Fejest ugrani tilos! — fúziós sorozat (III.)
Kép-szöveg-zene

Julien Boily: Memento Vastum | 2012 | olaj, fatábla | (The Dead Web — The End, | Ludwig Múzeum |
2020. 01. 24 — 04. 26.)

Nemes Z. Márió ➤

Holttestszerű hasonlóság

A web halála paradox fogalom, hiszen feltételezi, hogy a web valaha is „élt”, valaha is volt valami köze ahhoz az organikus vitalitáshoz, melyet az élő szervezetekhez társítunk. Ugyanakkor erős a gyanú, hogy a web nem tud úgy meghalni, mint egy élőlény, illetve nem is volt sose életben ezen a módon. De akkor minek is a mementója Julien Boily festménye? Festészetelméleti reflexióként értve a dolgot a festészet, mint materiális képalkotó médium búcsúztatására gondolhatnánk, noha a festészet elgyászolása már a technológiai képalkotó rendszerek 19. századi megjelenése óta napirenden van. Vagyis nem a web, hanem a festészettörténet bevégezhetetlen bevégződése lenne fókuszban? Nyilván mindkettő, hiszen tekinthetjük a webet a „festmény” technológiai túlvilágának, egyfajta digitális képtemetőnek. A virtualitás ehhez hasonló posztszekuláris értelmezése áthatja a technológiatörténeti vizsgálódásokat, hiszen Erik Davis szerint Dante Isteni színjátéka, mely a túlvilág topográfiáját hivatott bemutatni a neoplatonikus keresztény kozmológia alapján, a kibertér paradigmájának egyik korai modelljeként értelmezhető, olyan poetikus data space-ként, mely allegorikus „interface” módjára nyílik meg az olvasó számára. Vagyis a festmény „eleven”, míg a digitális kép elkárhozott és/vagy megváltott lenne? De ha a digitális fordulat „megölte” a festészetet, akkor hiába fest most is valaki, azt szükségszerűen csak múlt időben teheti, vagyis a kortárs festészet épp annyira „zombifikált”, mint a virtuális túlvilág vizuális entitásai. A web halála és/vagy a web halálként való feltámadása számomra nem egy történet lezárulását, egy cezúra beíródását jelenti, mely határpontként kijelölné egy folyamat „előtt”-jét és „után”-ját a szemben állás tiszta utópiájában. Boily festményén a koponya egy elsötétített térből tekint a számítógép képernyőjére. A koponya „világa” nem az élők világa, hanem egy sírbolt halállabirintusa. Vagyis a web halálként való feltámadásában nem élet és halál, hanem két túlvilág néz szembe egymással a „holttestszerű hasonlóság” (Maurice Blanchot) tükörlabirintusában. A posztdigitalitás posztja tehát értelmezhető ennek a bevégezhetetlen meghalásnak és halálszerű életnek a fantomidejeként, amikor az analóg és a digitális kölcsönösen kísértik egymást. Egy ilyen paradigmában a művészet szerepe is megváltozik, hiszen a mimézis elmélettörténetében mindig is jelen volt az „utánzásnak”, mint életellenes kísértetalkotásnak a felfogása, ugyanakkor a két túlvilág összezárulása azt is jelenti, hogy maga az élet is életellenessé — önmaga szimulakrumává válik. A festészet halálának megfestése a már halott festészet perspektívájából. Ez a kísértet kísértetidézése, az a nekroesztétikai gyakorlat, amikor Dorian Gray portréja próbálja bosszúból megfesteni az „igazi” dandyt.

Vasas Krisztián ➤