Léptékvesztés
Avagy az emberi mérték háttérbe szorulása

Kőszeghy Flóra

Homo mensura1
Prótagorasz „homo mensura” tétele nyomán a különböző kultúrtörténeti korszakokban az ember mint mérték jelenik meg. Az állítás eredetileg a dolgok ellentmondásosságáról szólt, de Platón a Theaitétosz című dialógusában a tételt a tudásról szóló elmélkedéssel összefüggésben magyarázza. A párbeszédben Szókratész szerint a tapasztalat alapján érzékeljük a valóságot, így az észlelet mindennek az alapja, ami egyéni és változó. Így tekinthető az ember minden dolgok mértékének érzéseivel és gondolataival együtt. Ha ez egy szubjektív mérték is, ez a fajta emberi etalon korunkban követhetetlennek látszik, a digitalizáció virtuális világának térnyerésével ugyanis a közvetlen érzéki tapasztalat fokozatosan háttérbe szorul.

A gondolkodók az ókortól kezdve keresték a szabályszerűségeket és az összefüggéseket a világban tapasztalt jelenségek között. A geometria saját elméleti rendszerében az ember mindig is kiemelt helyet foglalt el. Már Vitruvius2 is, aki az európai építészetelmélet alapjait fektette le, az emberi test arányrendszeréhez viszonyította az ideális arányokat. Ez ihlette később Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányát, amely a reneszánsz egyik ikonikus ábrájaként vált híressé. Az újkor humanista világképébe nagyon jól illeszkedett az a tézis, hogy mindennek a kiindulópontja maga az emberi test arányrendszere.3 Ez az aranymetszésen keresztül egészen a modernizmusig mindvégig jelen volt, sőt a mai napig vannak, akik hivatkoznak rá. Ma már furcsának tűnik egy ilyen normatív elmélet, ami a szépséget egzakt számokhoz és mérésekhez köti, de tény, hogy igény van az ilyesfajta kapaszkodókra.

Hiába volt forradalmi építész Le Corbusier, gondolatait ő is hasonló, előirányzott elvek mentén hirdette. A Modulor, ami Corbusier számára a geometriai szerkesztések alapját jelentette, egy bonyolult számítási rendszeren keresztül írta elő az ideális arányokat a tervezőknek. Ezáltal az emberközpontú arányrendszer továbbra is fennmaradt, ha módosult formában is. Ernst Neufert és Henry Dreyfuss 1936-ban adta ki Architect Data című, nagysikerű művét, ami a mai napig egyfajta etalonként szolgál a tervezőknek. A könyv szintén egy normatív rendszert ír le, ami a szabályozások alapját is jelenti. Ebben a rendszerben az emberi test a kényelem és a szükséglet alapjaként mutat irányt. Ilyenformán az ergonómia szempontjai kerülnek előtérbe, ami távlati szinten eltérést jelent az aranymetszés isteni arányaitól. Ebben már nincsen semmi transzcendens vagy elvont, csupán a használhatóság és a praktikum érvényesül. Az elmélet helyét így az egyre szigorúbb előírások vették át. A szépség fogalma napjainkra kikerült a normatívák területéről, így szubjektivitása miatt már marginálissá vált. Az építész tehát az arányok tekintetében fogódzó nélkül maradt, csupán az előírások és szabályok betartásával pedig nem képes az arányok és kompozíciók elvi rendszerét érthetően kommunikálni. Ahogyan egy homlokzat vagy egy térrendszer terve megszületik, az építész belső sugallata, tapasztalata tud támpontot jelenteni abban, hogy az optimális vagy aránytalan lesz-e. Ennek okait azonban nem csupán a normatív esztétikai elméletek hiánya okozza, hanem a tervezés egyéb körülményei is. A változásban szerepet játszottak a 20. század történelmi eseményei, valamint az utóbbi húsz év felgyorsult technológiai változásai is. A digitalizáció következtében az építészet részben átkerült a virtuális térbe, a tervezők immáron fiktív és valós álmok szerint alakítják azokat a kereteket, amelyek a fizikai valóságban csapódnak le.

A lépték relativizálódása
Az építészetben, csakúgy, mint más mérnöki ágakban, a dokumentáció készítésének fontos alapvetése volt a méretarány használata egy tervben. Az építőiparban a kicsinyítés egyfajta dogmaként vésődött bele a szakmagyakorlók agyába. Egy tervező álmából felkeltve is tudott egy 1:100 vagy 1:10-es rajzot készíteni, akár vonalzó nélkül is, érzékelve a valóság és a terv arányait. A terveket olvasó építőipari szereplők, így a fejlesztők, az ellenőrök és a kivitelezők ugyanígy érezték, hogy arányos-e valami. Ehhez képest ma már a tervek csak a kijelzők felületén jelennek meg, gyakorlatilag elenyésző a méretarány szerinti nyomtatott tervek használata. A rajzok ráadásul hol egy telefon tenyérnyi kijelzőjén, hol egy nagyobb TV képernyőjén kerülnek áttekintésre, de leggyakrabban egy átlagos asztali monitoron vagy laptopon jelennek meg. Ez szükségessé teszi a nagyítás és a kicsinyítés állandó használatát, ami a régifajta, rögzült léptékérzet eltűnését jelenti.

A modellezőprogramok és a látványtervező eszközök térábrázolása hasonló módon vált léptéktelenné, ami a tér és emberi léptékrendszer kapcsolatát feloldotta. A tervezés során még lehet az arányok figyelembevételére léptékembereket használni, de a valódi térérzettel kapcsolatban nagyon csalóka képet festenek a szoftverek. A megvalósulás során realizálódó épületben állva azok a nézőpontok, melyek a tervezést végigkísérték, illusztrálták, más arányokat hordoznak, mint a valóság. A modern építészetben a fizikai modellek szoborszerű megjelenésének vágya került ellentmondásba a megvalósult épület percepciójával, vélhetően ott is az eszközök módosulása miatt, hiszen ekkor vált hangsúlyossá az építészeti makettek szerepe, ami madártávlati nézőpontból történő tervezést jelentett. Ezen felül előszeretettel komponálták vetületben az épületek homlokzatát, ami a valóság szempontjából szintén elég csalóka volt. Ezek a kompozíciós és alkotáselméleti kérdések alapvetően a művészeti élet szereplőit érintették, és közvetetten hatottak a társadalom egészére.

Most azonban egy olyan folyamatot látunk, amiben nem csupán a tervezők és művészek vesznek részt. Egy egész generáció válik úgy felnőtté, hogy ébren töltött idejének számottevő részét egy virtuális térben tölti, ami vélhetően egyfajta látószög-módosulást fog eredményezni. Ez a nézőpontváltozás nem csupán a két világ összehasonlítása miatt fontos, hanem arra a kevert valóságra vonatkoztatva releváns, ami egyre inkább jelen lesz a hétköznapokban is. Az a realitás, amelyben a virtuális világ átszövi a mindennapokat, de a valóság a szkennereken, avatárokon keresztül része lehet a digitális létnek, a legjobban a pokémonokon keresztül érthető meg. Ha jobban belegondolunk, az, hogy egy fiktív, párhuzamos valóságban furcsa lények tartózkodnak a közvetlen környezetünkben, melyeket egy eszköz segítségével tehetünk láthatóvá, kaput jelent a dimenziók között, ami mostanra hétköznapinak számít, de valójában egy hihetetlen lehetőség az elménk számára. Annak a fizikai elméleti tételnek a megvalósulása, ami párhuzamos valóságokról vizionált, éppen most zajlik. Ebben a hibrid valóságban az emberi normák, így a percepció és az alkotás is másképp megy végbe. A Minecraftban ki lehet kapcsolni a gravitációt, a játékokban újra lehet éledni, és még sorolhatnám, milyen lehetetlen dolgok számítanak normálisnak a virtuális térben. Mindez teljesen felülírta azt a fajta emberközpontú normalitást, amelyben a személyünkhöz mérhetjük a világot.4

Digitális fordulatok
A világjárvány felgyorsította azokat a folyamatokat, melyek már évtizedekkel azelőtt elkezdődtek. Mario Carpo5 építészetteoretikus szerint már a harmadik digitális fordulatnál járunk építészetelméleti szempontból. Bognár Melinda építész az Új Magyar Építőművészet 2021. decemberi számában foglalta össze Carpo nyomán mindazon változásokat, amelyek a három korszakban a koncepció, a kommunikáció és a megvalósítás szempontjából végbementek. Az első korszak az 1990-es években indult el, amikor Frank Gehry és más építészek elkezdték a mérnöki csúcstechnológiás szoftvereket építészeti tervezésre használni. Ekkor még az egyedi gépek dolgoztak, de a második fordulatnál már a gépek együttműködése volt meghatározó. Ekkor az extrém kísérletek helyett a professzionális megvalósítás és az együttműködések összehangolása vált fontossá.

A 2000-es években lezajlott második fordulatot a 2020-as évektől a harmadik követi, amely már a mesterséges intelligenciáról és annak hosszú távú lehetőségeiről fog szólni.6 Mivel ennek még az elején vagyunk, csupán tendenciákat tudunk jósolni. A programok vélhetően egyre intelligensebbek lesznek, az emberek pedig egyre hatékonyabban tudják majd kiszolgálni a megrendelői igényeket. Az építészet szempontjából a digitalizációnak lehetnek új, stiláris következményei, valamint a fenntarthatósági és szociális kérdések kezelésére is adódhatnak lehetőségek. A felhasználóbarát programok bárki számára lehetővé tehetik egy ház megtervezését, a gyártók és az építőanyagok egyszerű felhasználását is segíthetik a gépek, de ezen felül temérdek olyan lehetőséget tartogat a jövő, amit még el sem tudunk képzelni. Amit viszont látunk, az a párhuzamos virtuális univerzumok kiépülése. Ezeken keresztül válik láthatóvá az a folyamat, amely a valóságban nehezebben vagy lassabban mutatkozik meg: az integrált valóság és az ember viszonya.

[…] a technika és az építészet egészen közeli rokonok. Abban reménykedünk, hogy növekedésükben eggyé válnak, és elkövetkezik az az idő, amikor egyik a másik kifejezőjévé válik.7

(Ludwig Mies van der Rohe)

A használó és az irányító
A hibrid univerzumokban a gépezetek és rendszerek kapcsolata az emberrel igen összetett. A digitális korban jelen lévő kölcsönhatás az eszközök és az ember között eltolódást mutat az addigi egyoldalú világképhez képest, amelyben az ember uralta az eszközeit. Mostanra nem lehetünk egészen biztosak benne, hogy tudjuk-e még irányítani a minket kiszolgáló mechanizmust. Folyamatosan változunk, ahogyan eszközeink fejlődnek. Új képességeket tanulunk, míg másokat elfelejtünk. Mindeközben a mesterséges intelligencia az ember kreatív lényegével veszi fel a versenyt. Ez egy olyan pozíció az ember számára, ami mindig is a középpontba helyezte őt. Nehéz szembenézni azzal, hogy ezt elveszíthetjük.
Eleve kérdéses, hogy milyen minőségünkben vagyunk jelen a digitális platformokon, hiszen valójában a virtuális térben már csak az elménk van jelen. Korunk számítógéppel kiegészített, mentális terében nehéz elválasztani, hogy hol kezdődik a saját, és hol végződik az információba oltott tudatunk személyiségrészlete. Ebben a léptéktelen fikcióban kell a valóság számára a fizikai valóság számára a kereteket kijelölni. Az építész, aki a szoftvereken keresztül tapasztalja meg az alkotást, egészen biztosan más létpékű ego alapján tűzi ki az épület tereinek dimenzióit, mint száz évvel ezelőtt a rajzasztal felett szerkesztő mérnök. Az eszközben az alkotó kreativitása és tudása van jelen egy rendszerré összefonódva, ahol a tervező megpróbálhatja a szellemi energiáinak egy részét egy olyan világba átültetni, melyben a lélek gépezete éppen születőben van. Nem tudhatjuk, hogy a mesterséges intelligencia milyen fokig fog fejlődni, és milyen mértékben lesz képes a kreativitás mezőin összefonódni az elménkkel, de egyre biztosabb, hogy az emberközpontú világképnek és a hozzá tartozó mítosznak vége van. Az építész egyre többször figyelheti meg, hogy megvalósult épülete egyfajta térileg torz ikertestvére annak az élménynek, amit a virtuális térben megtapasztalt. A monitor látószöge és a valóság atmoszférája sosem lesznek összhangban, mégis egyre jobban befolyásolja a valóságot az, amit a virtuális térben láthatunk. A kicsi nagy lesz, a nagy pedig kicsi, egészen addig, amíg olyan programok nem terveznek helyettünk, melyek jobban tudják nálunk, hogy mi a jó nekünk.
▬▬▬▬
A cikk a 2023-as Velencei Építészeti Biennálé pályázatához megvalósult kutatás alapján készült, melyben Alberto Fernandez Gonzales, Bognár Melinda, Kőszeghy Flóra és Tóth Bálint vettek részt. A fentiekben megfogalmazott elmélet az ő közös gondolkodásukból született.