Közelebb a testhez
Kutatás és oktatás az Anatómia Tanszéken

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Anatómia, Rajz és Geometria Tanszékének bemutatkozásán az elmúlt négy év munkájának dokumentumait látjuk: a technikai tudás elsajátítását célzó, művészeti igényességgel kidolgozott hallgatói rajzokat és az oktatók olyan alkotásait, amelyek valamilyen módon az emberábrázoláshoz kötődnek. Utóbbinál nagyobb a szabadság, egymástól lényegesen eltérő projektekbe tekinthetünk bele, de van egy közös nevezőjük: a test. A tárlat egésze az emberi testről akar valami általánosan megragadhatót felmutatni. De vajon ismerjük-e az emberi testet? Tudhatunk-e róla bármit is – általános értelemben? A test valóban olyan kézzelfogható adottság, ahogyan azt az arányos felépítésű testeket megjelenítő ábrázolások sugallják?

Horváth Dániel: Szublimálni egy traumát, 2018, digitális fotográfia, 120×80 cm

Horváth Dániel: Szublimálni egy traumát, 2018, digitális fotográfia, 120×80 cm

Ami azt illeti, nagyon is ismerős számunkra ez a test. A nyugati, medializált kultúra szubjektuma ma leginkább az ideális testről sugallt képek alapján reprezentálja önmagát. A fénykép, a film s más virtuális médiumok olyan erőteljes modellt kínálnak, hogy szinte kényszerítővé teszik a kialakított ideál megtestesítésének programját: a szép, feszes és erős test szimulálását. Ez a program azonban csak a látvány megteremtésére épül, azaz a test egy külsődleges formájának, a felszínnek az újrarajzolására, amely azonban tisztán csak vizuálisan létezik: csak képként ragadható meg. Nem pusztán a testépítés, a fogyókúra vagy a szó szerinti testszabászat adják a felszín megrajzolásának egyre tudományosabbá és precízebbé váló technikáját, hanem a divat, a „beöltözés” is, amely ugyancsak a megtestesítés gesztusához tartozik. Csakhogy az emberfelettien szép testek, melyek a vágyképek gyújtópontjában állnak, megkerülik, kicselezik a természetes test tapasztalatát. A kicselezés mögött húzódó motiváció ugyanakkor nagyon könnyen leleplezhető: az örökkévalóvá púderezett test fikciója az esendőség tapasztalata ellenében született meg, azért, hogy ne emlékeztessen a betegségre, az öregségre, az elmúlásra. A szépség és az egészség reprezentációjára alapozott testképből valójában hiányzik a természetes test ismerete. Azé a testé, amelyet csakis anyagszerűsége és térbelisége s az erre épülő sajátos belső tapasztalás, az önátélés tesz sajáttá, közelivé, megfoghatóvá.

A 20. századi és a kortárs művészet egyik legfontosabb ambíciója azonban éppen az, hogy szembesítse az embert a mulandó testtel, melyet bölcseleti és művészeti hagyományunk legnagyobb részében elfojtott és kitakart. Amikor a ránk hagyományozott görög-keresztény filozófiai tradíció a testet mint romlandó és bűnös matériát a szellemmel, azaz az örökkévalóval állította szembe, azzal természetszerűleg elértéktelenítette. Mindez szerves része annak a metafizikai hagyománynak, amely az emberre mindigis mint a lelkisége által meghatározott, szellemi lényre tekintett, akit a racionalitásra való képesség kiemelt a létezők sorából. A test alsóbbrendűnek tekintése hierarchizáláshoz és amoralizálásához vezetett: minél inkább testinek minősíttetett egy létforma, annál kevésbé lehet alanyi részese az erkölcsileg releváns világnak. Ez a különféle gondolkodói rendszereket megzabolázásra, uralásra ösztönözte. Az animalitás elleni hasznos védekezésnek része volt az emberi (és állati) test természettudományos objektivizálása is, melynek során azt egyre inkább működő szerkezetként, merőben fizikai tárgyként kezdték vizsgálni. Tulajdonképpen ennek eszközéül szolgált az anatómiai testábrázolás is.

Ha szétnézünk ezen a különös kiállításon, amely az emberi testet a tudomány és az oktatás aspektusából közelíti meg, azt látjuk, hogy a test valóban tárgyként jelenik meg, amelynek sajátosságai megragadhatók, rendszerezhetők, uralhatók. De valami mást is látunk. A test eme objektív kimerevítéséhez az út a halott testen keresztül vezet: az anatómiai feltérképezést a boncolás, a test lenyúzása és belsejének kitárása teszi lehetővé. Ez a jelentés a feldarabolt és felboncolt test mégoly objektivizáló képeiben is ott kísért.

Testábrázolás és anatómia kapcsolata a reneszánsztól kezdődően erősödött meg az európai képzőművészetben, amikortól az emberi test idealizált ábrázolásához tökéletes anatómiai tudás vált szükségessé. Mint ismeretes, Leonardo tudását azoknak a módszeres anatómiai tanulmányoknak köszönhette, amelyeket mestere, Andrea del Verrocchio műhelyében sajátított el. Verrocchio tanítványai nevelésében nagy hangsúlyt fektetett az emberi test felépítésének közvetlen tanulmányozására, amelyet halott testek boncolásával és aprólékos lerajzolásával ért el. A szintén reneszánsz művész, Leon Battista Alberti a festészetről szóló teoretikus művében már az orvosi és a festői tekintet szétbogozhatatlanságára hívja fel a figyelmet. Úgy véli, ahhoz, hogy a vásznakon, a szobrászati művekben lenyűgöző arányokkal rendelkező, tökéletes testek születhessenek meg, bár a befogadónek ebből már nem kell látnia semmit, de a művésznek akkor is le kell vetkőztetnie az embert a csontokig, majd azokra kell ráilleszteni az izmokat, s végül felöltöztetni a bőrrel.

A reneszánszban még szépnek tudták látni a tökéletes arányokkal rendelkező, kifordított testet. Mára elidegenedtünk a kifordított – halott és felnyitott – test esztétikai vetületeitől. Mi több, jelenkorunkban a test belsejének látványa, az izmok, a rostok, a csontok vizuális vagy akár performatív jelenléte, undort vált ki. Az undor hátterében Julia Kristeva az abjekció, a kivetés és elutasítás fenoménjeire mutatott rá. Undorral fordulunk már csak az olyan, a külső felületen megjelenő váladékok látványa felé is, amely éppen csak utal a belsőre, azaz az anyagiságra, sebezhetőségre, mulandóságra.

A holland festészet nagy évszázadában született boncolásábrázolásokon a hús, a szövetek látványa azért volt láttatható, mert esztétizálhatónak bizonyult. Rembrandt Tulp tanár anatómiai leckéje (1632) című festményén a felnyitott kar szép. Mára azonban az ilyesfajta esztétizálás hamissá vált, ezért nincs esztétikai ereje, például Günter von Hagens megnyúzott, meghökkentő akciókba helyezett emberalakjainak. A 20. századi művészet – szüntelen kritikát fogalmazva meg a medializált, eszményített emberképpel – különösen erőteljes gesztusokkal mutat rá a testmatéria mulandóságára. Az olyan testábrázolások, amelyek nem veszik számba a bomlásnak és pusztulásnak kitett hús mivoltot, s hogy ehhez az emberi lét törékenysége járul, hiteltelenek, hazugok. Ma a kortárs művészetben sokkal inkább a beteg, a torz, a hibás test képviseli az esztétikai értéket, szemben az ideális és szép testtel. Utóbbi az eufemizálásra épül, előbbi az abjektált mozzanatokra való rámutatás révén a mulandóság vállalására. Jelenkorunkban a művészet a test felszabadításában annyiban vesz részt, amennyiben a vizuálisan sulykolt ideológia ellenében fellebbenti a fátylat a valódi testről.

Ebben az értelemben az anatómiai testábrázolás – legyenek bármily rendkívüli művészeti igényességgel kidolgozva a testrészek, s erre itt számos példát látunk – szükségszerűen az oktatás és a kutatás terepére van száműzve. Az idealizált test anatómiailag ábrázolt képe csak abban az esetben tud hiteles lenni a művészet közegében, ha reflektálttá és ironikussá válik.  A kiállítás erre is szolgáltat példákat. Például az olyan rajzokon, amelyek egy-egy klasszikus festmény anatómiailag tökéletesen ábrázolt testalakját parafrazeálják. Izgalmasak azok a kísérletek is, amelyek portrékat bontanak vissza a csontozatig, azaz a koponyáig; vagy fordítva, amelyek koponyarekonstrukciókat hajtanak végre nem csak manuális, hanem számítógépes eszközök segítségével is. Kőnig Frigyes rajzain ásatásokon feltárt koponyákat örökít meg, majd arc és fejrekonstrukciókat végez: a halott, tárgyiasult csontokból szuverén emberi alakokat teremt. Nem az egykor élt létezőket „támasztja fel”, hanem olyan fiktív személyiségeket teremt, amelyeknek valóságosságát a megmaradt testdarabok mint rekvizítumok magukban őrzik, s éppen a hiány révén lehetővé teszik. A rekonstrukciókban a hiány válik teremtőerővé, a hiány pedig az imagináció és a poézis gyökere.

Ironikus képet mutat az emberi testről Horváth Dániel konceptualista fotóprojektje is, amelyben a művész önmagát „állította ki”. Mégsem beszélhetünk önreprezentációról, mert nem önmagára mutat rá ezekkel a művekkel, hanem saját élő teste és az élettelen szobortest, pontosabban -töredék közötti feszültségre. A bemutatott, meztelen test fiatalságából eredő, magabízó szépségét, egészlegességét, életerejét megkérdőjelezi az egyszerre heroizáló és egyszerre önmaga paródiájába forduló testtartás, valamint az a csonkolt testrész, amelyet a kezében tart: az egyik fotón egy festett, a másikon egy hófehér szobor letört, üreges fejét látjuk a férfialak hóna alatt. Erről a műről eszünkbe juthat az a 16. századi anatómiai albumból (Juan Valverde de Amusco: Historia de la composicion del cuerpo humano, 1560, Róma) származó metszet, melyen a test izomzatát bemutató alak kontraposztban pózol, s kezében tartja lenyúzott bőrét. Annak az alaknak az arcában Marszüászra ismerhetünk rá, arra a szatírra, akit elbizakodottsága büntetéséül megnyúztak, miután versenyre hívta Apollónt, hogy mérjék össze zenei tudásukat.

Ha a tárlatot művészeti kiállításként akarjuk értelmezni, akkor Horváth projektjét kell a gyújtópontba állítanunk: innen válik megválaszolhatóvá, hogy mit is jelent a „pőrére vetkőztetett” test felmutatása – jelenkorunkban. Mert bár az anatómiai testábrázolások továbbra is inkább csak tudományos célokat szolgálnak, ám ha ezen a kontextuson kívül kerülünk, akkor feltárul bennük az a jelentés is, amit a megnyúzott és felboncolt test magában hordoz. A falakon körös-körül látható rajzok – testrészek, végtagok, koponyák, csontvázak rajzai – a mai tekintet számára nem pusztán tárgyi objektumok, nem az oktatás és kutatás puszta médiumai, hanem éppen annyira borzalmas és undorító testtöredékek is. De éppen ezen mivoltukban tudnak minket közelebb vinni a test titkához.

Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Székháza Galériája