A jó, a rossz és a csúf művészet
Jay Rechsteiner: Bad Paintings

Jay Rechsteiner: Bad Painting 38, 14-year old teenage boy cuts the head off the head of an 11-year old teenage boy | 2013- |
20x25cm

Hét képben festi meg az 1988–89-es, ma is hihetetlenül sokkoló Furuta Dzsunko- (Furuta Junko-) gyilkosság egyes epizódjait. A 17 éves japán Furuta Dzsunkot kamaszok 40 napon át tartották fogva, végig verték, kínozták, megcsonkították, megerőszakolták, majd miután meghalt, egy betonkeverőben betont öntöttek rá. Számtalan kép szól a menekültproblémáról, adásvételükről, üldözésükről, megkínzásukról, megölésükről, vízbefulladásukról. Nagy hangsúlyt kap a különböző indíttatású rasszista bűntettek bemutatása a legfrissebb eseményekig, George Floyd megöléséig. Emellett szinte mindent látunk, amit ember ember ellen, ember állat ellen, ember bármi ellen elkövethet. Családi erőszakot nő, gyerek ellen, nemi erőszakot nők, homoszexuálisok, transzszexuálisok, gyerekek, fogyatékkal élők, öregek ellen, állatok változatos megkínzását, megölését, erőszakot, kínzást a börtönökben, a hadseregben, rendőri brutalitást, korrupciót, internetes zaklatást, élve eltemetést, savval való leöntést, megkövezést, öngyilkosságot. Rechsteiner megmutatja a közösségi média hangsúlyos jelenlétét is: a különböző kínzások, erőszak képének rögzítését, élvezetét és megosztását, szelfizést hajléktalannal, elszenesedett halottal.

Amiért ez az igen nyomasztó panoráma figyelemre méltó, az a címben kifejezett koncepció, amely szerint a hangsúly nemcsak és nem feltétlenül a borzalmak apokaliptikus méretű bemutatásán van, hanem a sokkoló téma ábrázolhatóságára való reflexión. A képek ugyanis a bad painting, azaz a rossz festészet, rossz művészet idézőjelébe kerültek. Rechsteiner szándékosan rossz képeket készít, azaz imitál egy stílust vagy inkább a művészethez való viszonyt. Az általa is csodált naiv, outsider, tanulatlan művészek hibáival, alapvető szakmai hiányosságaival festi meg a témát igen gyenge rajz- és komponálási készséget, abszurd színhasználatot, felismerhetetlen emberi és állati alakokat, félreérthető szituációkat bemutatva.

Jay Rechsteiner: Bad Painting 72, Refugees washed up dead on a beach | 2018 | 22.7×30.5cm

Rechsteiner jó festőként jó rossz művészetet, rossz festményeket kívánt alkotni. Nem az volt a célja, hogy abszolút rossz műveket hozzon létre, bár kérdés, hogy ez egyáltalán sikerülne-e, hanem, hogy megfeleljen a művészet befogadásában egy jó ideje, minimum Duchamp óta jelen lévő, a rossz művészetet (is) élvezni, értelmezni tudó ízlésnek. Duchamp konceptuális palackszárítója a művészet meghatározásának szinte minden általános érvényű alaptételét, posztulátumát lenullázta, parkolópályára állította. Az, hogy mit tekintünk egyáltalán művészetnek és túl ezen, jó vagy rossz művészetnek, sok és sokféle kontextus, számtalan, folyamatosan változó paraméter függvénye. Körülbelül olyan könnyű megmondani, hogy akár ma, akár holnap mi kerül a művészeti kánonba, és mi kerül ki belőle, amilyen megmondani, milyen lesz az időjárás húsz nap múlva. Ez a rossz művészet paradox helyzetének oka is. Ami ma abszolút értelemben rossz művészetnek tűnik, lehet, hogy húsz év múlva jó rossz művészet vagy éppenséggel jó művészet lesz.

A jó rossz művészet lehet az outsiderség, iskolázatlanság, naivság különböző fokozataiban lévő alkotók műve, akiket a művészeti szcéna egy-egy szereplője felfedez, bemutat, értelmez, azaz megpróbálja beemelni őket a kánonba. Ilyenek voltak jórészt az 1978-ban, Marcia Tucker által kurált Bad Paintig című kiállítás alkotói.[2] De bizonyos korszakokban és kontextusokban primitív és rossz művészetnek tekinthető a törzsi művészet, a gyerekek alkotásai vagy éppen a normalitásról eltérő pszichéjű emberek munkássága (például Henry Darger, Richard Dadd) is. A rossz művészet szépsége, az, hogy bárhol megtalálható, meglátható, bárhol hozzá lehet jutni, csak érzékenység kérdése. Jim Shaw áruházakból, használt cikkek boltjából és hasonló helyekről szerezte és állította össze gyűjteményét, a Thrift Store Paintingst, amelyet 1991-től kezdve[3] folyamatosan kiállít. A rossz művészetnek 1993-tól múzeuma is van, a bostoni Museum of Bad Art.

Jay Rechsteiner: Bad Painting 22, Two men skinning raccoon dogs alive on a sunny & warm day | 2013- | 20x25cm

De lehet a jó rossz művészet olyan alkotók műve is, akik a művészeti szcénán belül lázadnak a kánon ellen, legyen az akadémikus vagy avantgárd kánon, és akik persze a későbbiekben előfutárokká válva a művészeti hierarchia részei lesznek maguk is. Ilyen az Eva Badura-Triska és Susanne Neuburger 2008-as Bad Painting – Good Art című kiállításán bemutatott alkotók nagy része,[4] mint Georg Baselitz, Giorgio de Chirico, Martin Kippenberger, René Magritte, Albert Oehlen, Francis Picabia, Julian Schnabel. A magyar színtérről említhetjük St. Auby Tamás 1996-os kiállítását a Műcsarnokban,[5] ahol többek között számtalan rossz rajzot is kiállított, amely gesztusát egyrészt politikai kontextusban, másrészt egy sokkal tágabb, a (mindig/éppen) aktuális művészeti kánonra gondolva értelmezte: „Most valószínűleg fölmerül az a kérdés, hogy konkrétabban mit is gondolunk arról, hogy »Rosszrajz«. Nagy vonalakban, elvileg talán most már érthető: mindaz, amit az államesztétika betilt, tilosnak tekint. Még akkor is áll ez a betiltási művelet, amikor demokráciában élünk, és a betiltási műveletek gyakorlatilag nincsenek, de akkor még mindig hátra van a szakma, az államegyház tudatos vagy öntudatlan bérencei. Ők hátravannak, és ők azok, akik ezt a területet tisztába teszik.”[6]

A jó (valódi) rossz művészetben mindig van valami transzgresszív, az éppen aktuális hierarchiát, kánont fellazító, tagadó, antielitista. Ami azért érvényesülhet nehezen az egyébként hihetetlenül rugalmas határokkal rendelkező művészeti színtéren, mert ezt nem tudja magáról. A rossz művészet ugyanis a legtöbbször komolyan hiszi magáról, hogy jó, ezért elvéti saját lényegét, ezért naiv. A jó rossz művészet majdnem mindig csapnivaló technikailag, képzettségben, ám annyira egyéni módon rossz, olyan mértékig giccses, bizarr, beteges, abszurd, zavarba ejtő, undorító, fantasztikus, hibás stb., hogy mértéktelenségével és azzal a hihetetlen távolsággal, ami alkotója szándéka és a megvalósult mű között van – amitől a mű önmaga paródiája is lehet –, a fenségesség, nagyság és egyfajta bámulatos monstruozitás érzését kelti. Érdeklődést és csodálatot ébreszt, megfertőz. Emellett megrendít és átgondolásra késztet a művészet addigi kereteit és lényegét illetően.

Jay Rechsteiner: Bad Painting 50, Prisoner cutting himself in solitary confinement | 2017 | 22.7×30.5cm

Rechsteiner ál-jó rossz festményei arra a kérdésre adnak választ, hogy hogyan lehet a borzalmat szentimentális felhangoktól és érzéki élvezettől mentesen ábrázolni. Mellőzni annak direkt kifejezését, hogy amit látunk, az nyilvánvalóan rettenetes, és az ábrázolásmód primitivizmusával, a mimézis majdnem nullfokával megelőzni a borzalom és a szenvedés képeiben való kéjelgést. Ellenállni a jelenkori, közösségi média uralta, világszenzációra, szép vagy éppen borzalmas képekre csupán egyetlen pillanatra vágyó, majd gyorsan felejtő étvágynak. Rechsteiner szerint a rosszat rosszal és rosszul kell megmutatni. Silány, nagyjából teljesen ad hoc eszközökkel, hiszen adott esetben teljesen mindegy nagyjából, mi az amit látunk, hiszen jó konceptualistaként az alkotó a vászonra is ráírja a történés lényegét. Ebben az esetben pedig maguk a tények, a történetek olyan súlyúak, hogy minden ábrázolásuk majdnem fölösleges, és talán lehetetlen is. A Rechtsteiner-féle rossz festészet elnagyolt brutalitása, primitívsége így pontosan megfelel a funkciójának. Rechsteiner nyilván nem tartja már (vagy csak a maga számára) járható útnak Leon Golub monumentális és komoly szenvedésművészetét, így a szenvedést és az erőszakot megpróbálja a művészet határai, az outsider rossz művészet felől, idézőjelben, ironikusan elbeszélni. Van, amikor ezt az iróniát fölöslegesen és túl direkten kifejezésre is juttatja képre írt szövegekben, a borzalomleírás végére biggyesztve, hogy az esemény éppen egy szép, napsütéses napon történt.

A munkák aktualitása és nagy száma naplóként, napi rajzként, napi reflexióként áll össze egy alapvetően végtelen, nem befejezhető folyammá. A munka esetlegességét, az aktualitásokhoz való kötöttségét ellenpontozza, hogy végignézve, végigolvasva a képek sorát, az esetek változatosságát, a relatíve kevés ismétlődést, körvonalazódik egy enciklopédikus karakter, értelmezhetőség. Idézőjeles, ironikusan keretezett és meglehetősen alapos, kidolgozott szenvedéspanoráma.

A képekre, de persze más rossz műre is áll az, amit Susan Sontag írt a rossz művészet jelenségével részben érintkező, A campről című tanulmányában: „Az abszolút campmegállapítás: azért jó, mert rémes…”[7]

Jay Rechsteiner: Bad Painting 44, A white man travelled from far away to the big city to kill black men with a sword | 2013- | 22.7×30.5cm

[1] http://www.jayrechsteiner.com/bad_painting.htm Letöltve: 2020. 06. 14.

[2] Bad Painting. James Albertson, Joan Brown, Eduardo Carrillo, James Chatelain, Cply (alias William Copley), Charles Garabedian, Cham Hendon, Joseph Hilto, Neil Jenney, Judith Linhares, P. Walter Sile, Earl Staley, Shari Urquhart, William Wegman. Kurátor: Marcia Tucker, New Museum of Contemporary Art, New York, 1978. január 14. – február 28.

[3] Jim Shaw: Thrift Store Paintings. Metro Pictures, New York, 1991. szeptember 12. – október 12.

[4] Bad Painting – Good Art. Georg Baselitz, Werner Büttner, Giorgio de Chirico, John Currin, Asger Jorn, Martin Kippenberger, René Magritte, Albert Oehlen, Francis Picabia, Julian Schnabel, Lisa Yuskavage. Kurátor: Eva Badura-Triska és Susanne Neuburger, MUMOK, 2008. június 6. – október 12.

[5] St. Auby Tamás: Katabasis soteriologike. A Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója – Létminimum Standard Projekt 1984 W (IV. fázis). Katabasis soteriologike c. kiadás előtt álló könyve eredeti lapjai. Műcsarnok, 1996. április 12. – május 12.

[6] St. Auby Tamás tárlatvezetése a Műcsarnokban 1996. május 9-én a Katabasis soteriologike. A Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója – Létminimum Standard Projekt 1984 W (IV. fázis). Katabasis soteriologike c. kiadás előtt álló könyve eredeti lapjai című kiállításán. http://old.sztaki.hu/providers/nightwatch/szocpol/index.html Letöltve 2020. 06. 14.

[7] Susan Sontag: A campről. In A pusztulás képei. Európa Kiadó, Budapest, 299.