A jelen mint a víz felszínén remegő, gradiensekben pompázó 4K olajfolt
Fridvalszki Márk „Your Daily Gradient” (digitális grafika) 2019
Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?
Fridvalszki Márk: Nekem úgy tűnik, hogy igen, az emberiség meglehetősen szívós, ha a szükség megkívánja természetesen alkalmazkodik. Az általam tapasztalt életmód-alakulások sajnálatos módon mindig negatív előjelű változásokra adott reakciók. Egyre mélyebben és hosszabban nyomják a fejünket a vízzel teli kádba, fullasztanak az idiokráciába, a bulvárba, a mérték nélküli fogyasztásba vagy a kétes hitelességű hírekbe. Ügyes trükkökkel megvezetve, önkéntesen merülünk bele a folyamatos digitális zajfelhőbe. Hozzászoktatnak, megszokjuk, majd követeljük magunknak.
Az említett „ember kora” nem új keletű folyamat, meghatározza a teljes 20. századot. Az utóbbi 30 évben ugyanúgy a „terv” szerint haladtak a dolok, ahogyan korábban is, a vektor iránya nem változott, csak mélyült és szélesedett a folyam.
Fridvalszki Márk „I want my ups back!” (digitális grafika) 2020
ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?
FM: A számunkra választott út a technológiai fejlődéssel párhuzamosan óhatatlanul sodor minket azokba a kérdésekbe, hogy hol húzódnak a határok ember és gép között. Hogyan befolyásol minket a kibertérrel való folyamatos érintkezés, hogyan használják ki a nagyvállalatok és az államok a technológiát az egyén vonatkozásában? Izgalmas kérdések, ellenben meglehetősen sötét alagútba vezetnek. Abból a perspektívából reagálok a kérdésre, hogy hol húzom meg a határokat a technológia és saját magam között. Szeretném megtartani az „analóg” emberi mivoltomat, szellemi lényként, aki használja az alkotó energiáit, víziói vannak, érzékeny a zenére, a szépre, a harmóniára, a varázslatra, a természetre. Ami szerintem különlegessé, speciálissá teszi az embert, például egy távoli bolygóról érkező idegen faj számára (aki vagy ami szintén különleges a maga nemében) az nem a technológiai fejlettsége, hanem a szelleme, a lelke, az álmai, ami egy speciális asztronómiai szituációban, ezen a bolygón fejlődött ki évmilliók alatt. Szerintem ezek az értékek a jelen válságban igencsak felerősödni látszanak, természetesen nemcsak a pozitív, de a negatív emberi habitusok tekintetében is.
Fridvalszki Márk „Failed Modernism in Blue” (akril transzfer, vászon, 50x70cm) 2019
(Fotó: Biró Dávid / A Horizont Galéria és a művész jóvoltából)
ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?
FM: Sajnos manapság képtelenség utópikus jövőt vagy jelent vázolni. Az utóbbi 20 évben az optimista, pozitív irányba mutató jövőbe vetett remény hajszálvékony hártyája teljes mértékben szétfoszlott. Nincs itt már semmilyen utópia, így nem tudok olyan jövőre gondolni, ami bármi utópikusat mutathatna magából. Miliszekundumnyi utópikus pillanatokat talán fel lehet fedezni, nagyon gyorsan elillannak (például a jelenlegi londoni jazz-szcénában érzek tiszavirág életű utópikus energiákat). A „legújabb” jövőnk pedig még pesszimistábbnak tűnik; vannak spekulációk szociális fordulatról, államok közötti közvetlenebb kapcsolatról és szolidaritásról. Álmok államokról, amik egymás felé nyitnak, és nem magukba zárkóznak, ellenben ami a járvány utáni eseményhorizonton kikristályosodni látszik, az számomra a „nation-hallucination”* frázis óriásira nőtt gombája alatt meghúzódó rettegő tömegember. (*belgrádi graffiti)
Fridvalszki Márk „We Failed” (digitális grafika) 2019
ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?
FM: Én várnék, várok még ezzel. Egyelőre legyünk éberek és türelmesek. Figyeljük magunkat, a reakcióinkat, a közvetlen és tágabb környezetünk reakcióit. Mivel momentán a jövő teljesen ködbevész, talán érdemes visszahúzdoni a múltba, és számot vetni nemcsak egyéni, de planetáris szinten is. Elképzelhető, hogy így automatikusan kialakulnak az új elméleti keretek.
ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és a környezetéről való gondolkodáson?
FM: Mivel bele vagyunk kényszerítve, megszoktuk, örömmel vesszük és akarjuk ezt a poszthumán kondíciót, úgy gondolom változáson megy keresztül az emberről és a környezetéről való gondolkodás is. Elég, ha a klasszikus példát vesszük a vibráló monitorok előtt fegyverzetet élesítő drone-pilótáról és a tőle több ezer kilométerre ténykedő célpontjáról. Már a posztmodern kondícióban sem volt jelen az ember, így ha a jelent már az „ember utáni” éraként értelmezzük, akkor keresni is felesleges. Talán még határozottabban kellene kizoomolnunk a nagy képből, és onnan szemlélni, hogyan viszonyul egymáshoz ember és környezete, hogyan viszonyul egymáshoz ember és ember, és nem utolsó sorban hogyan viszonyul az ember saját magához. (Talán ideje ismét elmélázni a ’60-as, ’70-es években készült kékbolygó-fotográfiákról.)
Fridvalszki Márk „Dream … Nothing” (digitális grafika) 2020
ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?
FM: Ahogy pár nappal ezelőtt egy beszélgetőpartnerem is említette, az akciót reakció követi. A jelen, mint a víz felszínén remegő, gradiensekben pompázó 4K olajfolt, habkartonra és faforgácsra on-demand nyomtatott felszínvilág. Erre természetesen kialakulnak ellenhatások. Nem akarom ismételni magam, mivel ezt már több alkalommal hangoztattam, de engem borzasztóan untat a mai kor igényelen, törődést mellőző esztétikai korszelleme.
Ha a vizualis dizájn válaszán azt értjük, hogy a McDonald’s újabban zöld logóval operál, vagy a Maggi zacskóslevesnek „bióbb, természetközelibb” a csomagolása, akkor ezt nem kommentálnám. Sajnos nem vagyok tisztában a slow life jelenség mélyebb jelentéstartalmával, ugyanakkor én úgy alakítom ki az életem egyes szegmenseit, hogy az egy reflektált ellenreakció is legyen a folymatosan gyorsulásban lévő világ történéseire. Ha azt úgy teszem, hogy fejben félig a múltban élek, vagy romantikus, sosemvolt utópiákról álmodozok, amit bárki egészen nyugodtan kritizálhat, akkor én így járok el. Őszintén, egyre többször jut az eszembe, hogy mennyire untat a temérdek 21. századi digitális szirszarság, és ezt nem annak tudom be, hogy jövőre töltöm be a negyedik ikszet. Nem akarom tudni például, mi az a TikTok, nem érzem azt, hogy eme ismeretek nélkül nem lennék tisztában a jelen húzásával. Próbálom magam megóvni a zombiformáktól, és inkább hallgatok Miles Davis szellemére 1959-ből, vagy addig kaparok, amíg olyan friss gyöngyöket nem találok, mint a londoni zongorista Sarah Tandy. Legyinthettek rám, én a fejlődést már nem az előrében látom, hanem a visszában. Annyi mindent át lehet még rágni a múltból, aminek egyes részein túl gyorsan átsiklottunk!
Fridvalszki Márk „Supreme” (gouache, digitális nyomat, papír, 21×29,7cm) 2020
ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?
FM: Jó kérdés, nagyon remélem, hogy egy átmeneti állapotot élünk át éppen. A mostanában sokat emlegetett online kiállítás, online party koncepcióját a mai napig nem tudom értelmezni, és számomra úgy tűnik, hogy akik készítik, létrehozzák, maguk sem igazán értik. Véleményem szerint az online kiállításoknak 2020-ban nem abban kellene kimerülnie, hogy egy három dimenzióban befotózott, műalkotásokkal díszített térben bóklászunk. Ez olyan, mint manapság az internetet információs szupersztrádának vagy globális falunak nevezni. Teljesen idejétmúlt, minden reflexiót mellőző ’90-es évek! Úgy gondolom, 2020-ban egy online kiállítás minimum ott kezdődik, hogy alkalmazunk egy progresszív webfejlesztőt, programozót és egy grafikust, akik egy autonóm platformot hoznak létre kiállítás gyanánt. Ahol a képernyőn keresztül látható olajfestmény, attól függetlenül, hogy pixelek halmazából áll, mégis (új) értelmet nyer, olyan oldaláról mutatkozik meg, ahogyan még nem láttuk.
Az online party/stream a technológiai korszellem szempontjából adekvát; a műsort élőben követjük, miközben csetelünk, és munka közben látjuk az alkotót. Sajnos ez semmiben sem pótolja azt az érzést, hogy emberek energiáját érezzük magunk körül, és nem hasonlítható össze egy klub szónikus élményével sem. Gondolom ezzel az streamek készítői is tisztában lehetnek, mégis falra hányt borsónak találom (bár több, mint a semmi). Én inkább a hiányt, a lehangoltságot érzékelem ezekben a produkciókban, és nem a kiteljesedést. (Például a világraszóló WHO-segélykoncert is végtelenül gyenge és unalmas volt.)
Ki kell mennünk tenni kell a dolgunkat, ez a vírus nem pestis, a veszélyeztetetteknek óvniuk kell magukat, nekünk őket, ugyanakkor ebben a folyamatban az államnak valós segítséget kell nyújtania! Én úgy gondolom, hogy az államnak igenis szociálisabbnak, szolidárisabbnak kellene lennie! Nem kérdés, a jelen állapot valahol nonszensz, ugyanakkor én bizakodó vagyok, hogy hamarosan és remélhetőleg tudatosabban újra pályára állunk.
ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?
FM: Ha szabad, akkor ezzel a Szikra Csaba közösségi oldaláról köcsönzött megosztással válaszolnék (a szerző kiléte számára és számomra is ismeretlen sajnos).
„Vírushelyzet-összefoglaló az eddigi, innen-onnan összeszedett ismeretek alapján: 1. Elvileg nem hagyhatod el az otthonodat, de amikor el kell hagynod, akkor elhagyhatod. / 2. Maszkot viselni teljesen értelmetlen, de talán jobb, ha hordod, mert megvédhet, de lehet, hogy csak kifelé akadályozza a vírust, de talán egy kicsit befelé is. / 3. Az üzletek, szolgáltatók zárva vannak, kivéve, amelyik nyitva van. / 4. Ne menj be a kórházba, szakrendelésre, kivéve, ha oda kell menned. Ugyanez érvényes az orvosi rendelőkre, oda is csak végszükség esetén menj, feltéve, ha nem vagy túlzottan beteg. / 5. A mostani vírus halálos, de mégsem olyan félelmetes, de néha okozhat akár globális katasztrófát is. / 6. Gumikesztyű nem segít, de mégis hasznos lehet. / 7. Mindenki maradjon otthon, de fontos kimenni a friss levegőre. / 8. Nincs áruhiány az üzletekben, de vannak dolgok, amiket nem lehet kapni, ha az ember este akarná azokat megvenni. Vagy reggel. Vagy napközben. / 9. A vírus nem ártalmas a gyerekekre ill. fiatalokra, kivéve azokat, akik megbetegszenek tőle. / 10. Ha megbetegszel, sokféle tüneted lehet, de tünetek nélkül is megbetegedhetsz. Lehetnek tüneteid anélkül, hogy megbetegednél. / 11. Étterembe nem mehetsz, de rendelhetsz éttermi ételt otthonra, amit esetleg olyan személyek készítettek, akik nem viseltek szájmaszkot vagy gumikesztyűt. Vagy egyiket sem. Vagy mindkettőt, csak mielőtt felvették, ráköhögtek. / 12. A vírus különböző felületeken 2 órán keresztül, nem, 3, 4, 6, 18 órán keresztül aktív marad. Vagy napokat mondtunk? / 13. Számoljuk a halálesetek számát, sőt a halálozási arányt is, de fogalmunk sincs, mihez képest, mert nem tudjuk, mennyien betegedtek meg. / 14. Nincs rá gyógyszer, kivéve azt, amelyik talán már van, amelyik esetleg nem veszélyes, persze csak ha nem vesz be túl sokat belőle az ember. / 15. Addig otthon kell maradnunk, amíg el nem tűnik a vírus. De csak akkor fog eltűnni, ha meglesz a nyájimmunitás, azaz már körbejárt. Ehhez az kellene, hogy találkozzunk másokkal.”
ÚM: „Nem csak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleményed szerint milyen következményekkel járhat?
FM: Ahogy jeleztem, én nagyon remélem és nem is nagyon tudom máshogy elképzelni, hogy ez egy átmeneti állapot. Mivel én a családomtól és a magyarországi barátaimtól, kollégáktól egyébként is távol élek, illetve online érintkezünk, így ezt a részét az életemnek kevésbé érinti a vírus uralta helyzet. Természetesen az nagyon aggasztó, hogy a nyári, személyes látogatás most éppen nem tűnik túl reálisnak.
Mivel Berlinben nincs kijárási tilalom, két ember (nem csak egy háztartásban élő) találkozhat egymással, és a műtermemet is látogatom, így a jelen szituáció egyelőre felkavaróan nem változtatta meg a napi ritmusomat. (Természetesen munkáim, kiállításaim nekem is el lettek halasztva vagy le lettek mondva.)
Ha teljes vesztegzár alakulna ki, mivel az épületek falain kívül tombol az apokalipszis (ennek lehet, hogy sok világvégeváró „krízismaszturbátor” örülne), majd akkor térnék vissza erre a kérdésre. Logikusan elgondolva, milyen következményekkel? Katartikus beomlás, négy fal közötti monoton élet, unalom, még több képernyőbámulás, még több online party/kiállítás/főzőshow…, erőszak és még több unalom.
Fridvalszki Márk „Golden Age” (digitális grafika) 2019
ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?
FM: Érdekes kérdés, hogy manapság, amit demokráciának vélünk az kis százalékban vagy csak nyomokban tartalmaz demokratikus jelleget. Mindenesetre nagyon sokszor mondok hálát, hogy Németországban vészelem át ezt a krízist. Itt látszólag a demokrácia útján haladunk a megoldások irányába.
ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?
FM: Egymásban, az emberiben, az érzésekben, a kulturális közös nevezőkben, a zenében, a művészetben, az álmokban, a pszichedéliában, a transzcendentálisban, az analógban, a kreativitásban. Azokban az értékekben, amik eszünkbe jutnak, ha ránézünk erre a képre, hiszen teljesen lecsupaszítva mégiscsak ezek vagyunk mi, emberek.
Zdeněk Burian „A varázsló a Dolní Věstonice vénuszát formálja” (olaj, vászon) 1958
ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?
FM: Mára nagyjából kiderült erről a vírusról, hogyan működik. Az izoláció segített, de egyetértek azokkal a véleményekkel, hogy az izolációt az idősebbeknél és a krónikus betegeknél kellene kielegégítő állami segítséggel kezelni. Míg azok, akik nem tartoznak ezekbe a kategóriákba, lehetnének a (tudatos) „nyáj”, ám ehhez szükség van egy tisztességes „pásztorra” is.
ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”?
FM: Már a vírus berobbanásának kezdetén, pár pánikbeszélgetés során beleuntam a spekulálásba. Milliónyi szcenárió létezik, annyi esély van beletrafálni, mint megjósolni az első randevú kimenetelét; megannyi összetevő és tényező. Az egész egy nagy kérdőjel. Azt mondják, nagy lesz a bedőlés, ki tudja mi történik még az Egyesült Államokban, Afrikában, a menekülttáborokban. Azt hiszem nem is nyomogatom tovább e kérdés tekintetében a billentyűzetemet, ám próbálok pozitív, optimista és talán naív maradni.
Fridvalszki Márk „Acid Unlimited” (akvarell, digitális nyomat, papír, 21×29,7cm) 2020
Fridvalszki Márk
Fridvalszki Márk 1981-ben született Budapesten, 2011-ben végzett a Bécsi Képzőművészeti Akadémián, majd 2014 és 2017 között posztgraduális „Meisterschüler” hallgató volt a Lipcsei Képzőművészeti Akadéma intermédia szakán. A 2014-ben alakult Technologie und das Unheimliche (T+U) kiadói projekt és multidiszciplináris mozgalom társalapítója és grafikus szerkesztője. Munkáit olyan témakörök befolyásolják, mint a reflektív nosztalgia, a hauntológia, a médiaarcheológia, a kisajátítás, a pszichedélia, a szubkultúrák vagy a múlt futurizmusainak utópikus elvágyódásai.
Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak:
ESÉLYT KAPTUNK Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele – Interjú Beer Miklóssal