ősképek már nem elérhetőek többé, hiszen leválasztódtak a csatornáról, ami képes volt őket közvetíteni. A túlvilági képek mindannyiunkat összekötöttek, a szeparáció folytán azonban hiába nézünk a kiüresedett ablakon át, csakis önmagunk képmását látjuk benne, árván visszatükröződve. A képek már nem ablakok többé, nem kommunikálunk már velük, csupán fogyasztjuk őket, önnön arcképünkben elveszve. Az igazi düabolosz ebben a kommunikációs törésben nyilvánul meg. Mindenki a saját realitását nézi rajtuk keresztül, így már maga a realitás is szétszabdalódni látszik. „A realitást már csak sirathatjuk, mert már csak képekben a miénk, amelyek úgy tagadják, hogy állítják.”[7]
A kommunikáció eltűnésével már nincs mit látni a láthatón túl, marad hát a merev, pásztázó tekintet, ami önnön valóságából keresi a kiutat. A dialógus helyére a kiüresedett látványosság lép. Hans Belting a kép funkciójának eme kifordítását nevezi idolátriának. „Az idolátria lényegéhez tartozik az önámítás, illetve az ámulatba esés iránti vágy, amit éppen az olyan illúziók elégíthetnek ki, melyek e minőségükben felismerhetetlenek.”[8] Az illúzióvilág ily módon mosódik össze a realitással, „a vizuálisan megjelenőt összetévesztjük a képpel”,[9] a tartalmat a látszattal. A fogyasztói cikkekké degradált képek jelenthetik a párbeszéd végét a földi és a túlvilág között, hiszen a túlvilág eléréséhez koncentrált, mély, belső meditatív figyelem, vagyis kontempláció szükséges. A fogyasztás és a kontempláció viszont kizárják egymást. A kontemplációban nincs akaratosság, nem feszíti a „Kell!” imperatívusza. A tisztán és mélyen látás vertikalitása a reklámcikk steril simaságának[10] horizontális síkjával ellentétes irányú. „A képeket legszívesebben szemfényvesztő technikai tüneményekként fogyasztjuk, hogy szemantikai szegénységüket annál könnyebben figyelmen kívül hagyhassuk.”[11] A tartalomtól megfosztottság helyére lép a vákuumszerű üresség, a void. Már csak a látvány van, ami látszólag jelent valamit. Ugyanakkor a jelentésre és a tartalomra való igény megmarad, és próbáljuk felkutatni az egyre csak fogyatkozó, túlvilágra nyíló ablakokat.
[8] Uo., 27.
[9] Uo., 28.
[10] Byung-Chul Han szerint a simaság korunk jellegzetessége. Lásd Byung-Chul Han: A szép megmentése (Ford. Csordás Gábor) Typotex, Budapest, 2021.
[11] Hans Belting: A hiteles kép (Ford. Hidas Zoltán) Atlantisz Kiadó, Budapest, 2009, 29.
Kuzma Eszter Júlia: Alter of the Holy Generation, 2018 ╱ oltárszárny-részlet ╱ aluminim, vászon, akril ╱ 35 × 160 cm ╱ fotó a művész jóvoltából
A virtualitás térnyerése
A mozdulatlanság jelenti a kiutat az illúziók világából. A kitörés ugyanakkor egyre nagyobb kihívást jelent, mert szemben áll a társadalmi normákkal. „A késő modern teljesítő alany, akit elárasztanak a lehetőségek, képtelen intenzíven kötődni.”[12] A növekvő számú lehetőségrengeteg a teljesítményorientáltsággal kondicionált egyénre fertőzésként hat. A jó kapitalista kizárja az elutasításból fakadó lehetőségvesztést, ezért nem szalaszt el egyetlen lehetőséget sem, hiszen lehet, hogy a következő lehetőség hozza el majd a beteljesülés holisztikus élményét. A nem ebben az esetben egy olyan mozdulatlanságot jelent, ami a semmit, a voidot húzza be, ahol magunkra utaltságunkban egyedül vagyunk, ezáltal nem vagyunk jelen. A mozdulatlan egyedüllétre egyfajta kerülendő vákuumként tekintünk. A FOMO és a teljesítményorientáltság kéz a kézben jár. Árgus szemekkel vizslatjuk a lehetőségeket megállás nélkül, nehogy elszalasszunk valami igazit. Önmagunk körül egyre gyorsabban forgó mókuskerékbe zárjuk magunkat önként, ahol saját lényünket őröljük fel. Azt gondoljuk, hogy együtt vagyunk, pedig mindenki a saját képernyőjét nézi. A vita és az érdekellentétek megtorpanást eredményeznének, ami az információ és a folytonos digitális jelenlét áramlását akadályozná. Felszámolódnak a nehézségek és akadályok, és ezáltal a mozdulatlanság is. Így válik az egyén a „közösség” elszigetelt részévé.
A virtuális szféra algoritmikus logikája a vitából fakadó új perspektívákat teljesen elítéli. Az egyéneknek előre legyártott tényeket, világképet, gondolatokat és ízlést közvetít. Minél határozatlanabb személyiséggel rendelkezünk, annál jobb virtualizálható alanynak bizonyulunk. Nincsenek akadályok és nehézségek, nincs elmúlás sem, mert a digitális jelenlét időtlen. Kizárja a halált, az életet egy örök pillanattá merevíti. A valós és virtuális már szétválaszthatatlan, a virtuális viselkedésminták kihatnak a valós habitusra. A virtuális én átveszi a kontrollt az egyén felett, és rögöktől és zökkentőktől teljesen letisztított úton vezeti egy „teljesebb” jövő fiktív ígéretében.
[12] Byung-Chul Han: A kiégés társadalma (Ford: Miklódy Dóra) Typotex, Budapest, 2019. 81.
Kuzma Eszter Júlia: Pink╱Fluid, 2021 ╱ marker, axpet-lemez, spray ╱ fotó a művész jóvoltából
[13] Taisen Deshimaru: Az út gyakorlása (Ford: Fábián Gábor) Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1991. 49.
[14] Byung-Chul Han: A szép megmentése (Ford. Csordás Gábor) Typotex, Budapest, 2021, 76.
[15] Juhani Pallasmaa: A bőr szemei (Ford. Veres Bálint) Typotex, Budapest, 2018, 35.
A látás nárcizmusa
A májá tana szerint minden létező összefüggő hálózatot alkot. A hindu mitológiában a májá fátyláról mint a kozmikus illúzió fátyláról beszélnek, ami alatt minden dolog egymástól elkülönülőnek tűnik. A fátyol mögött van az igazi realitás, ahol láthatóvá válik, hogy minden dolog egymásra utaltságban létezik. Ahol nyilvánvalóvá válik, hogy a megfigyelő nélkül nem létezhet tárgy sem. A zen tana megszünteti a dolgok dologiságát azáltal, hogy a zen gyakorlatába nyilvánvalóvá és tapasztalhatóvá teszi az egymástól függés és egymásrautaltság lényegét. „Zazen közben tudatára ébredhetünk, hogy gondolkodunk; az illúziók elvonulnak a tükör előtt. De még ha meghalunk, akkor is örökké létezhetünk, mert nincs önvalónk, nincs állandó lényegiségünk.”[13] Egy olyan kategóriáktól és megosztottságtól mentes tudati hozzáállásról van szó, amit nyugaton leginkább a művészet által lehet elsajátítani.
Byung-Chul Han a szép fogalmát kontemplációs eszközként használja, és az elkülönülés e problematikáját a szépben való elidőzésben látja: „A széppel szemközt a szubjektum és az objektum, az én és a tárgy elválasztottsága is eltűnik. A szubjektum szemlélődve elmerül az objektumban, és egyesül, összebékül vele. […] Ebben az objektumban magában véve konkréttá válik, mivel a fogalom és a realitás egységét, az eleddig az Énben és tárgyban szétszakított és ezért absztrakt oldalaknak egyesítését annak konkréciójában magában magáért valóvá teszi.”[14] Tehát maga a szép megélésének élménye forrasztja újra egybe a megfigyelőt a megfigyelt tárggyal. „A művészeti kifejezés a világ, nyelv előtti jelentéseivel foglalkozik, jelentésekkel, melyeket sokkal inkább megtestesítünk és megélünk, mintsem egyszerűen értelmileg megragadunk.”[15] A művészeten keresztül nyúlhatunk vissza az ősképekhez, ahhoz az univerzalitáshoz, ami a lét természete és alapja.
Kuzma Eszter Júlia: We Let the Paradise Betrayed, 2022 ╱ helyspecifikus installáció ╱ axpet-lemez, marker, lánc, fa, akril ╱ 2022 ╱ fotó a művész jóvoltából
[16] Uo., 29.
[17] Uo., 31.
[18] Uo., 31
[19] Byung-Chul Han: A kiégés társadalma (Ford. Miklódy Dóra) Typotex, Budapest, 2019, 81.
Az okulárcentrizmus hagyománya – vagyis magának a tudásunknak látásként történő megközelítése [16] – olyannyira beleszőtte magát a nyugati filozófia mélyrétegeibe, hogy azóta is ennek megfelelően érzékeljük a világot. „Jelenleg a látás hegemóniáját a technikai találmányok sokasága, valamint a képek végtelen termelése és sokszorozása hallatlanul fölerősíti.”[17] A látásunk az egyetlen olyan érzékszervünk, ami ezzel az exponenciális gyorsulással lépést tud tartani. A képdömping miatt a kép mára elveszíti médiumi szerepkörét, és egy folyamatos áramlásba kényszerül, melyből nincs kiemelkedő pont, csakis az egységes massza. A digitális kép a többi érzékünk teljes negligálásával sajátítja ki szemünk világát, még jobban kizárva ezzel a tér és önmagam megtapasztalásának lehetőségeit.
„Világos, hogy egyedül a látás eltávolító és elkülönítő érzéke képes ilyen nihilisztikus attitűdnek az alapjává válni. Ezzel szemben lehetetlenség olyasmit elgondolni, mint például a nihilisztikus érintés, hiszen ott a közelség, az intimitás, a valóságosság és az azonosulás elkerülhetetlen.”[18] A látás által elkülönül a látó és a látott, ezáltal könnyen kizárható az azonosulás és az érzelmi bevonódás. A látó egyén elkülönül az általa látott világtól, ezáltal önmagát a világtól teljesen különálló teremtményként fogja fel.
„Az új médiumok és kommunikációs formák fölerősítik a Mással való kapcsolatok leépítését. A digitális világ másságban és ellenállásban szegény. […] Ott a narcisztikus én mindenekelőtt saját magával találkozik.”[19] A virtualizálás és a digitalizáció fokozatosan eltünteti az ellenálló valóságot. Magányunkban ránk zárul a külső valóság, csakis a saját tükörképünket látjuk mindenben. A távolság a digitális kép és a szemlélő között csökken, viszont a szemlélő és a külvilág között nő. Nemcsak a kép szeparálódott mitikus tartalmától, hanem az egyén is leválasztódott a valós közösségről.
Kuzma Eszter Júlia: Altar of the Holy Generation, 2018 ╱ helyspecifikus installáció ╱ dexion salgó, polikarbonát-lemez, aluminium, vászon, akril, alufólia, spray, füstgép, 225 × 185 × 50 cm ╱ fotó a művész jóvoltából
Elől: Kuzma Eszter Júlia: Jail of Shades, 2022 ╱ axpet-lemez, vas, füstgép ╱ fotó a művész jóvoltából; Leghátul: Kuzma Eszter Júlia: Don’t Have Illusions About Your Future, 2022 ╱ LED- TV; Sarokban: Kuzma Eszter Júlia: The Real Price of Freedom, 2022 ╱ papír, hidegtű ╱ fotó a művész jóvoltából
Kuzma Eszter Júlia: Virtual Nature, 2017 ╱ részlet ╱ 180 × 60 × 40 cm ╱ tükör, axpet-lemez, bútorlap, Raspberry Pi, LCD-monitor ╱ fotó a művész jóvoltából
Posztdigitális ethosz
„A képek, miután elvesztették minden életvonatkozásukat, egy közös folyamban olvadnak össze, ahol az élet egysége többé nem állítható vissza. A részleteiben tekintett valóság úgy tárul fel a maga általános egységében, mint külön látszatvilág, amely csak a szemlélődés tárgya.”[20] A posztdigitalitás maga a látszat igenlése. A túlvilágra nincs szükség, hiszen itt nem a világ és a transzcendens sík közötti kommunikációról van szó, hanem a valóság illúziója és annak árnyjátéka közötti diskurzusról. Itt már nincs Isten, aki egyesít, hanem a megerősödött Logosz szabdalja fel és tördeli kategóriákká a valóságot. Diabolikusan elkülönít és szeparál. „De persze e kor számára, amely a képet részesíti előnyben a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzetet a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben […] csak az illúzió szent, az igazság pedig profán. Sőt, a szentség abban a mértékben nő a szemünkben, amennyire az igazság csökken és az illúzió nő, úgyhogy az illúzió legmagasabb foka számunkra egyúttal a szentség legmagasabb foka is.”[21] A templomok bejáratai már nem a mennyország kapui, ahol már nem a tiszta szentség szólít meg, hanem a manipulativitás által termelt, vallásról alkotott fikció kel életre egy belső kép formájában. „Ahol a valóságos világ puszta képekké válik, ott a puszta képek valóságos lényekké változnak.”[22]
A világot már leginkább manipulált képeken keresztül tapasztaljuk, és az érzékcsalódások közepette észre sem vesszük absztrakciójukat, sőt egyenesen azonosulunk a képek valóságával. A Platón barlanghasonlatában kibontakozó árnyjátékot is a képernyőnkön keresztül nézzük. Olyan tartalmakat fogyasztunk, amelyek olyan jelenségekről szólnak, melyek maguk is csak a falra vetülő árnyjátékot tárgyalják a valóság helyett. Ilyen módon, hiába akarjuk megérteni a valóságot, ha olyan jelenségeket nézünk, amelyek nem ütköztetnek vele. Ebben áll a virtualitás obszcenitása, hogy önmagát realitásnak álcázva kicsorbítja és bekebelezi az igazság mozzanatait. Minden információ vagy történés, legyen bármennyire szignifikáns, elveszíti élét a digitális világban. Így válik a valóság megfejtésének problematikája fogyasztási kuriózummá.
A látszólag hitelesnek tűnő problémafelvetés a realitást illetően sohasem oldódhat meg egy olyan elveszettségtől terhelt rendszerben, ahol az illúzió is illúzióval rendelkezik, ahol a digitális látszatvilágon keresztül csak az árnyjáték van közvetítve. A virtualitás könnyen átver mindenkit azáltal, hogy önmagát árnyjátékként beállítva azt hirdeti, hogy amit rajta kívül megélünk, az maga a realitás. Így manipulál észrevétlenül. Azt mondja, hogy amit a valóságban tapasztalunk az igaz, és amit rajta keresztül látunk, az csak fantázia. Tagadja önnön képi fertőzését azáltal, hogy elismeri saját irrealitását, ezáltal hitelesnek tünteti fel önmagát. Így próbálja véka alá rejteni a tudat alatti vizuális térnyerését, ahol az ideák világából kiszakadni vágyó egyén még mélyebbre, a barlang kijáratától egyre távolabb kerül. Egyre inkább gyártja az illúzióhurkokat, míg egyszer már olyan távoli lesz a barlang kijárata, hogy hiába fordulunk már hátra, nem fogjuk már látni az ideavilágból kivezető valóságot.
„Ennek a társadalomnak az igazsága semmi más, mint ennek a társadalomnak a tagadása.”[23] Az eddigi világkonstrukció teljesen felbomlik azáltal, hogy a valódi is manipulációnak tűnik. A virtualitás mesterien elegyít és kever össze. Szándékosan összemossa a valóságról alkotott képet a valósággal. Innentől kezdve már a digitalitás utáni korba lépünk, ahol a virtualitás már nem lehetőségként fog megjelenni, hanem alapvetésként. Rövid időn belül könnyen előfordulhat az, hogy az eddigi, különálló valóságpercepcióink spirálisan összetekeredve válnak eggyé, és az emberi psziché visszafordíthatatlanul átalakul.
[20] Guy Debord: A spektákulum társadalma (Ford. Erhardt Miklós) Open Books, Budapest, 2022, 18.
[21] Ludwig Feuerbach: A kereszténység lényege (Ford. Tímár Ilona) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 26–27.
[22] Guy Debord: A spektákulum társadalma. (Ford. Erhardt Miklós) Open Books, Budapest, 2022, 24.
[23] Uo., 9.
Kuzma Eszter Júlia: We Let the Paradise Betrayed, 2022 ╱ helyspecifikus installáció ╱ axpet-lemez, marker, lánc, fa, akril ╱ 2022 ╱ fotó a művész jóvoltából
Kuzma Eszter Júlia: Urban Jungle, 2021 ╱ részlet ╱ 130 × 90 cm ╱ axpet-lemez, marker, spray, vászon ╱ fotó a művész jóvoltából
Kuzma Eszter Júlia: Flame 2 ╱ kongré vászon, fonal ╱ 30 × 12 cm ╱ 2023 ╱ fotó a művész jóvoltából
Kuzma Eszter Júlia: Flame 1 ╱ kongré vászon, kásagyöngy ╱ 15 × 9 cm ╱ 2023 ╱ fotó a művész jóvoltából
[24] Byung-Chul Han: A szép megmentése. (Ford. Csordás Gábor) Typotex, Budapest, 2021.
Virtuális mítosz
A „virtuális Isten” mindent látó szeme minden adat birtokában van. Mindent tud, ennélfogva azt is jobban tudja, hogy mi a jó nekünk. A big datának köszönhetően a virtuális lét csakis az egyénnek kedvező információkat szolgáltatja. A sors szerepét veszi át egy sokkal kedvezőbb és kiszámíthatóbb formában, mindennemű rossz meglepetést kiküszöbölve. A képek a transzcendens dimenziók helyett a digitális egydimenzióval töltődtek meg.
A virtualitás egy „javított” valóság létrehozását célozza meg. Ezekkel a „javítgatásokkal” kiküszöbölhetők azok a hibák, melyek az életben megoldhatatlannak tűnő, kihívást jelentő problémaként jelentkeznek. A virtualitásban nincs már konfliktus, mert már nincsenek ellentétek sem. A jellegtelen pillanatok egy soha meg nem álló folyamba simulnak bele, ahol eltűnnek a kiemelkedő részek az ünnepeinkkel és az intimitással együtt. A virtualitás sterilizálja önmagát a mástól, ugyanakkor ő maga fertőzésként terjeszti képeit.[24] Képek formájában behatol az emberi pszichébe, és kíméletlenül kiszorítja a valós percepciók helyét. Ily módon eléri azt, hogy már ne tapasztaljuk a valóságot, hanem képet alkossunk róla.
Az is könnyen előfordulhat, hogy a virtualitás már oly mértékben darabokra szabdalja önmagát, hogy az elkülönült jelenségekről nem lehet majd leválasztani az illúzióréteget. Elképzelhető, hogy a tonnányi káprázat alatt a digitalitás intézménye összeomlik, és a helye egy új, egyelőre definiálhatatlan ablakot nyit meg, amin keresztül visszapillantva megláthatjuk a digitális világ valós mibenlétét az összes diabolikus manipulációjával együtt. Így válik majd ismételten egy választható, alternatív valóságlehetőséggé, kortárs virtuális mítosszá.
Kuzma Eszter Júlia: Unfinishing ╱ efemer textilinstalláció ╱ 400 × 200 cm ╱ kongré vászon, fonal ╱ 2023╱ fotó a művész jóvoltából