ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

A reprezentáció kérdései
A jövőre is kiható következmények

Sirbik Attila

A kiállítás vezérelvét a materiális, illetve perszonális értelemben vett traumaforrások vizuális művészeti eszközrendszerekkel történő átdolgozása, performatív megjelenítésének újszerű elemzése adja. Azt vizsgáljuk, hogy az utóbbi két-három évtizedben hogyan változott meg a művész részvétele ezekben a folyamatokban, milyen új megközelítési módok és szempontok merültek fel a különböző művészeti gyakorlatokban. A kiállítást a kurátorok (Feigl Fruzsina, Kálmán Borbála, Timár Katalin) elsősorban platformként értelmezi, amely nem traumatikus élmények és tragikus események ábrázolására törekvő műveket mutat be, hanem olyan alkotói folyamatokat helyez fókuszba, amelyek a művészetet a feldolgozás egyik lehetséges aktív eszközeként használják. Az Előhívás / Emplotment című kiállítás három kurátorával beszélgettünk.

Előhívás/Emplotment ╱ enteriőr ╱ 2022 ╱ Fotó: Rosta József ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Előhívás/Emplotment ╱ enteriőr ╱ 2022 ╱ Fotó: Rosta József ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

SA A személyesen megélt, illetve a társadalmi-politikai kontextusból fakadó traumák különválaszthatók?

Timár Katalin Véleményem szerint – és az Előhívás című kiállításban látható művek is ezt a nézetet képviselik – a traumák kategóriái és működésük nem a személyes versus kollektív trauma dichotómiája mentén oszthatók ketté. Természetesen léteznek személyes traumák, amelyek kizárólag az egyént, illetve az ő szűk környezetét érintik, de nagyon gyakran ezek is tipikusnak tekinthetők, és a feldolgozást épp az segítheti elő, ha az egyén rájön, hogy nincs egyedül. Ezzel együtt az egyének egy alapvetően társadalminak tekinthető traumát is – társadalmi helyzetükből, a traumában játszott szerepükből, illetve egyéni diszpozícióikból adódóan – különféleképpen élhetnek meg, nem is beszélve a transzgenerációs traumaátörökítés jól ismert jelenségéről. Ez utóbbi esetében fontos, hogy az adott alany nem maga éli át az eredeti traumát, hanem „csak” annak hagyományával és következményeivel találkozik a saját életében, akár egyéni, akár társadalmi szinten. Erre talán a kiállított művek közül jó példa az osztrák Belinda Kazeem-Kamiński munkája, aki bár kongói származású, de Ausztriában született és ott nőtt fel, kutatásában és a kiállított művében mégis a gyarmatosítás nemcsak máig elérő, hanem a jövőre is kiható következményeivel foglalkozik.

SA Az ún. traumáról való tudás traumája csak az empátia felől értelmezhető?

Feigl Fruzsina Ez nagyon érdekes felvetés, amellyel korábban nem foglalkoztunk a munkák kapcsán. Talán az az alapvető kérdés, hogy a traumáról való tudás következményeként meddig beszélünk erős érzelmi reakciókról vagy krízisről, és mikortól traumáról. Okozhat-e maga a tudás traumát? A tudás súlyának, a megismerés hatásának kérdésében Chilf Mária Átmeneti tárgyak című munkáját emelném ki. A 2014 óta bővülő alkotás nemcsak egy családtörténeti kutatást tár fel, hanem a múlttal való szembenézés, a személyes megélés és a feldolgozás folyamatait is láthatóvá teszi. A művész egy, a tulajdonába került díszmagyar ruha és más tárgyi örökségek történetének kutatásán keresztül ismer meg elképesztő családi történeteket, sebeket, mintákat. Olyan felmenők sorsát fedi fel, akiknek nagy részét nem ismerhette személyesen, de e feltárt örökség mégis hatással van az identitására, hiszen nem csupán az empatikus hozzáállás, hanem a családi kötelék, a transzgenerációs hatások megléte miatt sem maradhat kívülálló.

Előhívás/Emplotment ╱ enteriőr ╱ 2022 ╱ Fotó: Rosta József ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

SA Ha a traumák feldolgozásának lehetetlenségét vesszük alapul, mit jelent az a gondolat, miszerint „Soha nem az ismétlődik meg, amire számítunk, hanem annak a felejtéssel átitatott – csak látszólag nehezebben beazonosítható –, mutáns variációja”?

FF A traumák feldolgozása egyáltalán nem lehetetlen, de gyakran nagyon hosszú folyamat, amelynek elindításához fontos a traumákkal összefüggő zavarok felismerése, ezen kapcsolódások azonosítása, hiszen a pszichés sérülések gyakran láthatatlanul vannak hatással az életünkre. A traumatikus események az esetek egy részében poszttraumás stressz-zavart (PTSD) okoznak, amely hatására az eseményre adott természetes stresszreakció elhúzódik, és különféle tüneteket okoz. A kiállításon Harun Farocki videóinstallációja, a Komoly játékok I–IV. (Serious Games I–IV.) érinti ezt a kérdést az amerikai hadsereg által alkalmazott expozíciós terápia (természetesen ez csak egy a számos terápiás módszer közül) bemutatásával. Ennek lényege, hogy a páciens ellenőrzött körülmények között idézi fel az ingert kiváltó eseményt mindaddig, amíg a reakció erőssége nem csökken. A cél nem az emlék átírása, hanem az emlék és az azt felidéző ingerek kapcsolatának megszüntetése, az ahhoz kötődő érzelmi intenzitás csökkentése. A traumatikus események a memóriában is törést okoznak, a traumaemlékezet vizsgálata, az emlékek időbeliségének vagy érzelmekkel alkotott kapcsolatának kérdései mind elképesztően érdekes kutatási témák, azonban kurátorként az egyes művek és művészi pozíciók vizsgálatára, nem az egyes jelenségek pszichológiai elemzésére törekedtünk.

SA A kollektív traumák és történelmi bűnök feldolgozása elképzelhetetlen tudatos személyes és kollektív szembenézés nélkül?

Kálmán Borbála A kiállításban szereplő művek, melyek a traumaforrások tekintetében a kollektív memória kérdésével foglalkoznak, számunkra leginkább a feltáró, az erőforrás, illetve a reparatív pozíciókhoz köthetőek. A szembenézést lehet részének tekinteni az általunk vizsgált művészeti gyakorlatoknak, de a végül kiemelt öt pozíció továbbmegy ennél a fázisnál – nem mintha a szembenézés önmagában nem lenne eléggé fontos. A kérdés számunkra az volt, hogyan lép tovább, halad előre a művész a feldolgozás folyamatában, milyen alapállásból fog neki a traumaforrás feldolgozásának, és milyen céllal, egyáltalán mennyire jelöli ki ezeket a határokat az elején, mennyire befolyásolja a folyamat alatt a mű a gyakorlati megvalósítását és végformáját. A kollektív emlékezés kapcsán a leginkább ideillő mű talán Kader Attiaé: Attia több mint húsz éve foglalkozik a reparatív megközelítéssel. Őt idézve „a reparáció az idő metaforikus feldolgozásának végtelen folyamata, teszi mindezt a kollektív emlékezet perspektívájából a modernizmus tükrében”. Visszatükrözött emlékezet című munkájában pont a személyes és kollektív traumák feldolgozását vizsgálja egy valós fizikai traumák gyógyítására használt módszeren, a fantomvégtag szindrómán mint neurológiai jelenségen keresztül. A szembenézéshez meg is kell tudni határozni, mivel nézünk szembe, és épp ez az, ami egy trauma esetében a nehézséget okozza, hiszen a trauma eleve törést feltételez a biztonsággal átélt mindennapi struktúrában, kontrollvesztést az életünk felett. Ennek a törésnek a művészeti gyakorlaton keresztül történő áthidalásával foglalkozik a kiállítás, a „cselekményesítéssel”, ha úgy tetszik, ahogy az emplotment szó is utal erre az angol címben. Az áthidalásban történő, a narráción túlmutató eszközök, gyakorlatok kerülnek előtérbe a kiállításban, rávilágítva a művészek potenciájára: a láthatatlan viszony, kapcsolat visszaállítása/megteremtése, a reláció kiépítése a befogadó bevonásával stb. olyan folyamatok, melyek nemcsak a feldolgozásban, de a megértésben is segítenek.

NEOGRÁDY-KISS Barnabás: Solitude projekt ╱ 2020 ╱ (Stuttgart – Akademie Schloss Solitude) ╱ Ed. 5, giclée print ╱ változó méretek ╱ A művész és az INDA Galéria jóvoltából ╱ © Neogrády-Kiss Barnabás ╱ Fotó: Rosta József ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

NEOGRÁDY-KISS Barnabás: Cím nélkül 33 ╱ Solitude projekt ╱ 2020 ╱ (Stuttgart – Akademie Schloss Solitude) ╱ Ed. 5, giclée print ╱ 50×50 cm ╱ A művész és az INDA Galéria jóvoltából ╱ © Neogrády-Kiss Barnabás

SA Ha a szembenézést a közösség elmulasztja, az, ami nincs tisztázva, továbbra is legitim marad számára, az összes morális következménnyel és a rossz lelkiismerettel együtt?

KB Nehéz erre a kérdésre választ adni, hiszen ha valami mindenképpen kiderül a kiállításból – amely nyilván csak egy kis szeletet ragad meg a nagy egész traumakérdésből –, az az, hogy mennyire különböző feldolgozási utak léteznek, és hogy nem lehet párhuzamokat vonni, súlyozni egyes személyes és/vagy kollektív traumák között, nincsen általánosan megfogalmazható tanulság vagy ajánlott járható út. A kiállításban a hangsúly inkább a művész szerepén van. Hogyan segíti elő a művész bizonyos traumaforrások láthatóvá tételét és mennyivel lenne kevesebb egy adott közösség ilyen jellegű elköteleződés nélkül? – ebből adott esetben kiderül az is, mit veszített volna, ha mondjuk, nem kerül felszínre egy adott trauma a mű által. Ugyanakkor – és hozzáteszem, nem vagyok traumaszakértő, de – valószínűnek tartom, hogy számos traumát átélt közösségnek, társadalmi csoportnak stb. nincsen rá módja, hogy megbirkózzon saját helyzetével. Van, hogy évek telnek el passzívan, a traumákkal együtt élve. Megjegyzem, a kulturális trauma fogalma is alig két évtizedes: a traumakutatás tudományága folyamatosan fejlődik, alakul, így nyilvánvalóan nem beszélhetünk automatikusan rögzült folyamatokról a szembesülés terén, pláne nem kollektív szinten. Súlyos mennyiségű nem látható, szándékosan törölt vagy elfojtott trauma van, amelyek felszínre hozatala nemcsak a feldolgozás miatt fontos, hanem társadalmi és politikai szinten is égbekiáltó változásokat kéne maga után vonnia. A közelmúltban történt rendszerváltások – társadalmi, politikai, intézményi téren – lehetővé tették többek között a képzőművészeknek, filmeseknek, íróknak, hogy akár komoly dokumentációs anyaggal alátámasztva derítsenek fényt egyes esetekre. Ami igazán különleges ezekben a megnyilvánulásokban – és erre szerettük volna fektetni a hangsúlyt –, az a plusz, amelyre a művészeti gyakorlat képes, hogy azt a bizonyos relációt megteremtse, azt a viszonyt létrehozza a befogadó és a mű között, „cselekményesítse” az amúgy fragmentált elbeszélést és érthetővé tegye a narratívát nem az ábrázoláson, hanem a mű által képviselt reláción keresztül. A különböző művészek – Htein Lin ártatlanul bebörtönzött politikai foglyok történeteit szóbeli archívummá alakító projektje által vagy Belinda Kazeem-Kamiński képi kísérlete a kolonizációs örökség legitimációjának megkérdőjelezésére, valamint a szókimondó performanszok, amelyekkel a Haveit kollektíva tagjai – itt ebben az esetben szó szerint – szembesítik az erősen patriarchális társadalmi struktúrát a számukra elfogadhatatlan megkötéseivel egészen más nyelvezetet használ, és azáltal, hogy nem a trauma ábrázolására törekszik, hanem a művészetet aktív eszközként használja a feltáráshoz, a feldolgozáshoz, összekapcsol és továbblépési lehetőséget nyújt. Számomra ilyen formában, a kérdésre válaszolva, ha egy közösség vagy egy személy elmulasztja a trauma kezelését – és itt nem feltétlenül a trauma nyomainak eltüntetésére célzok, hanem egyáltalán a meghatározására –, akkor marad egy számára épp hogy teljesen illegitim morális és akár fizikai közeg, amelybe be van zárva.

Előhívás/Emplotment ╱ enteriőr ╱ 2022 ╱ Fotó: Rosta József ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Előhívás/Emplotment ╱ enteriőr ╱ 2022 ╱ Fotó: Rosta József ╱ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

SA Az Előhívás / Emplotment kurátori tárlatvezetésén elhangzott, hogy Magyarországon még senki se dolgozta fel a rendszerváltás traumáját.

TK Ezt az állítást azért pontosítanám. Egyrészt azzal, hogy a kortárs képzőművészetben senki sem foglalkozott ezzel a témával itthon. Másrészt az is fontos aspektus a rendszerváltás kapcsán, hogy az ún. domináns narratíva nem igazán engedi meg az eufórikustól eltérő nézőpontokat. Magyarországon a mai napig erősen tartja magát az a felfogás, amely egymástól elválaszthatatlannak tartja a politikai szabadságot, illetve a demokratikus működést a kapitalista gazdasági berendezkedéstől. Tudjuk jól, hogy a történelmet mindig a győztesek írják és ebből a nézőpontból a különféle társadalmi csoportokat, rétegeket harminc évvel ezelőtt ért traumák járulékos veszteségként könyvelődtek el, amiről nem illik beszélni. Phil Collins műve jó példa arra, hogy a dokumentarizmus eszközeivel hogyan lehet ezeket a traumaforrásokat feltárni anélkül, hogy a művész konkrétan állást foglalna egy ilyen komplex történelmi kérdésben.

SA Az emlékezet etikai és politikai kérdés is. Hogyan beszéljünk úgy a múltról, hogy ne áruljuk el (ne hamisítsuk meg) azt, és miképpen lehet úgy integrálni a jellegüknél fogva elszigetelt, kimondhatatlan eseményeket, hogy a történetmesélés, az élménymegosztás segítse a trauma elengedését, múlttá válását, gyógyító feledését? A kiállításon szereplő művek foglalkoznak a traumák feldolgozásával, vagy inkább azok bemutatására helyeződik a hangsúly, illetve ez ennél sokkal bonyolultabb? Hiszen ezek a folyamatok, a bemutatás, a kibeszélés, az elengedés, a feldolgozás mind-mind egymásba játszó fogalmak a trauma szempontjából.

TK Az adott trauma elbeszélhetőségének a szerepe minimum kettős. Az egyik az, hogy az elbeszélés teszi lehetővé az átélt események rendszerezését, a másik pedig, hogy a traumaforrás számára az elbeszélés teremti meg azt a helyzetet, amikor a hallgatóság a tanúságtétel révén – akár indirekt módon is, de – elismeri az őt ért traumát. Én semmiképp se mondanám azt, hogy a traumát „el kell engedni” vagy el kell felejteni. A feldolgozás épp azt jelenti, hogy elismerem a trauma megtörténtét, és beépítem mind a negatív, mind pedig az esetleges pozitív hatásait a személyiségembe anélkül, hogy az eredeti érzelmi hatást újra és újra átélném. A feldolgozáshoz hozzájárulhatnak azok a művészi pozíciók, melyeket a kiállításban megfogalmaztunk. Nemcsak a feltárás, hanem a reparálás is – épp a tanúságtétel miatt. A művész áttételesen, a befogadók révén hozza létre ezt a „hallgatóságot”. Erre talán érdekes példa lehetne Mohamed Bourouissa vagy Taryn Simon műve. Egyik sem nagyléptékű történelmi események következményeivel foglalkozik, hanem sokkal hétköznapibb helyzettel, az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás elítéltekre gyakorolt hatásaival, ahol az előítéletek még jobban megnehezítik a traumafeltárást.

Andrii DOSTLIEV & Lia DOSTLIEVA: Háborús sebek nyalogatása ╱ 2016–2021 (részlet) ╱ digitális fotó ╱ változó méret ╱ A művészek jóvoltából ╱ © Andrii Dostliev & Lia Dostlieva

SA A kiállítás vezérelvét a materiális, illetve perszonális értelemben vett traumaforrások vizuális művészeti eszközrendszerekkel történő átdolgozása, performatív megjelenítésének újszerű elemzése adja. Mire kell gondolnunk, mik ezek az újszerű elemzések?

KB A kiállítás szempontjából már egy bő egy-másfél éve, szinte a legelején megfogalmazódott, hogy nem tematikusan szeretnénk megközelíteni a traumaforrások feldolgozását, hanem annak szerepéről a művészeti gyakorlat szempontjából alapállásokat, pozíciókat szeretnénk vizsgálni, hiszen ez világít rá arra, miként alakult át az elmúlt húsz-harminc évben a szcéna a traumaforrások feldolgozása tekintetében, hogyan váltak formálóivá a művészek bizonyos társadalmi dinamikáknak, és ez miként alakította a szcénát, hol vannak a kölcsönhatási pontok. A művészek involválódása nem mellékszál a traumák feldolgozásában: a művészeti gyakorlat mint aktív eszköz a feltárásban, a reparálásban, az erőforrásként való értelmezésben, hogy csak néhány pozíciót említsek, valós „aktivizmust” takar, katalizációs folyamatok beindítója. Ezek hatással vannak a különböző szcénák struktúrájára, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy bizonyos esetekben hangot adjanak azoknak, akik nem tudnak megszólalni, vagy hangtalanok – nyilván metaforikus értelemben. A kiállítás koncepciója egy olyan megközelítésből indul ki, amely számunkra is új perspektívát nyitott, lévén az elmúlt évtizedekben a traumakutatáson belül a művészet és a trauma kapcsolata (de mondhatnám fordítva is, a művészeti közegen belül a trauma és a művészet kapcsolata) a traumaábrázolásra fókuszált leginkább, illetve a kettő egymáshoz való viszonyulására, a terápia lehetőségére stb. A kiállítás kifejezetten a közelmúltat vizsgálja olyan traumákat is kiemelve, melyek épp a művészeti gyakorlatok révén kerültek sokkal inkább előtérbe, mint traumaforrások „hagyományosan” kevésbé láthatóak, mégis mélyen gyökereznek társadalmainkban.

SA A traumakutatás különböző ágazataihoz, illetve a traumát művészeti szempontból vizsgáló kutatásokhoz jelentős szakirodalom és számtalan megközelítési módszer társul. Az Előhívás / Emplotment milyen rendezőelvek alapján épült fel?

FF A kiállítás előkészítése során törekedtünk arra, hogy a témát ne elsősorban pszichológiai vagy történelemtudományi megközelítésből kezdjük vizsgálni, nem traumaszakértők vagyunk, így ne törekedjünk különböző traumatípusok elemzésére. A kezdetektől világos volt számunkra, hogy az alkotói folyamatokat szeretnénk a kiállítás fókuszába emelni, az érdekelt minket, hogy a művészek hogyan nyúlnak a különböző traumaforrásokhoz, hogyan dolgoznak ezekkel. Fontos referencia volt számunkra például Jill Bennett Empatic Vision: Affect, Trauma and Contemporary Art című, 2005-ben megjelent kötete, amely a trauma, a traumafeldolgozás és a kortárs képzőművészet kapcsolatával foglalkozik elsősorban az affektivitás összetett fogalmán keresztül. Bennett az affektív jelenségek (amelyek nem csupán érzelmeket takarnak) pszichológiai megközelítéséből kiindulva az alkotás és a befogadás folyamatait vizsgálja, amelyekre mi is nagy hangsúlyt fektettünk a munkánk során.

HTEIN LIN: Kézbemutató ╱ 2012/2013 – folyamatban ╱ gipsz-lenyomatok és multimedia ╱ változó méret ╱ A művész jóvoltából ╱ Fotó: © Than Kyaw Htay

HTEIN LIN: Kézbemutató ╱ 2012/2013 – folyamatban ╱ gipsz-lenyomatok és multimedia ╱ változó méret ╱ A művész jóvoltából ╱ Fotó: © Than Kyaw Htay

SAA kiállítás Jill Bennett művészeti teoretikus „relációs aspektus” szerepére fókuszál, ami lehetővé teszi az „empatikus látásmód” bevezetését a traumafeldolgozás diskurzusába.

FF A fenti fogalmak a trauma reprezentálhatóságának kérdéseit járják körül, amelynek fontos aspektusa a trauma nem elmondható, visszaadhatatlan jellegének elismerése és az ábrázolás etikai határainak, felelősségének a vizsgálata is. A reprezentáció kérdése a kiállítás felépítése során is kulcsfontosságú volt számunkra. Mi magunk is a relációs aspektust kívántuk előtérbe helyezni, amely az ábrázolással szemben inkább a kapcsolatok feltárására fókuszál. Tehát olyan munkákat mutatunk be, amelyek a tragikus események puszta ábrázolásán, láthatóvá tételén túllépve egy olyan alkotói folyamat eredményei (és itt fontos a folyamatot kiemelni), amely aktívan foglalkozik egy adott téma feltárásával, nem törekszik annak kisajátítására, empatikusan fordul ahhoz. Az empátia az egyik fontos elem, amely lehetővé teszi az elköteleződést egy téma mellett és azt, hogy a művész ne csak láthatóvá tegyen egy eseményt, hanem képes legyen tanúságot tenni és akár a nézőt is bevonni a folyamatba.

SA A történelem a trauma perspektívájából újraszituálódik, többé nem az, amit közvetlenül megérthetünk. A történelem azt a módot kezdi jelenti, ahogyan belekeveredünk egymás traumáiba?

TK Keserue Zsolt Nemzeti Tankönyv című projektje többek között épp azt mutatja meg, hogy egy adott ország szempontjából fontos történelmi fordulópontok különböző perspektívából nézve teljesen más fénytörésbe kerülnek. Különösen igaz ez a szomszédos országokkal közös történelmi eseményekre. Persze magát a történelmet semmiképp se lenne produktív pusztán traumák sorozataként látni, mert ez is vezethet egyfajta, manapság amúgy is divatos és a megértést egyáltalán nem segítő, sérelmi pozicionáláshoz.

Belinda KAZEEM-KAMIŃSKI: Kihantolás – beszélgetéssel ╱ 2017 (állókép) ╱ egycsatornás színes videó hanggal ╱ 13’ ╱ A művész és a museum moderner kunst stiftung ludwig wien jóvoltából ╱ © Belinda Kazeem-Kamiński, museum moderner kunst stiftung ludwig wien

SA A kiállítás nem egy lezártnak értelmezett keretet kíván megteremteni, hanem szeretné platformjellegét kihasználni annak érdekében, hogy a narratív cselekményszövés tovább alakulhasson, bevonhassa a nézőt a folyamatba, és kitekintést biztosítson a megfogalmazott felvetésekhez – ezt segíti elő a kapcsolódó, az Előhívás ideje alatt folyamatosan bővülő microsite is. Ezt egészen pontosan hogyan kell elképzelnünk?

KB Azért használjuk a platform szót a kiállítás tekintetében, mert egyszerre utal a még alakuló művekre. Sok mű ugyanis egyéni vagy közösségi szinten még folyamatban lévő feldolgozást takar, és a kiállításban egy adott fázisát látjuk. Továbbá számunkra nagyon érdekes volt látni egymás mellé helyezve a műveket, hogy milyen kölcsönhatással bírnak egymásra, hogyan egészítik ki mondanivalójukat egymástól teljesen különböző kulturális vagy földrajzi kontextusból származó művek – gondolok itt például Htein Lin és Kader Attia installációira vagy Belinda Kazeem-Kamiński és a Sostar? csoport videóira. Platform attól is, hogy ezek a munkák, pozíciók ki lettek emelve egy véges (kiállító-) térben, ugyanakkor szerettük volna lehetővé tenni, hogy tovább lehessen szőni a megkezdett szálakat. A kiállításnak van egy külön microsite-ja (elohivas.ludwigmuseum.hu), amely azzal együtt bővül, és a kiállítás bezárását követően nem csak archívumként szolgál. Az „és még…” részlegre például folyamatosan töltünk fel különböző bibliográfiai csoportosításokat, ahol egy-egy gondolat alapján tovább folyhat a diskurzus. Egy élő email-cím várja a további bibliográfiai javaslatokat és fókuszpontokat, valamint szövegek tekintetében is próbálunk feltenni olyanokat, amelyek kiegészítik az általunk megfogalmazott gondolatokat. Az ANNEX-sorozat pedig mind a térben, mind a microsite-on megjelenik, és külsős szakterületek képviselőit (szociálpszichológust, irodalomtörténészt stb.) bevonva ad további értelmezési lehetőségeket és kapcsolódási pontokat a kiállításhoz.

▬▬▬▬
Előhívás / Emplotment
Ludwig Múzeum
2022. május 13. – augusztus 28.