A szabadságnál nincs szédítőbb
Politika és queeridentitás 2021-ben – Interjú Ádám Annával
Danka Zsófia
Nehéz pontosan megfogni, hogy mikorra tehető az LMBTQ-közösség és ezzel egy időben a queerművészet történetének kezdőpontja. A 20. század első felében már több olyan közösségi tér működött, ahol a másságukat megélni akaró emberek titokban találkozhattak egymással. A Stonewall felkelés, majd a New York-i AIDS-krízis és végül a dekriminalizáció óta hosszú utat tett meg a közösség elfogadásának és egyenlő bánásmódjának tematizálása.
DZs: A queermegközelítés a művészek személyes és szexuális beállítódását dolgozza fel, vagy vannak olyan diszciplinák, ügyek amelyek az egyént és a másságot meghaladóan is képviselik? Számodra mit jelent a queerművészet fogalma?
Ádám Anna: Valójában semmit, mert a „queer” egy apolitikus gyűjtőfogalom lett, amit rá lehet húzni körülbelül bármire, ami nem szokványos. Ma már ez a szó inkább egy lifestyle-t vagy divatirányzatot jelöl, stílusjegyeket vagy érdeklődési területet fed le. Sőt, dolgokat el is lehet adni azzal, hogy „queer”: vannak queerbulik, queerworkshopok, queerdivatbemutatók… A közbeszédben pedig sokszor a heteronormatívtól eltérő szexualitások gyűjtőfogalmaként használják, mert tágabb, szélesebb spektrumot fed le. És szerintem éppen ez a baj vele, hogy pontatlan, mindent jelent, vagyis úgy igazán semmit.
DZs: Idén november 17–21. között tartották a kölni kortárs képzőművészeti vásárt (Art Cologne), ahova meghívták a Queer Budapest című csoportos kiállítást. A részt vevő művészek között voltál te is. A vásár közepén egy Ukrajnából kölcsönzött, 36 négyzetméteres ringben zajlottak az előadásaid, régebbi szólók és egy új duett. Veled tartottak a táncosaid is, Gaál Júlia, Kiss Rebeka Petra és Éva Mora. Mi történt a ringben?
ÁA: Nyáron kért fel a kiállítás egyik kurátora, Zsuró Zsuzsanna, de azóta rengetegszer módosítottuk a koncepciót hol a járvány, hol a technikai feltételek, hol az infrastruktúra miatt. Eredetileg workshopokat, „edzéseket” álmodtam meg a ringbe a performanszok mellé, de Németországban ősz elején megint belobbant a Covid, és a korlátozások végül nem adtak lehetőséget az interaktivitásra. Így maradtak csak a performanszok.
Right for Fight © School of Disobedience ╱ 2021
Right for Fight © School of Disobedience ╱ 2021
DZs: Mindegyik performansz a küzdelmet tematizálja más és más kontextusban – személyes, párkapcsolati vagy épp társadalmi szinten. Mi ennek a megközelítésnek az oka? Az élet küzdelem?
ÁA: Gyakorlatilag minden az, csak nem mindegyik küzdelem látványos, nem mindegyiket veszed észre. Néha azt is csak később, hogy benne voltál. Amikor leesik, hogy nem védted meg magad, nem álltál ki magadért, kihasználtak, manipuláltak… És ezek a láthatatlan harcok vagy épp ellenállási stratégiák a legveszélyesebbek. Ami nem tudod, hogy hol szerveződik, honnan támad, milyen formában, milyen céllal…
DZs: Vannak látható és láthatatlan, kiszámítható és kiszámíthatatlan harcok? Te kizárólag az utóbbiban hiszel?
ÁA: Igen. A hagyományos ellenállási formák, mint a sztrájkok vagy a tüntetések, évtizedek óta folyamatosan elbuknak, talán már azelőtt, hogy megszerveznék őket, hiszen a hatalom ismeri és felismeri ezeket, gyorsan és hatékonyan tud reagálni, tökéletesen tudja, hogyan kell ezeket kijátszani, ártalmatlanná tenni. Elképesztően kártékony társadalmi szinten az az egyéni tapasztalat, hogy „ez sem volt jó semmire”. Hosszú távon egyre inkább normalizálva van a kudarc, egyre inkább belefáradunk, elveszítjük a bizalmunkat, reményeinket, és egy idő után meg már el sem megyünk, mert minek. Az évek során az „ellenállásból” „event” lett. Kevesebb politikai töltet, több marketing. Elég csak megnézni azokat a Facebookon keringő eseményeket, ahol koncerttel vagy előadással kötik össze a tüntetést. Pedig egy tüntetésre ne azért menjen az ember, mert „lesz egy jó koncert, haver”, hanem mert hatékonyan akar érdekeket érvényesíteni.
Right for Fight © Zellei Boglárka ╱ 2021
DZs: Mit jelent számodra ma a „politikai művészet”, és mitől lesz egy kiállítás vagy alkotás politikai?
ÁA: A politikai művészet az egyetlen művészeti ág vagy műfaj, aminek a sikeressége mérhető. Hiába tartom Béres Bíborka Moszkva téri intervencióját problémásnak, ha utána valaki adományozott a Menhelynek egy jelentős összeget, akkor elérte a célját, és sikeres volt. Ha nem, akkor meg nem. Vagyis ez kivételesen nem ízlés kérdése, hogy tetszik, vagy nem tetszik, érdekes, vagy nem érdekes, hanem hogy sikerül-e vele mozgósítani, vagy sem.
Azt gondolom, hogy egy művészeti alkotás vagy kiállítás akkor politikai, és csak akkor az, ha cselekvésre késztet. Pontosan úgy, ahogy egy politikai megmozdulás, tüntetés, sztrájk, aláírásgyűjtés is. Ezeknek a kezdeményezéseknek nem a közösségépítés lenne a fő funkciója, hogy belső összetartást vagy csoportkohéziót teremtsen. Nem attól lesz sikeres az SzFE épületfoglalási kísérlete, hogy tömegek szelfiztek együtt a tetején, vagy hogy maradandó emléket hagyott egyes emberek életében, szívében. Az a kérdés, hogy sikeres volt-e. És a siker itt azt jelenti, hogy elérte-e törekvései célját. Ez az egy számít.
DZs: Hatékonyság, törekvés, siker… – ez eléggé a kapitalista retorikához közelít.
ÁA: Igazad van, a baloldali retorika az lenne, hogy várakozás, próbálkozás, bukás. Itthon a baloldali és a vesztes nagyjából szinonima, már csak ezért sem akar senki baloldali lenni a fiatalok körében. Ki akarna egy idejétmúlt, önző, erőtlen és kiszolgáltatott irányzathoz tartozni? Szerintem, amit ma a fiatal választók keresnek – én 18–25 évesekkel foglalkozom leginkább, így róluk tudok nyilatkozni – és egyébként nem találnak, az az önazonosság, az őszinteség és a feléjük irányuló empátia. Ehelyett nagy ígéretek és közhelyek vannak, ilyen-olyan zászlólengetés attól függően, hogy épp honnan fúj a szél, vagy miről szól az aktuális diskurzus. De értékek, koherencia, konkrétumok, jövőkép, vagyis igazi „program”, az nincs. Ezért apolitikusak a fiatalok. Mert szar a menü. Nem azért, mert kevésbé ilyenek vagy olyanok, mint az előző generációk, hanem mert nem alkusznak meg.
Right for Fight © School of Disobedience ╱ 2021
Right for Fight © School of Disobedience ╱ 2021
DZs: Egyre inkább fluid fogalommá válik, így nehéz kereteket vonni köré, de talán úgy tudnám megfogalmazni a queerművészet jelentését, mint amely egy korszak tüneteként is felfogható. Egy olyan társadalmi és szexuális forradalom kísérlete, amely radikális nyitást és újraértelmezést követel. Mindenképpen felforgató erővel bír, a komfortzónák próbájára sarkallja a befogadót. Te mit gondolsz erről?
ÁA: Maximálisan egyetértek, és nagyon szép a megfogalmazás.
DZs: Az Engedetlenség Leányiskolájában magyar és külföldi képzőművészekkel és performerekkel dolgoztok együtt, és számos társadalmi jelenséget érintetek, mint a kirekesztés, a kritikus gondolkodás hiánya vagy az önazonosság kérdése. Hogy kell a közös munkátokat a gyakorlatban elképzelni? Mit sejtet az engedetlenség szó?
ÁA: Biztosan sokan azt hiszik, hogy a munka jelentős részében kormánykritika folyik, közben aktuálpolitikáról szó sincs, én senkinek nem akarom megmondani, hogy mit gondoljon, miben higgyen, kire szavazzon. Sőt, kifejezetten feminista teóriákkal vagy genderelmélettel sem foglalkozunk. Ez nem az a hely. Van egy csomó más kezdeményezés, amelyek kifejezetten erre mennek rá, például Borsos Luca Gránátalma Klubja, a gyulai Ways House vagy Margit Anna Szeszgyára – mi nem. Nem külső ideológiákkal, dogmákkal, rendszerekkel megyünk szembe, hanem azokkal a belső gátakkal és korlátokkal, amik még az előzőket nem teszik lehetővé. Mert még nem tartasz ott. Még nem hiszel magadban, nem hiszed el, hogy számítasz, hogy képes vagy a változtatásra, nem bízol magadban eléggé, hogy kiállj magadért, az értékeidért, a szabadságodért, a jövődért. Vagyis szerintem minden az önbizalommal kezdődik, és az Engedetlenség Leányiskolájában ezt gyakoroljuk. Igazából magunkkal engedetlenkedünk, azokkal a visszahúzó erőkkel, tapasztalatokkal, beidegződésekkel, amik ma még visszahúznak, de kis gyakorlással holnap felemelnek.
DZs: És felemelnek?
ÁA: Igen, fel. A közösség erejét nem szabad alulbecsülni, csodákra képes. Megerősít, bátorságot és biztonságot ad. A suliban gyakoroljuk a kritikus gondolkodást, a kérdezést, a visszabeszélést, az érdekérvényesítést, a kiállást. Vagy a kételkedést, ami adott esetben megvédhet a manipuláló hatalmi erőkkel szemben. Hogy hogyan kell nemet mondani vagy segítséget kérni. Fight Klubbot is tartok nőknek, az sem a verekedésről, az agresszióról szól, hanem egymás biztatásáról. Ezek mind olyan terek, ahol az lehetsz, aki vagy. Se több, se kevesebb. Ahol nem kell bizonyítanod, megfelelned, mert elég vagy. És ez fegyver. Nem is akármilyen!
Right for Fight © Zellei Boglárka ╱ 2021
DZs: Az elmondottak alapján az Engedetlenség Leányiskolája már-már jobban közelít az önsegítő körök és a pszichodrámaklubbok missziójához, mint a kortárs művészeti színtér tevékenységéhez. A művészetnek feladata jobbá, könnyebbé tenni az egyén életét? Mi erről a véleményed?
ÁA: Hogy igen, és egyre inkább. Ami ma megy „kortárs művészet” címszó alatt, az szerintem az utolsó éveit éli. Vége a passzív befogadói korszaknak, ma már az emberek megélni akarnak dolgokat, részesei lenni a kalandnak, tapasztalatokat gyűjteni, közös élményeket szerezni. Azt gondolom, hogy a kortárs művészet egyre inkább immerzív, tapasztalatalapú és közösségi lesz, és egyre kevésbé materiális. Egyre inkább a befogadóról fog szólni, és egyre kevésbé a művészről. Hogy az egész kortárs művészeti színtér át fog lassan rajzolódni, mert a múzeumok egyre üresebbek, és a látogatókat nem a művészetpedagógiai szakkörök fogják visszacsalogatni. Egy új művészeti irányzat fogja, csak az már nem lesz múzeumkompatibilis.
DZs: A projekted milyen megfontolásból kapta a „leányiskola” formát? A férfiak kizárása nem problematikus szerinted egy ennyire polarizált társadalomban, mint ami hazánkban is tapasztalható?
ÁA: Nem. Egy kizárólag nőkből álló közösségben sokkal hamarabb kialakul a bizalom, hiszen „sorstársak” vagyunk, félmondatokból is megértjük egymást, rengeteg közös dolgot éltünk meg, és ezeket jó együtt kibeszélni. Nagyon kevés a csak női tér, ha van is, az általában nem a közös felszabadulásról szól, gondolok itt a szülőszobára, a zárdára vagy a börtönre, pedig szükség van erre is. Én egyszerűen éltem a művészi szabadságommal, és létrehoztam azt a formát, amivel azonosulni tudok, és amire úgy érzem, hogy igény is van.
DZs: Ha van csapat, van fegyver, mikorra várható a forradalom?
ÁA: Szerintem 15–20 éven belül. Ez egy lassú folyamat, amit nem szabad sürgetni. Meg kell várni, hogy ez a generáció felnőjön, és döntéshozó helyzetbe kerüljön. De nem biztos, hogy ezt észre fogod venni, mert én az átgondolt, higgadt taktikus és stratégiai gondolkodást tanítom, nem pedig a látványos és like-vadász akciókat. Engem nem érdekel a láthatóság, nem gondolkodok nagyban, nem akarok se mozgalmat, se tömegeket. Én a piciben és lokálisban hiszek. A láthatatlan ellenállásban.
LINKEK: