Háború rom nélkül
Romesztétikai gondolatbotladozás hűlő épületroncsokon

Bojár Iván András

Rengeteg szétlőtt házat látunk mostanában a média szállította képeken: lakónegyedeket, olykor kormányzati irodaépületeket. Mariupol, Hirkiv, Csernyihiv. Tanuljuk a településneveket. Ám ezek pusztuló, leromlott változata gyökeresen más, mint amikről az eddigi háborúkban sérült városok roncsolt épületeinek képei tudósítottak. Többségük ugyanis panelház. Másfajta struktúrák, másként, sokkal nagyobb elemekben bomlanak szét – akár egy gép, egy szerkezet –, mint a hagyományos téglából vagy kövekből épült házak. Az évezredek óta retinánkba rögzült romlásképek helyett újfajta, szomorú látvány keletkezik. Hiányzik belőlük az ősi múlt maradványörökségének idővel küzdő, hősies romantikája, amit a festészet évszázadokon át csiszolt, finomított. Látva a szétlőtt panelházakat, bizony megfordul a néző fejében: ezek a modern házak alighanem nemcsak dicsőségük teljében voltak zömében csúnyák, de nélkülözve a hősi elemet, leromlottságukkal sem hordoznak az elviselhetetlen tényen túli jelentést. Látványuk nem kevésbé rettenetes, mint az 56-os budapesti utca vagy az elpusztult Delphoi, a Machu-Pichu rommezőinek látványa, és nem kevésbé jár vele az embert szükségképp átható, a háborúban résztvevő felek minősítésétől független, általános szégyenérzet amiatt, hogy fajunk milyen borzalmas tettekre képes.

Most azonban mintha szétszaggatott dobozokat látnánk, amikor a tankkal, aknavetővel szétlőtt, kiégett házakat figyeljük. Akárha esőáztatta papundekli mosógépszállító ládákat, melyeket vásott kölykök rugdosnak szét ki tudja, honnan, micsoda mélységekből feltörő, pusztító indulattal. Sérült, leromlott épületek. Mégsem romok. Legalábbis nem úgy romok, ahogy civilizációnk a múlt fennmaradt, csonkult építészeti emlékeihez hagyományosan viszonyul.

A rom elsődlegesen az emberi alkotás esendőségére emlékeztet. Egyfajta memento mori, de képzetéhez óhatatlanul hozzátapad a romlás hősiességének pátosza. Emelkedettség, talán a rommá válás során keletkezett érzelmi veszteség, a fájdalom iránti megbecsülés emelkedettsége. Ez a fennkölt és összetett érzelemvilág azonban pokoli nehezen összeegyeztethető azzal a prózai látvánnyal, amely egy-egy lebombázott blokkház után marad. A tetten érhető egyéni vesztés, az általános pusztulás szomorúsága mellé valami kínos szánalomérzet költözik: hisz itt nem az emberi alkotókészség fölnemesült, immáron saját romesztétikával gazdagodott darabjai válnak a rontó akarat áldozatává, pusztán hitvány házgyári produktumok.

A romok iránti tiszteletteljes vagy áhítatos vonzódást szinte kritikátlanul tettük magunkévá – tán még gyermekkorunkban, amikor belenőttünk a kultúránkba, melyben a múlt épített emlékeinek jól behatárolt értelmezése, üzenete létezett. A rommező a múlt jelenléte. Közszemlén maradt építészeti vagy urbanisztikai csontváz, melyből rég kiszökött az élet, de éppannyi forma, még ha csonkán is, fennmaradt, hogy megerőltetett képzelettel beléláthassuk egy letűnt, régi kor létezését. Ezek a szétszaggatott blokkházak azonban nem azonosíthatók a hagyományos romesztétika szempontjaival, sokkal inkább rompszichológiai értelmű mementók: pokoli kollektív traumák tárgyi emlékei.

A romesztétika a későreneszánsz festészet portréinak bukolikus háttértájaiból nőtt ki, vált önálló festészeti témává. Campagna újbarbár állattartóinak nyájaival ellepett, bukott civilizációja fokról fokra nem a portré alanyának jellembéli, hivatásához vagy társadalmi státuszához köthető attribútuma volt többé, hanem önálló múltreprezentáció, mely immár nem egyénhez, hanem a festmény korának múltképzetéhez tartozott, s a kor, a későreneszánsz antikvitáshoz fűződő viszonyát ragadta meg. Ez a ráismerés vezetett évszázadokkal később a romantika korában oda, hogy a rom a hősies nemzeti eredetmítosz kulisszájává alakult. Akár Kölcsey Hymnusa, mely akkori ismeretei szerint Balassi Bálint (valójában Rimay János nevű tanítványa) versének szellemi folytatása gyanánt született. Azt a kort idézte fel, amelyben a fennmaradt falak még a nemzet születése időszakának félistenei számára kínáltak otthont.
A rom kihívás is egyben. Példa a mindenkori profán jelen szánalmas törpéinek. Szembesít: volt idő, mikor az ember az évszázadokkal, évezredekkel is dacolni képes műveket alkotott.
A rom egyszerre „fennáll”, és egyszerre romlik az idővel.

Az Ukrajna honvédő háborújában keletkező épületroncsok nem romok. A „rom státuszától”, annak érzelmi és esztétikai minőségétől megfosztott omlékony épülettárgyak, a szellemitől megfosztott modernitás zsákutcájának emlékei. Rommezői építészeti roncstelepek inkább, semmint Pompei vagy Palmyra örökösei. Azok város-holttestek. Emezek csak útszélre sodort, foszló tetemek.
Keserű tanulság ez. Elsőre kegyeletsértő illetlenség így közelíteni, bántó leegyszerűsítéssel fogalmazni. Továbbmenve azonban a gondolaton, talán bekapcsolhat a háború végét követő, feltörekvő vitális időszak, az újjáépítés, az új nemzet, ország, város, otthon teremtésének reménye. Mindazon tanulságok értelmes beépítése ebbe a holnapi, új processzusba, amelyek a háborús leromlás tapasztalatai során ma keletkeznek.

Ukrajna városroncsainak tapasztalata messze túlmutat a saját önazonosságáért megküzdő, posztszovjet ország tapasztalatán. A teljes építészeti modernitást érinti. Gyermekkoromból emlékszem még a Közel-Kelet városaiban zajló harcok kulisszáira. S emlékszem talán Bejrut kapcsán arra a mellbevágó élményre, amikor számomra szinte vadonatújnak ható, klasszikus modernista társasházak váltak aknavetők célpontjaivá. Ott sem métervastag kőfalakkal erődített várak, bástyák voltak a harcok helyszínei, hanem polgárházak, ám azok esetében mégsem érződött a leszakadás, az elválás az ember által épített környezetben ostrom után mindenkor újrakeletkező, romantikus hatástól. Egy klasszikus modern épület éppoly romesztétikus tudott lenni, ahogy egy eklektikus, barokk vagy reneszánsz ház. A házgyári blokkmodern azonban nem.

E leválás titka alapvetően a blokkházak szerkezeti sajátosságaiból fakad. Egy ilyen épülettömb, bármekkora sérülései ellenére is, legenda nélküli, fennköltség helyett szomorú hétköznapiasságot hordozó, profán emlék. A klasszikus, esztétikai etalonná vált rom ezzel szemben tengernyi apró elemből áll. „Vár állott, most kőhalom” – mondja Himnuszunk. Vagyis kőhalom volt, majd annak elemeit értelmes, célszerű és valamiféle kiegyensúlyozó szépészeti akarat rendezőelvét érvényesítve, darabról darabra rakva, vár lett belőle. Ugyanez áll a téglaépületekre is. Mind a rakott kő, mind a téglafal megannyi szorgalommal egymásra hordott apró eleme az emberi szervezőkészség, építő akarat, összehangolt közösségi működés tanúságtétele. A behorpadt falú, szétszaggatott panelépület falaiba legfeljebb a toronydaru lengése és a bukósisakos építéstechnikusok házgyári elemeket célhelyre igazítgató igyekvése itatódott bele. Ám ez utóbbiakból hiányzik a hősiesség, a nagy célra irányult, emberi törekvés diadala.

Ha a romesztétika talán legmagasabb szintű megfogalmazásán, Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) látomásain keresztül törekszünk megérteni, mi különbözteti meg az épületromot az épületroncstól, akkor a mester képeinek valószerűtlensége, fölhevült irracionalitása adhat fogódzót. A rom mindig drámai – válik érthetővé ezeken a képeken. A romban nem marad hely a köznapinak, az unalmasnak. Egy blokkház még működésének dicső időszakában sem volt, nemcsak építészetileg, de társadalmilag sem, kiteljesedett, kompozíciós mivoltában teljes és szép. Sőt, sokkal inkább monoton, sivár. Mindez szembeszökő, sőt lenyűgözően figyelmet ébresztő, amikor az utazó az Ungvár, Lviv vagy Kijev túlnyomó részét lefedő, végtelen panelnegyedek házai közt bámészkodott. Ukrajna blokknegyedeinek házain. S ezek nyomait az ostromok során megsemmisült épületeken is fölfedezni: az egyéni praktikák és a szomorúan reménytelen győzni vágyás léptéktelenül kicsi megnyilvánulásai mutatkoztak meg. Lakásonként más és más módon beépített erkélyek, amelyek aztán egy szinttel fönnebb már fél méterrel kijjebb merészkedtek, majd egy újabb emelettel följebb még tovább, s mindettől a homlokzat nem homlokzat volt, pusztán hatalmas épületfal, melyet az egyéni boldogulásáért a kollektív reprezentációt felülírva mindenki egy-egy apró, csúnyácska vonással újrarajzolt. Ezek a tettek nélkülöztek minden szépítő szándékot, pőre haszonelvű spekulációk érvényesültek bennük. S ez a sok kicsiny részokosság adódott össze valamiféle általános értelmetlenséggé, amely maga volt a szovjet rendszer. Ugyanakkor a hajdani, totalitárius rendszer alól közhatalmi értelemben kiszabadult országok és városok máig nem voltak képesek levetni magukról a mindenkori türanniákban ezer módon megmutatkozó, leplezhetetlen irracionalitást, mely leginkább annak csúfságában testesül és testesült meg egészen mostanig.

Csakhogy. Ezek a csúf épületek egy zavaros ideológiától megterhelt, elnyomó rezsim reprezentánsai, mostanra esőverte, kihűlt épületroncsok, egyben családok otthonai. Fölsértett intim terek. Szobák, ahol valamikor a nagymama hunyta le végleg a szemét. Szobák, ahol érettségire tanultak a gyerekek, melynek falait az első gyerek megszületésére készülve, izgatott várakozással festették ki a majdani szülők. Szobák, melyek sarkaiban pianínó állt még nemrég, vele éveken át a fél házat bezengő próbák hangjai, falak, melyekben dühödten búgott fel néha az éjszaka közepén a melegvizet szállító vízcső. Emlékek, érzések, elköteleződések, családi mitológiákat dagasztó drámák és örömök. Ünnepek, gyászok, beteljesedések és csalódások. Bármilyen szenvtelenek is a posztszovjet panelházi tömbök, azokban éppolyan emberi színjátékok zajlottak, akár Versailles tükörtermeiben.

S talán itt érdemes majd az újjáépítésre gondolni. Mindezek az emberi képességek, érzelmek és gondolatok millióféleségének megélhetései talán-talán olyan építészetre méltók inkább, amely anyaghasználatában, tömegformáiban, téralakításaiban is adekvát, arányos, kifejező. Ukrajna újjáépítése nem szabad, hogy a korábbi városroncsok felújításává váljon, hanem legyen az új, a háború véráldozatában megerősödő új ország hajdani szovjet eredetétől eltávolodó építészete megteremtésének alkalma. Szülessenek olyan épületek és városok a most eltiportak helyén, amelyek, akár az idézett verssor vára, kőhalomból a hozzávaló aprólékos szorgalommal emelkednek. Méltók azokra a túlélésekre, amelyek a majdani falak közt élők veszteségeire és szenvedéseire alapozódnak.

Szakadt, tépett házak látszanak a háborúról érkező tudósítások képein. Egyszerre ismerősen közelinek ható, ugyanakkor számunkra nem pontosan érthető kódokkal működő világ kulisszái. Kitettségük, védtelenségük ijesztő, de műszakilag alkalmatlanok rá, hogy mementóvá váljanak, melyek, ha az ember rontó akaratával nem is, de az idővel dacolni lennének képesek. Nem különös, hogy épp errefelé, ahol a legutóbbi világégés frontja vonult keresztül, éppen itt emeltek ennyire sérülékeny városokat?