Álom és vas
Beszélgetés Szabó Lobot Balázzsal

Igor Split

IS: A játszóterek eredeti célja megtanítani a gyerekeket arra, hogy egymással igazságosan és biztonságosan tudjanak játszani. Az 1800-as évek végén Manchesterben tervezett első játszótér koncepciója szerinted mennyire módosult? Vagy ez jelenti az állandóságot az időről-időre változó tárgyi, formai, vizuális kivitelezéshez képest?

Szabó Lobot Balázs: A játszótér számomra is biztonságos tér, de nem városszociológiai vagy filozófiai szempontból érdekel, sokkal inkább tekintek rá metaforikus térként, a belső világom kivetüléseként. Nem a konkrét tárgyi környezet kerül elsősorban fókuszba. Játszótér lehet egy beszélgetés is vagy bármilyen más közös tevékenység.

IS: A sokféleképpen értelmezhető játszótér mint alkotásaid inspirációs tere összefügg a városi, iparosodott kultúra kritikájával is? Arra gondolok, hogy a játszóterek kialakulásának igényét végeredményben a természettől, a természetes környezettől való eltávolodás hívta életre.

SzLB: Nem az iparosodott kultúra kritikája jelenik meg a festményeimen. Nyelvileg és kognitív módon sokkal kevésbé megragadható élmények, gondolatok inspirálnak az alkotásra. Szerintem minden viszonyulásunk a külvilághoz – legyen az a természet vagy a városi kultúra – absztrahál. Érzékelt környezetünket lefordítjuk magunknak, hogy értelmezni tudjuk. Mondjuk, láthatok egy érdekes, kemény, síkokkal határolt formát vagy egy követ, amivel beverem a szöget – a képeken ezek a konkrét megjelenési formájuktól, funkciójuktól eltávolítva jelennek meg. Ilyen szempontból pedig a természet és az épített környezet is lehet játszótér. Végső soron a játék a lényeg.

IS: Legújabb önálló kiállításod, a Ferrum Molle / Puha vas többek között a tér értelmezésével foglalkozik. A játszótér leképezése, vizuális kódokká formálása során hogyan keveredik a gyermeki látásmód és az ösztönösség?

SzLB: A játszóteret mint teret próbálom minél szabadabban értelmezni, nem feltétlenül valós, anyagi térként. Ahogyan arról már szót ejtettünk, sokkal inkább egy belső világ megjelenítője számomra. Ha mindenképp egy valós fizikai térrel kellene azonosítanom, akkor talán a műtermemet nevezném annak. Az oázis mint témakör, amit az elmúlt pár évben körbejártam, tulajdonképpen ugyanez a terület volt. Egy olyan, fallal körülvett szimbolikus terület a sivatagban, amin belül szökőkúttal, öntözőrendszerrel táplált dús növényzet van. Egy izgalmas, biztonságos terület. Számomra kifejezetten fontos ez a belső világ, aminek a kivetülése időről időre új formákat nyer, de az alapvetés állandó. Innen a belső és külső világ kapcsolatából, kontrasztjából ered a tárlat Puha vas elnevezése is.

A gyermeki látásmód, az ösztönös önkifejezés nem feltétlenül áll szoros kapcsolatban a játszótérrel mint témakörrel, tehát nincs köztük ok-okozati összefüggés. A koncepció onnan jött, hogy tavaly ősszel egy másfél hónapos munka során távol voltam az otthonomtól, és a kötött munkaidő miatt nem tudtam akkor festeni vagy rajzolni, amikor csak akartam. Igazából csak a hajnali és az esti órák voltak szabadok, és az egyetlen dolog, ami akkor, ott inspirálóan hatott, egy szinte teljesen elhagyatott játszótér volt. Az akkor készült vázlatok indítottak el azon az úton, hogy ezt a témát körbejárjam, kísérletezzek vele.

Nem feltétlenül szó szerint értendő mászókák, játékok ezek, sokkal inkább szabad asszociációs formák. Pár éve álmomban a kezemben tartottam egy játékot, ami különböző elemekből, alkatrészekből állt. Némelyik átlátszó volt, némelyik puha, némelyik nehéz. Egyes részei forogtak, mindig új formákat adtak ki. Mások füstöltek, fényt adtak, a játék részei különböztek egymástól. Ahogy mozgattam, úgy változtak a formák. Az elemek forgatása, nézegetése adta a játék élvezetét.

A képeimnél is úgy viszonyulok a témához, hogy az alkotás folyamata egy érdekes játék, az elemek szabad, izgalmas kapcsolódása, egymásra hatása, fedése legyen. A tiszta színek, vastag vonalak, kréták használata, a firkálás, satírozás mindig a vizuális nyelvem részét képezték. Gyerekkoromtól kezdve közel áll a szívemhez a primitív kultúrák kifejezésmódja, az art brut belső valóságot őszintén megmutató ábrázolása. Ehhez társult a Commodore 64 (felbontásának köszönhető) grafikájának egészen leredukált formavilága, a legfeljebb tizenhat színnel történő megjelenítése. Az elmúlt jó pár évben pedig az észak-afrikai szőnyegek szintén egyszerű, kevés színt használó, mégis nagyon izgalmas képi világa is hatott rám. A környezetemet, a környezetemben lévő tárgyakat is próbálom minél inkább leegyszerűsíteni, absztrahálni. A teret abszolút síkként kezelem, mint egy végtelen fal darabját.

IS: A művészet számos területén aktív vagy, foglalkozol alkalmazott grafikával is. Ezek milyen kölcsönhatásban vannak egymással?

SzLB: A legtöbb esetben szétválasztom az autonóm és az alkalmazott világot. Nyilvánvalóan lehetnek átfedések, hiszen ugyanazzal a „szemmel” készülnek. Önmagamon szűröm át a bejövő információt mind a két esetben. Az autonóm munkák egyértelműen közelebb állnak a szívemhez, mert ott nem kell alkalmazkodnom senkihez, az teljesen az „enyém”. Vannak olyan területei az alkalmazott grafikának, ahol közelebb tud kerülni egymáshoz a két világ, ahol a feladat enged annyi szabad asszociációt, hogy már teljesen a „sajátomnak” is érezhessem a produktumot. Például ilyen egy lemezborító készítése vagy a koncerteken való vetítés. A zenei területen például egész könnyen tud egymásra találni a megrendelő és a grafikus, sok esetben maga a zene szolgál inspirációs forrásként. A zene mint autonóm művészeti forma önmagában sokszor inspirál, de hatványozottan termékeny ez az összekapcsolódás olyankor, amikor a megrendelő ízlésével is vannak metszéspontok.

IS: Az intuíció és az asszociatív energiák mennyire játszanak szerepet alkotói felfogásodban?

SzLB: A képek, szobrok alkotásának van egy alapmotívuma, amit eltervezek. Vannak róla előzetes elképzeléseim, sokszor korábbi vázlataim ezeknek az alapjai. A sketchbookok, álomjegyzetek sokat segítenek abban, hogy ne felejtsem el az ötleteket, amik eszembe jutnak és az élményeket, amiket átélek. A megvalósítást viszont próbálom minél szabadabban kezelni. Volt olyan próbálkozásom korábban, hogy kisebb rajzaimat, vázlataimat nagyítottam fel festménnyé, követve az eredeti koncepciót, de a végeredmény nem volt élő, muszáj volt folytatni, részben vagy akár teljesen átfesteni. A cél, hogy egy krétával húzott vonal ősi, archaikus ereje meg tudja teremteni azt a világot, ahová a néző is beléphet – ha elengedi a referencialitás szorítását.

▬▬▬▬
Szabó Lobot Balázs: Ferrum Molle
Szerkesztőség
2024. május 15. – szeptember 6.