Kicsontozva
Két végletet összekötő viszonyrendszer – Interjú Borsos Lőrinccel

Sirbik Attila

SA: Borsos Lőrinc személy vagy projekt?

Borsos Lőrinc: Egy olyan személy, aki projektekkel, projektekben él.

BL: Borsos Lőrinc a személyes életünk, amit projekteken keresztül kommunikálunk a külvilág felé.

SA: Meddig terjed a művész omnipotensnek tételezett szerepe, a kézjegy és stílus mint a beazonosítás és felismerhetőség (akár műkereskedelmileg is elvárt) minősége?

BL: Ha a művész omnipotens, akkor addig terjed a szerep, ameddig csak akarja.

BL: Amerre fúj a szél, amerre a szellem kívánja. Bizonyos tekintetben a művészetünk a saját életünk. A kettő meg is feleltethető egymásnak. Saját problémáinkat igyekszünk feltárni és feldolgozni, ebben az értelemben pedig, ha az ember már unja a saját életét, akkor igyekszik azon csavarni egyet. Például többször megtörtént az, hogy meghívtunk egy harmadik személyt is egy-egy projektünkbe. Extrém módon játszunk ezzel az omnipotens szereppel. Persze nem biztos, hogy kifejezetten galériakompatibilis az, ahogyan a projektjeinket létrehozzuk és felépítjük, de ez csak a másodlagos szempont. Az elsődleges mindig a művészi szabadság, illetve az, hogy olyan dolgot csináljunk, amire revelatív módon tudunk tekinteni. Ilyen értelemben nem az a dolog változik, amivel foglalkozunk, hanem mi változtatunk nézőpontot. Tehát ha be is vonunk egy külső, harmadik személyt, a stílus, a kézjegy teljes mértékben megváltozhat, viszont cserébe egy olyan nézőpontot kapunk, ahonnan már teljesen mást látunk, és ha ez a dolog ott középen Borsos Lőrinc – akit folyamatosan igyekszünk megfejteni – akkor ez mindenképpen megéri.

BL: Az miért jó, miért hatékony, ha az art world kollektív önfelejtést termel?

BL: Lehetséges, ha az ember valamilyen traumával rendelkezik, nem tud felejteni. Ebben az esetben az önfelejtés azt jelenti, hogy az ember el tudja engedni a traumát. Ha a saját traumádat kiteszed és beszélsz róla, az jó esetben mások számára is felszabadító lehet. Olyan, mint a tragédia felszabadító ereje a komédiával szemben. Örülhetsz, hogy nem veled történik! Akármit csinálsz, abból történet, színház lesz valaki számára, hiszen nem tudhatja, hogy amivel játszunk, valóban megtörtént, vagy csak fikció. Innentől kezdve persze – amint művészetté szublimálódik egy élmény – nem is számít, hogy az valóban valamilyen traumából, valóságból fakad-e. Sok esetben meg is fordul az irány a befogadás során, hiszen amit őszintén kiraksz, és ami a legelevenebb valóságból táplálkozik, arról azt gondolják, hogy csupán valami kitalált, fiktív dolog – és fordítva. Ez egy játéktér, ami ilyen módon nevezhető akár színháznak is. Hiszen maga a produktum mégis csak egy átszűrt és beállított tartalom, bizonyos értelemben kirakat, aminek csakis akkor van értelme, ha ez a fajta színház visszahat a saját életünkre, illetve feloldódik egyfajta általánossá, amivel más is könnyedén tud azonosulni.

BL: Kapcsolódni tud hozzá, ami csak akkor működik, ha az alkotó nem kamuzik. Ezért próbálunk belehalni mindenbe.

SA: Mit jelent és jelképez számotokra a sötét anyag?

BL: Az identitásunkat szimbolizálja, azt a fajta kettősséget, miszerint két személyből állunk. Még ha azt is mondjuk egy statementben, hogy ugyanazt gondoljuk, azért ez nem egészen így van. Sokszor teljesen ellentétesen gondolkodunk ugyanarról a dologról, mégis, az együttműködésünk egyfajta unió, amiben csakis az tud megvalósulni, amire mindketten igent mondunk. Az a sötét anyag, amit mi használunk, egy fényes fekete alap, ipari zománcfesték, ami egy időben, párhuzamos módon képes jelképezni azt a sötétséget, ami a fényt elnyeli, ugyanakkor ennek az ellentétét is, a sötét anyagon tükröződő fényt. Hogy éppen melyik oldal érvényesül, az a befogadótól függ, és aktív szemléletmódot igényel. Ez egy két végletet összekötő viszonyrendszer. Az egyiket a másik nélkül nem lehet elképzelni, mindkettő a rendszer része, az egyikből következik a másik. Jelképezi azt is, ahogyan igyekszünk hozzáállni az élethez. Nem egy ideológiát keresünk, amiben nyugvópontra találhatnánk, hanem éppen az ideológiák közötti rugózást hajtjuk, és igyekszünk ezt a fajta otthontalanságot otthonként megélni. Ami azért is különösen fontos, hogy ezáltal a bennünk rejlő ellentéteket is fel tudjuk oldani.

BL: Különféle kontextusokba helyezve mérettetik meg általunk ez az anyag.

BL: Pilinszky beszél egy helyen a szakrális tárgyak kapcsán arról, hogy azokat az ember ruházza föl olyan narratívákkal, gondolatokkal, melyek által szakrálissá válnak. A tárgyak önmagukban sohasem szakrálisak. Szerinte ilyen módon akár a műanyag is lehet szakrális, ha azt az ember teher alá helyezi, egészen addig, amíg az fel nem sír. Ezek a gondolatok nagyon lényegesek számunkra, és valahogy így, ekképpen szeretünk mi is erre a fekete, sötét anyagra tekinteni.

SA: Minek tudható be az, hogy az aktuális társadalmi-politikai környezet útvesztőjéből merített korábbi tájékozódási pontokat és (átdolgozott) jelképeket fokozatosan váltották fel a (fiktív) képzőművész identitásának kérdései?

BL: Az Önkritikus portré elnevezésű projektünk hozta el a váltást, melynek során megvizsgáltuk, mik a valódi motivációink. Ez szépen megágyazott annak a szemléletváltásnak, ami sokkal személyesebb, intuitívabb útra terelt minket. Ez összekapcsolódott egy fiktív nyelvvel, amivel a folyamat ideje alatt megpróbáltunk kommunikálni. A fent említett projekt során jöttünk rá arra például, hogy a fényes fekete anyag nem egy véletlen szülte dolog, sőt arra is, hogy egyre fontosabb a számunkra. A fordulat, vagyis az Önkritikus portré után a gyülekezetes múltunkat is feldolgozó, Paradise Lost című sorozatunk alkalmával jelent meg először újra a fekete anyag. Szimbolikus módon, a paradicsomból kiindulva, a kiűzetéssel kezdtünk foglalkozni, amikor is a paradicsomba helyeztük mintegy kaput képezve a fekete anyagot. Lehet, hogy túl nagyok ebben az ugrások, ha például egy gyűjtő szeretné követni, viszont mindenképp következetesség van benne. Miközben megéljük az átalakulást, nagyon fontos számunkra, hogy tematizáljuk is azt. Többek között azért is, hogy a közönséget tudósítsuk arról, hogy ez miért, hogyan zajlik bennünk, és milyen felismerésekhez vezet el. Fontos számunkra a transzparencia. Az, hogy ne csak a végeredményt, a teljesen kifaszázott végterméket, műtárgyakat mutassuk meg, hanem a folyamatokat is.

SA: A kutatás és a felfedezés mindig együtt jár azzal, hogy tudatosan ki kell lépnetek a komfortzónátokból – ha kell, akár egy párhuzamos valóságba?

BL: Igen, erről már beszéltünk, hogy meg kell halni, bele kell halni egy projektbe. Illetve nagyon fontos a rácsodálkozás.

SA: Most hány emberrel beszélgettem?

BL: Hát, hárommal, minimum.

BL: Eggyel.

BL: Hát ez két válasz. Beszéltél te, beszéltem én, de jó esetben beszélt Borsos Lőrinc.

BL: Szerintem Borsos Lőrinccel.

BL: Akkor eggyel.