Rítusok és mítoszok
Vékony Dorottya és Horváth Gideon beszélgetése szubverzív stratégiákról

Horváth Gideon: Dodi, te féltél a kiállításod megnyitója előtt? Izgalom nyilván volt, mert az mindig van, de átlépett-e komolyabb frusztrációba?

Vékony Dorottya: Nagyon sok gátlást szedtem magamra az elmúlt években szakmai szempontból. Féltem megmutatni a munkáimat, hogy min dolgozom és hogyan. Valahogy olyan tétnélkülinek éreztem a dolgokat mindaddig, amíg nem szembesültem a kiállításomat is tematizáló problémákkal a saját történetemen keresztül. Elkezdtem dolgozni magamon és azon, hogy ezeket a gátlásokat megpróbáljam levetkőzni. Nekem sok határátlépés volt ebben a kiállításban. Olyan munkákat is készítettem, amik nem kötődnek szorosan a praxisiomhoz; már maga a téma is elég intim és kitárulkozó, de közben azért a legfontosabb szándékom az volt, hogy lehessen hozzá kapcsolódni.
Kifejezett célom volt, hogy a szakmai félelmeimet legyőzzem, hogy őszintén és élvezettel csináljam, amit csinálok, és nem érdekelt, ki mit fog gondolni róla. Kizártam a vélt ֦figyelő tekinteteket”, a megfelelni vágyást, a félelmet. Az volt a legfontosabb, hogy a téma a lehető legőszintébben artikulálódjon és hogy, Gadó Flórával, a kurátorral a lehető legteljesebb összhangban tudjuk létrehozni a kiállítást. A közös munka nagyon jól alakult, és felszabadító is volt közben. A megnyitóba már teljesen bele tudtam engedni magam.
Te hogyan élted meg a kiállításodra való készülést? Hogyan alakultak ezek a folyamatok?

HG: Tavaly szeptembertől négy hónapot kint voltam Stuttgartban a Solitude-ösztöndíjjal. Nagyon inspiráló volt a kinti légkör a többi rezidens művész között, akikekkel sokat beszélgettünk egymás munkáiról. Ez a támogató közösség igencsak elütött nekem attól, amit a hazai közegben tapasztaltam. A közvetlen környezetemmel itt is megvan ez, de alapvetően azt veszem észre, hogy tágabb körökben nem vagyunk túl szupportívak. Mintha egymás között, a kocsmaasztal fölött sokan nagyon kritikusak lennének a kevésbé közeli emberek projektjeivel. Amikor hazajöttem, a kiállítás anyagának készítése alatt elkezdtem áthívni több olyan embert a műterembe, akikkel voltaképpen azelőtt nem is beszéltem mélyebben szakmai dolgokról. Azt gondoltam, hogy tök jó lenne, ha beszélgetnénk, összeismerkednénk, és nem csak távolról figyelnénk egymást. Egy csomó olyan visszajelzést kaptam így az anyagra, ami részben alakította is a végleges munkákat. Mindennek ellenére én nagyon-nagyon-nagyon féltem a megnyitó előtt, még soha nem voltam ennyire frusztrált hasonló helyzetben. Nem tudtam aludni se, és különböző fiktív, könyörtelen kritikák szalagcímei visszhangoztak a fejemben. Ezek visszamenőleg viccesek, de abban az állapotban halál komolyak voltak. Volt például egy olyan, hogy ֦Kilóg a lóláb!”…

VD: Egy csomószor nehezen tudunk különbséget tenni a valóság és a realitás között, amikor szorongunk.

HG: Hát még egy ilyen intenzív állapotban, mint az alkotói folyamat utolsó időszaka. De nálad ráadásul iszonyatosan személyes is a téma. Volt olyan szakmai helyzet korábban, amiben ennyire exponáltad a saját tapasztalataidat?

VD: Ennyire még sosem volt intim a téma, de alapvetően mindig személyes megélésekből merítek. Közben azt éreztem, ez a történetem, ami a családalapítási veszteségekkel foglalkozik, már a feldolgozási folyamatnak abba a fázisába ért, amikor tudok beszélni róla, tudok mások felé is nyitni, akik hasonló történeteket éltek meg. Úgy éreztem már nem visznek el az érzelmek, és nem pusztán a saját pozíciómról vagyok képes beszélni, hanem ebbe a térbe másoknak a megéléseit is be tudom engedni, sőt nemcsak beengedni, hanem közösen gondolkodni velük.

HG: Mennyire szokál belemenni a vezetéseken a személyes aspektusba?

VD: Helyzete válogatja. Vannak olyan tárlatvezetések, ahol sokkal mélyebbre tudunk menni, és előkerül a személyes pozícióm, de alapvetően nem ezen van a hangsúly. Az aktuális csoportnál valahogy mindig lehet érzékelni mire nyitottak, mi az ami érdekli őket. Nem feltétlenül azért, mert nem fontos vagy esetleg szégyellem, hanem mert a megélt állapotok közül – mint az abortusz, a meddőség, a vetélés, vagy egy gyermek elvesztése, esetleg egy gyermek örökbe adása – valamelyikhez mindenki tud kapcsolódni, nem akarok egyet kiemelni vagy sorrendiséget felállítani ezen traumák között. Amire még nagy hangsúlyt fektetek minden ottlétemkor, hogy kitakarítsam a teret, vagyis megtisztítsam azoktól az energiáktól, gondolatoktól, amelyek ott maradtak, és esetleg nem támogatják a befogadót a kiállítás megélése kapcsán. Egyfajta gondoskodás, rituálé ez a részemről, amit minden ottlétemkor megteszek.

HG: Tudatosan egyensúlyozol abban, hogy mennyire legyen személyes az anyag?

VD: Kényes egyensúly ez. Örülök, ha enélkül is érthető, átélhető az anyag. De azt érzem, arra abszolút volt törekvésünk, hogy ne legyen öncélú, és hogy mások is tudjanak kapcsolódni hozzá, férfiak, nők egyaránt. Volt bennem érzékenyítő szándék is: ha mondjuk, valaki meghallgatja az interjúkat, az absztrakción túl kaphat valós megéléseket, történeteket és feloldozási stratégiákat.
A témák amikkel foglalkozol, nagyon sokrétűek, elméleti szempontból is megalapozottak. Nálad mennyire kivetülései a kiállításon látható munkák a személyes tapasztalatodnak, megéléseidnek?

HG: Most ennél a konkrét kiállításnál a nulladik pont az a tavaly nyári két intézményes projekt volt, melyeken részt vettem, és amelyekben teljesen leplezetlenül öncenzúrára szólítottak fel, azaz ki akarták velem húzatni egy-egy szövegemből a queer fogalmát. Az akkori képességeimhez és állapotomhoz mérten a lehető legkörültekintőbben kezeltem ezt, de valahogy nagyon személyesen érintettek ezek a helyzetek. Azt éreztem, hogy most tényleg a bőrömig ért az elnyomó rendszer, amiben élünk. Ennek ellenére próbáltam viszonylag objektíven látni a helyzetet, nem belemerülni az áldozatiság érzetébe, és amikor beszéltem róla, nem magamra, hanem a rendszerszintű elnyomásra igyekeztem kihegyezni a történetet. Ma már azért máshogy kezelnék egy ilyen helyzetet. Viszont hihetetlen szerencsém volt, hogy utána megkaptam a stuttgarti rezidenciát, és ki tudtam szellőztetni a fejemet. Itt alapvetően tudtam újragondolni a viszonyomat például a queer fogalmához is. Ekkor jött szembe különböző teoretikusok szövegeiben a vulnerability fogalma, amiben az tetszett meg rögtön, hogy mindenféle elnyomott kisebbségre igaz, interszekcionálisan alkalmazható, és nem visz be az identitáspolitika zsákutcáiba. Igazából mindenki sebezhető, és ez valahogy segített feloldani a kipécézettség és áldozatiság érzéseit. Ezen kívül elkezdtem megpróbálni úgy új munkákat csinálni, hogy azok maguktól értetődő módon szülessenek, ne válaszként az elnyomásra vagy illusztrációként az elméleti kutatásra. Szóval ilyen szinten nagyon személyes anyagról van szó, de ez implicit bújik meg a kiállításban, a formai megjelenése sokkal absztraktabb és kódoltabb.

VD: Kiírtam egy számomra nagyon izgalmas részt Páldi Lívia szövegéből: ֦Horváth a kiszolgáltatottságról nem mint elszenvedett passzív állapotról, hanem mint felszabadító cselekvési formáról, lehetséges ellenállásról gondolkodik.” Ehhez nagyon tudok kapcsolódni. Az interjúalanyaimmal is sokszor előjött a kiszolgáltatottság kérdése, akár az egészségügyi rendszer kapcsán, az információ elhallgatása, a veszteség bagatelizálása vagy a nők gyakori infantilizálása kapcsán. Számomra érdekes volt a megküzdési stratégiákat tanulmányozva, hogy mekkora erőt merítenek ezek a nők a megtapasztalt kiszolgáltatottságból, sebezhetőségből. Hogy hogyan vértezik fel magukat, válnak ellenállóbbá a körülmények, a rendszer hatására.

A kiállítás kapcsán nekem nagyon fontos volt, hogy már ezeknek az eszközöknek a birtokában mutassam be akár a saját elképzeléseimet, akár a megszólaltatott interjúalanyokat. Nem a traumában tocsogás, az önsajnálat, az áldozati szerep, a kiszolgáltatottság bemutatása volt a cél, hanem hogy ezektől hogyan lehet megszabadulni. Így a kiállítás maga is egy emelkedett állapot elérésének a lehetőségeként szolgál.

HG: Igen, én is azt láttam, hogy te is meg én is visszahódítani szerettünk volna egy olyan területet vagy fogalmat, ami a patriarchális rendszerben az elnyomás eszközként van használva. A te esetedben részben azt, hogy egy nő legyen termékeny, teljesítse a princípiumát. Ha pedig ez nem sikerül, az kudarc, bukás, aminek a feldolgozására pedig tényleg nincsen segítségnyújtás, sőt csak további elvárásokat és ítélkezéseket hoz magával, na meg patologizálást. Egyébként én sokat gondolkoztam az áldozati pozíción is. Azon, hogy az egy kizárólag negatív szerep és pozíció, vagy sem. Benned ez felmerült?

VD: Igen, ez nagyon érdekes, ahogy kétfelől közelítjük meg a kiszolgáltatottság, az áldozatiság szerepét. Egyrészt, amikor önmagadat rakod ezekbe a szerepekbe, másokat hibáztatsz a sikertelenségedért, a csalódásaidért, hogy nem jutsz egyről a kettőre. A másik eset szerintem, amikor van egy viszonylagos, determináltnak vélt keretrendszer, mint amiben mondjuk a patriarchális társadalmat értelmezzük. Amit bizonyos szempontokból nagyon szűknek érzünk, és nem azért nincsenek kiutak, mert nem akarjuk eléggé, hanem azért, mert rendszerszintű problémákkal szembesülünk benne. A kérdés szerintem az, hogy tudjuk-e ezt a keretrendszert lazítani, feltörni, és emiatt is foglalkozunk a művészetünkben ezekkel az érzésekkel.

A hétköznapi gyakorlatokon keresztül szoktam még foglalkozni ezekkel. Megfigyeltem, hogy vannak bennem – de szerintem kivétel nélkül mindenkiben – téves elgondolások, melyek szerint a világ egy gonosz hely, mások bántani akarnak engem, folyton védekeznem kell. Olyan hétköznapi gyakorlatokat kezdtem el csinálni, melyek során megfigyelhettem, hogy a bennem lévő érzéseket és gondolatokat hogyan tükrözi vissza akár egy vad idegen ember. Ha rossz kedvem volt, az emberek figyelmetlenek, mogorvák voltak velem, de amikor boldog és nyitott voltam, akkor ugyanezeket az érzéseket és gesztusokat kaptam vissza. Szerintem a világ nem ilyen vagy olyan, hanem egyszerűen azt tükrözi vissza amilyen te vagy. Visszacsatolva az interjúkhoz, ott is pontosan így történt. Nem sejtettem, kik fognak jelentkezni, de utólag látom, hogy ez a tüköreffektus itt is tökéletesen működött. Nagyon sokat tanultam tőlük a saját problémámról is.

HG: És a művészeti kutatás részének tekinted, amikor egyedül mész ki az ֦utcára” és végzel pszichológiai gyakorlatokat?

VD: Mindenképp! Állandóan kérdéseket teszek fel magamnak. És ezeken az önreflexiókon keresztül tudom levetkőzni például azokat a téves és rossz berögződéseket, amik azt feltételezik, hogy nekem mások szemén át kéne látni a munkáimat, vagy bárkinek meg kéne felelnem. Elképesztően sok tanult mintánk van, amiket sose kérdőjelezünk meg, mert teljesen természetesnek gondoljuk azokat. Ezek a tanult minták határozzák meg a viselkedésünket, a gondolkodásunkat. És nagyon felszabadító néha megállni és elgondolkodni, hogy vajon honnan hozom ezt az engem egyáltalán nem támogató gondolatot… Azt mondhatom tehát, hogy minden egyes ilyen felismerés része a művészeti kutatásomnak, mert kapukat nyit, felismeréseket hoz, amiket utána be tudok építeni a munkámba.

HG: Valójában sokszor kényelmes ezeket a mintákat követni.

VD: Igen, mert automatikusan tudod csinálni. Pont abban az esetben is, amit említettél az előbb, hogy mondjuk, egy patriarchális rendszerben mit tekintünk evidenciának. Az embereknek, akár egyénenként is, rengeteg ilyen önkorlátozó nézőpontja van. Az előítéletek kapcsán is érdemes feltenni mindig a kérdést, hogy honnan ered. Sajátom ez a gondolat?
Nekem erre például van egy nagyon jó gyakorlatom. Örökbefogadásra várva, ugye a leendő gyereked bárkire hasonlíthat a földön. És amikor valakivel kapcsolatban hirtelen elfog a zsigeri előítélet, gyorsan felteszem a kérdést, ha mondjuk ő lenne a gyerekem, akkor tudnám szeretni? Mindegy milyen korú embernél jön elő ez a kérdés, azonnal kibillent, és nagyon szépen működik.

HG: Igen, az az érdekes, hogy a kiállításainkban mindketten feldolgozunk egy elnyomó erőt, ami igazából egy teljesen alapvető emberi tulajdonságra vagy adottságra építkezik. Remélem, a sebezhetőség adottságát nem is kell magyarázni, de a bukást és az elengedést is napi szinten tapasztalja meg mindenki. Van egy könyv, amit most kezdtem el olvasni, Jack Halberstam könyve, az a címe, hogy The Queer Art of Failure, tehát a kudarc queer művészete. Ebben pont arról beszél, hogy a heteronormatív kapitalista rendszer sikerhez kapcsolódó elvárásaiba bele van kódolva, hogy elbukjuk őket. Újra kell gondolni kritikai szempontok alapján mindezt ahhoz, hogy akár csak egyénileg emberibb életet élhessünk.

VD: Igen, valószínűleg társadalmi szinten is rengeteg olyan ragaszkodásunk van, amik erősen korlátoznak, és nem támogatnak minket.

HG: Egy másik nagyon fontos, meghatározó és egyébként megosztó teoretikus alak számomra Paul B. Preciado. Egy az előbb említett Halberstammel folytatott közös beszélgetésben azt mondta, hogy szerinte a heteroszexualitás abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor feltalálták a fogamzásgátlót. Mivel a heteroszexualitás egyeduralma a reproduktivitás céljára lett kiépítve, nem az élvezetekre. A fogamzásgátlással tulajdonképpen alá lett ásva ez az érv, és kiderült, hogy pusztán a gyönyörök miatt is szexelhetünk.
Annyiszor szembesülök mostanában hasonló rendszerszintű, kvázi ֦leleplező pillanatokkal” az olvasmányaim során, és nyilván vannak hasonló, teljesen személyes, tehát kevésbé absztrakt élethelyzetek is, amikor rájövök, hogy valami olyasmi miatt szorongok, ami alapvetően a heteronormatív rendszer elvárása, és én nem tudok rajta változtatni. Ilyenkor jövök rá, hogy a frusztrációt el kell vágnom magamban, de nagyon gyorsan, és inkább meg kell tanulni együtt élni a rendszerrel valamilyen szubverzív és kritikus stratégia szerint. Persze ezeket könnyű mondani ilyenkor, mert gyakorlatban nem ilyen egyszerű.

VD: A stratégiák nagyon kellenek főleg olyan helyzetekben, amelyekben a rendszertől való függőségi viszony is feltételezhető. Egyéni szinten a gyakorlatban mindig fel szoktam tenni azt a kérdést, hogy oké, de mi a legrosszabb ami történhet? És aztán rájövök, hogy abban a pillanatban nincs az a forgatókönyv, ami ezt az egész stresszt indokolja.

HG: Igen, senki nem fogja megírni azt a kegyetlen kritikát, amitől az ember fél. Senki nem fog odajönni hozzád a kiállításon, hogy azt mondja, ez egy borzalmas félreértés, és nem is tudja, mit gondoltál.

VD: Közben pedig a művészeted mégis egy kitárulkozás, egy bensőséges állapot, ahol megesik, hogy sebezhetővé válik az ember. Ezt a fajta szorongást nem segíti a versenyhelyzet sem, ami szerintem megint csak egy patriarchális képződmény. A versenyhelyzet gyakran pillanatnyi állapotokat állít egymás mellé, bizonyos habitusokat emel ki a rendszerből, torzítja a valóságot. Ezen individualista gesztust igazán felválthatná már a kooperatív, egymást kiegészítő, egymást erősítő gondolkodás.

HG: Igen, és nagy elvárás van egy művészen, amikor összerak egy kiállítást, mind belülről, mind kívülről. Amikor belépsz egy galériatérbe, azt gondolod, hogy ez a művész mindent és minden lehetséges megoldást átgondolt, minden kreatív energiáját beletolta. Nagyon sokat meditált azon a dolgon, és hihetetlen önbizalommal kirakott valamit, amit ő kvázi tökéletesnek tart. Van egy ilyen toposz a művészekről és a művészetről, miközben ez egy teljesíthetetlen elvárás, és soha senki nem is tudja ezt meglépni. Rettentő káros, hogy nem beszélünk többet arról, hogy vannak tévedések és kudarcok. Ez része a folyamatnak, és adott esetben ki is állítasz olyan munkát, amivel nem vagy száz százalékosan elégedett, sőt. Nem is tudom, hogy ki totálisan elégedett bármelyik munkájával.
Nekem pont ez a tökéletes tökéletlenség volt például nagyon megható a kiállításodon, ami ugye egy önarcképhez fut ki. Szerintem egészen gyönyörű az a kép, egy kötetet lehetne írni csak abból kiindulva, annyira sok rétege van. Alapvetően ugye, ez egy Szűz Mária vagy valamilyen ikonszerű kép. Viszont ahogy te komponáltad – és nem tudom, hogy ez direkt történt-e így, de – azon én azt vettem észre, hogy nem vagy pontosan középre komponálva, hanem egy icipicit valamelyik irányba, talán balra el vagy tolódva a képen. Ez direkt ilyen? Lehet, hogy te észre se vetted, és ez semmiképp nem egy kritika. Engem felszabadított ez az enyhe esetlegesség, ami benne van, hogy az alany egy picit ki van mozdítva a pozíciójából. Onnan visszagondoltam a kiállításra, és azt éreztem, hogy mindenhol ott van az enyhe esetlegesség esztétikája a munkádban. Nincsen minden olyan görcsösen megfogva, dominálva, túlkomponálva és túlsterilizálva macsó módon, hanem saját cselekvési tér van hagyva a dolgoknak. Ez mennyire tudatos?

VD: Ezt én kb. észre sem vettem, valahogy zsigeri volt az a komponálás. Nem vagyok szerencsére olyan, aki túltervezi a dolgokat, és négyzetmilimétereken aggodalmaskodik. Szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem, bár a görcsös ragaszkodást is egyre inkább kezdem elengedni. De ezt még nem mondta senki erről a képről. Érdekes meglátás.

HG: Hát, mert valahol ez is a patriarchális elvárási rendszernek megy ellene. Persze ez most már nagyon absztrakt, de ebben is azt éreztem, hogy nem elvárásoknak dolgozol, hanem magadnak.

VD: Ezt életemben először tudtam megvalósítani ebben a kiállításban. Ez most egy ilyen nagy-nagy tanulás volt.

HG: Látszik rajta.

VD: Te mivel lettél több, mit tanultál a mostani kiállításod elkészítése során?

HG: Most mertem először igazán elengedni magam. Kifejtem, mire gondolok. Én nem jártam rendesen képzőművészeti egyetemre, filmes szakot végeztem, illetve egy évet az intermédián, amit ott is hagytam. Azt érzem, hogy egy csomó olyan próbálkozást és kutatást, amit alapvetően sokan egyetemen, egy viszonylag leválasztott térben szoktak elvégezni, én inkább nyilvános kiállításokon keresztül csináltam. Ez a folyamat remélhetőleg életem végéig fog tartani, de nagyon exponálva is indult. Az elmúlt években nagyon sokat kísérleteztem, amibe beleértem az elméletekkel való ismerkedést is. Nem érzem azt, hogy túlságosan didaktikusak lettek volna a munkáim, de azért sokszor nagyon előtérben voltak a koncepciók és a fogalmak, amik inspiráltak. Most is markánsan jelen vannak, de az volt a kifejezett célom, hogy az is, aki legfeljebb Lívia szövegét olvassa el, kényelmesen és magabiztosan végigmehessen a tereken és sok irányból értelmezhesse a munkákat. El vannak rejtve bennük szimbólumok, meg mindenféle művészettörténeti utalások, de remélhetőleg nem teljesen elitista módon, hanem úgy, hogy akár szimplán zsigerileg is hatnak a látogatókra. Nekem a mai napig alakul a saját értelmezésem egy-egy munkámról. Ez elsőnek nagyon ijesztő volt, de nagyon sokat tanultam alatta.

VD: És volt benned félelem azzal kapcsolatban, hogy a tárgyak megformálásánál az anatómiai pontosságot számon fogják kérni rajtad?

HG: Persze, hogy volt, és van is. Stuttgartban nagyon sok időt töltöttem például azzal, hogy az emberi anatómiát tanulmányozzam különféle módokon. Aztán amikor hazajöttem, és hazahoztam a mellszobrot, ami a kiállításon is látható, akkor külön megkértem Fusz Mátyás barátomat, hogy jöjjön el a műterembe, és nézzen rá, mert tudtam, hogy az anatómia az ő asztala. Ő mondott még pár javítható részletet, amiket meg is csináltam, de végig tudtam, hogy ez nem lesz soha tökéletes mellszobor. Én ezt a részének tekintem, így szeretem. Egyébként az anatómia univerzalizáló törekvését eleve próbáltam kicsit tematizálni, megkérdőjelezni a kiállítási anyagban. Mellesleg, most belegondolva, amikor azt mondtam az előbb, hogy senki nem írja meg azt a rossz kritikát, amitől fél a művész, akkor nem volt igazam. Hozzám például ehhez a szoborhoz kapcsolódóan érkezett egy nagyon negatív visszajelzés egy befutott és elismert szobrásztól egy trollkodó komment formájában, amit aztán ki is törölt. Az nem esett jól. De volt másik képzett szobrász ismerősöm, aki megnézte, és egyáltalán nem zavarta, azt mondta, a közlésre koncentrál.

VD: De szerintem tök bátor dolog, azt felvállalni, hogy igen, nem biztos, hogy megvan az a fajta akadémikus képzettségem, ami kvázi feljogosít arra, hogy csinálhassam ezt a mellszobrot. Merthogy nincs is szükség erre a jogosultságra valójában.

HG: Eleve nem bronzból vagy márványból készült, hanem viaszból, és kifejezett célom volt megmutatni, hogy a klasszicista mellszobor formátuma mennyire brutális és bizarr. Azt veszem észre reakciókon is, hogy nagyon erős érzéseket tud kiváltani az emberekből. Sok gondolatot és beszélgetést indít el. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném sajátomnak azt a tudást, hogy hogyan kell egy anatómiailag korrekt mellszobrot elkészíteni. Most ezt tudtam megcsinálni, ez egy helyzetjelentés az alkotói pályámon, hogy itt tartok, és aztán ki tudja, hogy mi lesz később.

VD: Közben eszembe jutott a mellszobrodról Laqueur gondolata, aki azt mondja, hogy a kortárs biopolitikai diskurzusban a dichotóm szemléletet szép lassan fel kell hogy váltsa a kontinuitásmodell, amely a férfi és a női test felépítése és működése között folyamatos átmenetet feltételez. Közben azt állítja, hogy a biológiai-anatómiai kettőssége csak az 1750-es évektől létezik a tudományos diskurzusban, hogy a biológiai nemek ennyire jól elkülönülő reprezentációja politikai és társadalmi konstrukció a nyugati gondolkodásban.

HG: Pont erről beszéltem ma egy tárlatvezetésen, hogy évszázadokon keresztül nem az a fajta binaritás volt, mint most, hiszen a női test a férfi test kevésbé fejlett verziójának volt tekintve. Ezt kizárólag azért alakították így, hogy ezzel is a nők elnyomását legitimálják strukturálisan. Ha például ennek a fényében figyeljük a transzneműség körül zajló jelenlegi diskurzust, akkor azok az esszencializáló biológiai érvek, miszerint a biológiai férfit és biológiai nőt határozott választóvonal különíti el, szintén megkérdőjelezhetőek. Elég arra emlékeztetni embereket, hogy a nagyszüleink fiatalkorában egy nő tudományos szempontból biológiailag nem volt egy teljes értékű ember. Nem lehet kizárólag az aktuális, széleskörűen regnáló tudományos álláspontra hagyatkozni minden tekintetben. Főleg akkor, amikor egyre több kutatás jelenik meg, melyek arról beszélnek, hogy a tesztoszteron és az ösztrogén binaritása körüli mítoszok mennyire tévesek vagy hogy az x és y kromoszómák ügye sem olyan egyértelmű, mint eddig gondoltuk. Arról is több kutató ír, hogy nő és egy nő között sokkal nagyobb különbség lehet biológiailag, mint egy nő és egy férfi között.

VD: Igen, ez nagyon felforgató, de izgalmas is.

HG: De a binaritás szerintem sokkal mélyebben itatja át az életünket, mint amennyire elsőnek gondolnánk. Például alapvető döntési helyzetekben nagyon sokszor érzem azt, hogy valójában nincs is ott az a döntés olyan feketén-fehéren, ahogy hisszük. Sokkal több mindenen múlik, mint egy konkrét választás, hosszabb távon alakul ki, és utólag még visszafelé is alakítjuk a narratívát. Ezek is sokkal fluidabb dolgok, mint amilyen lineáris módon próbáljuk ábrázolni őket. A te interjúidban a döntésekről például mennyi szó esett? Ugye a gyerekvállalás is sokszor ilyen sarkalatosnak ábrázolt kérdés.

VD: Az interjúkban az alanyok által meghozott döntések is nagyon sokféleképpen artikulálódtak. Ahogy mondod is, a gyerek mellett döntés sem mindig vezet egyenes úton a célhoz. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha olyan a társadalmi pozíciód, amelyben egy ilyen döntés még több nehézséggel, akadállyal szembesít. Gondolok itt a nem heteronormatív értékrendre, párkapcsolatra, az LMBTQ-közösség tagjaira. Itt a gyerekvállalás halmozottan nehéz, itthon szinte lehetetlen. Ezeket az utakat feltérképezni és megismerni a mostani projektem folytatásának látom. Illetve nagyon fontosnak tartom az elérhető vagy elképzelhető családmodellekről való gondolkodás kereteinek a tágítását is – akár ha csak Donna Harawaynek a making kin (rokonulás) fogalmára gondolunk, ahol a vérségi kötelékeken túlmutató kapcsolódási lehetőségeket vázol fel.

HG: Most megint nagyon szépen tematizálod, hogy a patriarchális-heteronormatív rendszer milyen mélyen van beleitatva a működésünkbe. Épp tartok egy egyetemi kurzust ebben a félévben, pont az utolsó alkalmon vettük át a queerelméletek alapjait, és a hallgatóknak láthatóan inspiráló volt. Miután ezeken végigmentünk, megkérdeztem, hogy mit gondolnak, az ő életükben meg fog-e gyökeresen változni a normatív, patriarchális, kapitalista, gyarmatosító rezsim, amiben élünk. Mire mindenki azonnal felhorkant, hogy ez esélytelen. Erre megkérdeztem tőlük, hogy na, jó, de akkor mit gondolnak, mi értelme van ezzel egyáltalán foglalkozni ilyen mélységben, ha az átható változást nem is élvezhetik ki az életük alatt. Mire azt mondták, hogy csak így tudják a saját igazolásukat megélni egyéni szinten. Tulajdonképpen ezt akarom tőled is megkérdezni, hogy téged mi motivál, amikor ezekkel foglalkozol ilyen kritikusan? Miben bízol? Mi ad reményt?

VD: A projektjeimbe nagyon szeretek bevonni olyan embereket is, akik nem kifejezetten a saját művészeti, kulturális közegemből érkeznek. Egyrészt megismerhetem a témám kapcsán az álláspontjukat, ami bennem is előítéleteket bont le, új nézőpontokat villant fel. Hiszek abban, hogy a társadalmat aktuálisan mozgató problémák, legyen az népesedéspolitikai, ökológiai vagy identitáspolitikai kérdés, mindannyiunkat érintenek. Az ezekről való gondolatok, félelmek megjelennek egy kollektív térben, és kihatnak a mindennapi életünkre. Arról, hogy nem tudunk egyedül változást elérni, szerintem önkorlátozó habitus. Hatunk egymásra folyamatosan szavak nélkül is, ha már a mikrokörnyezetünket képesek vagyunk érzékenyíteni egy-egy témára, fontos dolgot tettünk. Könnyű a felelősséget ledobni, a másikra hárítani, újra csak áldozat szerepbe rakni magunkat, újra a tanult viselkedési formákba menekülni és tulajdonképpen elszenvedni a saját életünket. Szóval, összegzésképp azt mondanám, mindenki hozzájárulhat a saját és környezete valóságának megváltoztatásához, így hatva a kollektív egészre.

HG: Alapvetés, hogy elég, ha egy diszfunkcionális családból csak egy szereplő elmegy terápiára, mert az ki fog hatni a teljes család működésére, és mindenképp változást fog bevezetni. Már ez is nagyon sokat számít.

▬▬▬▬
Horváth Gideon: A sebezhetőség mítoszai

Glassyard Gallery, 2023. február 24. – április 14.

Vékony Dorottya: Az elengedés rítusai

Budapest Galéria, 2023. február 23. – április 23.