Mattis Teutsch János, a fák festője

Éber Miklós
Kerek száz évvel ezelőtt Franz Marc és Mattis Teutsch János – két tematikailag előd és utód nélküli festő – voltak azok, akik elsőként megoldották az állatok és a fák antropomorfisztikus ábrázolásának problémáját.

Mattis Teutsch János a klasszikus modernizmus, közelebbröl  az orphikus azaz zenei expresszionizmus  nemzetközi rangú művészei köréből ha nem is az elfeledett, de bizonyára a nem érdemszerűen méltatottak közé tartozik. Az e műfajba sorolható munkái kimagaslónak és egyedülállónak minősíthetők. E tanulmány csupán  művészetének ezidáig meglepő módon meg nem értett és tudomásul nem vett részterületére, az antropomorf  faábrázolására hívja fel a figyelmet. Franz Marc néhány esztendővel Mattis Teutsch antropomorf  faábrázolásainál korábban létrejött, de ezidág hasonlóképpen fel nem ismert antropomorf állatábrázolásai egy másik tanulmányom tárgyát képezik. A  két festő között fennálló tematikai és eszmei rokonság okát illetve annak magyarázatát én az antropomorfizmus mellett  az expresszionizmusban látom. Elsősorban az volt az az irányzat, mely eszközeivel  úgy az állatvilág, mint a fák antropomorf festői ábrázolását  lehetővé tette. Ezen túlmenően azonban a  különbségek az állatvilág és a fák antropomorf festészeti ábrázolása között rendkívül jelentősek. Franz Marckal foglalkozó írásomban kifejtettem, hogy az antropomorf állatábrázolás az irodalomban egy hosszú, már az ókorból eredő tradícióra tekinthet vissza, míg efféléről a fák esetében nem beszélhetünk.

Franz Marckal foglalkozó irásomban rámutattam arra, hogy az állatvilág  antropomorf  ábrázolhatóságának kulcskérdése az individualitásban rejlik, abban, hogy a festö az általa ábrázolt állatokat  szín és formaadásával, valamint testtartásuk és tekinteteik révén   individualitással  ruházza fel és képének nézőjével szemben ezáltal kifejezésre juttatja, eléri azt, hogy az azokban ne közönséges tucatállatokat, hanem  emberi egyedekhez hasonlítható egyéniségeket lásson. Ehhez hozzáfűzhető, hogy az antropomorf módon ábrázolt lények szükségszerűen képzeletbeliek, vagyis   Franz Marc expresszionista stílusban festett  kutyájának  és macskáinak portréi nem  tekinthetők antropomorfnak. Ugyanez a képzeletbeliség vonatkozik természetesen Mattis Teutsch János antropomorf faábrázolásaira is. Ő egyébként képeinek nézőjében ismételten olyfajta illúziót kelt, mintha az általa ábrázolt faalakok mozgásra is képesek volnának, ami a szél által mozgatott lombokra emlékezve, viszonylag könnyen el is hihető.

Egy figyelemreméltó elvi különbség Franz Marc antropomorf állatábrázolásai és Mattis Teutsch János antropomorf faábrázolásai között, hogy Marc állatfestményein minden stilizálás és természetellenes színadás dacára mindig egyértelműen felismerhető az ábrázolt állatok  fajbeli hovátartozása. Mattis Teutschnak absztrahált antropomorf faábrázolásainak esetében azonban lehetetlen megállapitani, hogy azok tölgy- bükk-  köris- avagy füzfák-e? Vagyis mi, képeinek nézői hajlamosak vagyunk elhinni neki azt, hogy egy képzeletbeli emberi lény faalakban úgy nézhet ki, ahogy ő vetíti a  szemeink elé.

Jelen írásom tulajdonképpeni tárgya tehát Mattis Teutsch János ezidáig fel és el nem ismert antropomorf faábrázolásai. Vajon mi olból fogok az antropomorfizmus általános jellegű megvitatásáná,l valamint az állatvilág emberi formában való irodalmi és festészeti ábrázolásánál elidőzni? Mivégre fáradozom  azon, hogy bizonyitékát szolgáltathassam Franz Marc állatábrázolásai ezidáig sem fel- sem pedig el nem ismert antropomorf jellegének? Azért, mert szükségét érzem annak, hogy Mattis Teutsch munkássága szellemi és történelmi gyökereit feltárjam.

Míg az állatvilág tagjainak antropomorf ábrázolása az irodalomban szinte játszi könnyűségűnek tűnik, a  festészetben még a növényvilágéhoz képest is rendkívül nehéz és problematikus. Ennek magyarázata nyilván abban rejlik, hogy az állatok antropomorf ábrázolása a festő számára lényegesen kevesebb szabadsággal jár  mint a növényeké. Ezen problematikának  és különbségnek jó példáját  szolgáltatja Franz Marc és Mattis Teutsch János antropomorf jellegű műveinek összehasonlítása. Ez az oka annak, hogy az antropomorf ábrázolásmód Mattis Teutsch faábrázolásainak eseteiben  könnyebben észlelhető és nyilvánvalóbb, mint Franz Marc állatábrázolásaiéban. Ettől függetlenül, ezidáig még mindkettőjükkel kapcsolatban hiányzik az erre vonatkozó világos felismerés, és széleskörű elismerés.

 

Az antropomorfizmus

Xenophanes (i. e. 570 – 470) egyik költeményében megjegyezte azt, hogy az emberek isteneiket saját magukról alakított képzeteik alapján alkotják meg, amihez hozzá lehetne fűzni: mi mást is tehetnének?

Úgyszólván minden reánk maradt jel arra utal, hogy az emberiség legkorábbi kezdetei óta erős hajlamot  mutatott az antropomorfizmus, azaz az emberszerű ábrázolás iránt. Ez a nem emberi lények emberi képzeletbeli megjelenitésében és magatartásában  nyert kifejezést. A vallások és mithológiák kereteiben az istenségek és még a  démonok is többnyire emberi vonások hordozói voltak.  Példája ennek még  az ábrahámi teremtő Isten is,  aki az Ótestamentumban gyakorta emberi tulajdonságokkal és érzelmekkel  – mint  elégedettség, féltékenység, sajnálat, harag – felruházottan szerepel.

Az antropomorfizmus eredetétől fogva két különböző és egymással szembenálló irányzatot vagy szintet hordozott magában. Az emberiség feletti, láthatatlan és anyagtalan isten- és szellemvilággal kapcsolatban a törekvés arra irányult, hogy annak lakóit az emberhez hasonlóvá tegye, és mintegy levonja magához. Az evilági természettel és az állatvilággal kapcsolatban viszont a tendencia az állatok emberhez való hasonlatosságának az elképzelésére, átszellemítésükre és felemelésükre irányult.

Szellemi tekintetben az antropomorfizmusnak két különböző gyökere lehet: fantázia avagy tudatlanság, érzelmi szempontból pedig egyrészt tisztelet és imádat, másrészt félelem, melyeknek többnyire áldozati adományok útján adtak kifejezést. Az antropomorfizmus azáltal nyilvánult meg, hogy az emberiség egyrészt istenek és démonok – nagyhatalmú földöntúli lények – sokaságát gondolta el, tisztelte, imádta vagy félte, másrészt az állatvilág különböző képviselőit képzeletben emberi, sőt olykor emberfeletti  tulajdonságokkal ruházta fel.

Az ókori görög és római mitológia mindmáig jól ismert isteneit és istennőit a korabeli művészet gyakran és szorgalmasan ábrázolta.  Az újkorban a zsidóságból származó kereszténység felhagyott az ábrázolás tilalmával, és nem csupán a Szentháromságot, a Szent családot, az apostolokat és az egyre növekvő számú szentek seregét hozta létre, de még  a „Mindenható“ képi ábrázolásától sem riadt vissza.

Az állatokra ruházott antropomorf  képmás nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük a tudomány felismerését, miszerint korunk emberisége, a homo sapiens és az u.n. emberszabású majmok – csimpánz, gorilla és orang-után – genetikailag 98 százalékban megegyeznek, azaz rokonok egymással.

A művészetek, nevezetesen az irodalom, festészet és szobrászat számára  az antropomorf  istenségek, szentek és démonok ábrázolása a különböző kultúrák kezdeteitől fogva egészen a jelenig fontos, sőt bizonyos korok során domináns szerepet is játszott. Az antropomorf állatábrázolás irodalmi és festészeti témájára vonatkozólag utalok a Franz Marc, az állatok festője című írásomra.

 

A fák antropomorf ábrázolása

Franz Marc 1911 és 1914 között alkotott antropomorf állatfestményeit hamarosan követően, esetleg azok hatása alatt, vagy akár attól függetlenül, a jelek szerint Mattis Teutsch János feltette magának azt a logikai szempontból szinte elkerülhetetlen  kérdést, hogy mi az a témakör mely az istenségeken és az állatokon kívül antropomorf stilusban ábrázolható volna?

Nyilván csak élőlények kerülhetnek szóba, és ennek alapján nem volt  már nehéz eldönteni azt, hogy az egyetlen lehetőséget a növényvilág és azon belül mindenek előtt a fák jelentették. A felismerés majd megvalósítás Mattis Teutsch János egyedülálló érdeme és kimagasló művészettörténeti teljesítménye.

Mattis Teutsch János 1884-ben született, azaz közel ugyanolyan idős volt, mit Franz Marc (*1880). Az 1910-es évek vége táján  részben ugyanazon körökben mozgott mint néhány esztendővel korábban Franz Marc. Hozzá hasonlóan Herwarth Walden berlini „Der Sturm“-jával is kapcsolatban állott. Azt azonban nem tudjuk, hogy Marc háborús szolgálatát és 1916-ban bekövetkezett halálát megelőzően találkoztak-e egymással. A Der Sturm 1918. júniusi füzete közölte Mattis Teutsch egyik linóleummetszetét,  és a folyóirat kiállítóhelysége 1918 júliusában helyt adott egyéni gyűjteményes kiállításának is.  Ugyanott 1921-ben először  Paul Kleevel közösen,  majd Archichipenko, Chagall és Nell Walden társaságában kerüéltek művei kiállításra. A Marc és Mattis Teutsch között fennállott nyilvánvaló szellemi  rokonság azonban egyértelműen megnyilvánult abban, hogy antropomorf expresszionista festményeikhez mindketten a hozzájuk hasonló korú  Robert Delauney (*1885) által kezdeményezett, a szivárvány spektrálszínein alapuló  színpalettát használtak.

Az, hogy Mattis Teutsch a fák ábrázolására jutott, aligha tulajdonítható a véletlen művének. A választásban visszaköszöntek erdélyi hazájának erdőkkel borított vidéke, és a szülövárosának, az annak idején még Magyarországhoz tartozó Brassónak iparmüvészeti iskoláján folytatott fametszői  tanulmányai.

A fák a Föld természeti világának legnagyobb és leghosszabb éltű élőlényei. Egyes példányaik 110 méter magasságot, 7 méteres törzsátmérőt (ami 22 méter kerülettel egyenlő) és ezer éves életkort is képesek elérni. A  fák és az erdők nélkülözhetetlenek az emberiség túlélése szempontjából. A fák ombozata magához köti a levegő széndioxid szennyeződését. S a Föld  fosszilis energiakészletének nagy része – a szén és a tüzelőfa – a fáknak köszönhető. Régebben túlnyomóan, de még mai s jelentős mértékben a fák adják a házak, hajók és bútorok anyagát. A fáknak úgyszólván csak pozitív tulajdonságaik és hatásaik vannak. A hangszerek jelentős része a tőlük származó   alapanyagnak köszönheti  varázslatos hangját, s a  könyvek, iratokés sajtótermékek papírja is jórészt belőlük készül.

A fák fenntartás nélkül becsülendő, de passzív tulajdonságaiban  rejlik antropomorf ábrázolhatóságuk problématikája. Velük kapcsolatban ugyanis látható tevékenységről és az érdeklödést felkelteni képes  konfliktusanyagról sem beszélhetünk. Lev Tolsztoj Anna Karenina című híres regényének kezdőmondata szerint „Minden boldog család egymáshoz hasonló, azonban minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan“ Ez a megállapítás,  azaz,  hogy a békesség és a harmónia a konfliktushoz képest érdektelenebbek, nyilván általános érvényű, és a festészetre is kiterjeszthető.

Mattis Teutsch antropomorf faábrázolásaival ezen az akadályon azáltal volt képes túllépni, hogy a stilizáció és az expresszionizmus eszközeinek segítségével lehetővé tette a fák antropomorf jellegű individualizását. Ujjongó és lelkes állapotban, vagy egymáshoz harmonikus, barátságos, sőt szerelmi viszonyban ábrázolta őket, és képes volt arra, hogy ezt  közérthető módon kifejezésre  juttassa.

A fák az állatokhoz hasonlóan organikus élőlények, és az állatvilág tagjaihoz hasonlóan  megtermékenyítésből jönnek létre, növekednek, szaporodnak és végül elmúlnak. Sok tekintetben mégis alapvetően  különböznek az állatoktól. Helyhez kötöttek, némák, csupán a talajból és a levegőből táplálkoznak, és a szexuális aktust nem ismerik.

Mattis Teutsch János volta az első festő, aki a fákat konzekvensen és ismételten  emberhez hasonlíthatóan, azaz  antropomorf módon ábrázolta. Fák többé kevésbé élethű ábrázolásban már 1908 körül megjelentek Mattis Teutsch János festészetében, és már kezdettől fogva magukon viselték az ő könnyen felismerhető  lírai stílusát.  Ebben önmagában még nincs semmi rendkívüli. Még akkor sem, ha az itt reprodukált Facsoport és Virágzó gyümölcsfa a szakma legnagyobbjainak műveivel is kiállja az  összehasonlítást. Gondolok például Vincent van Gogh Virágzó barackfa című, néhány évtizeddel korábban alkotott varázslatos festményére.

 

Mattis Teutsch az 1918-as év elején kezdte el az antropomorf fák sorozatát. Művei első kiállításának fényképén, Kassák Lajos MA című folyóiratának helységében, Budapesten, 1917 végén, valamint az ezen alkalomból közzétett 10 linóleummetszetet tartalmazó mappában még nyomát sem találjuk antropomorf fa-ábrázolásnak. Az első két antropomorfként interpretálható linoleummetszet a MA 1918 áprilisában és júliusában megjelent számaiban került közzétételre. A további  négy  linóleummetszet  esetében sajnos nem ismert, hogy mikor és hol kerültek  közzétételre avagy kiállításra. Mindegyik a festő hagytékából származik, és valószínűleg szintén 1918-ra datálhatók.

 

 

Az itt reprodukált linóleummetszetek emberi viszonyok és találkozások szimbolizált ábrázolásaként értelmezhetők. Mattis Teutsch Jánosnak ezen metszeteihez egészen egyéni,   líraisága dacára  is rendkívül tömör  és nagy kifejezőerejű formanyelvet alakított ki.

Mattis Teutsch János tevékenységére az 1910-es és 20-as évek során jellenző volt, hogy témáit és kompozicióit  többnyire  metszetek és festmények formájában egyaránt kivitelezte, és mindkét  esetben gyakorta még különböző méretekben is.

Mattis Teutsch János antropomorf faalakokat tartalmazó olajfestményeinek – valamint metszeteinek – létrejötte viszonylag rövid, két-három éves, 1917 és 1919 közé eső korszakra tehető, ami érdekes módon szinte azonos időtartamú Franz Marc antropomorf állatfestményeinek idejével  (1910 és 1914 között). Marc ezirányú tevékenységének, mint tudott, háborús szolgálata és halála vetett véget. Mattis Teutsch esetében ilyen ok nem volt. Mattis Teutschnál ok és magyarázatként inkább a  kritika és a közönség elmaradó pozitiv reakciójára kell gondolnunk. Különösképpen, ha meggondoljuk, hogy az lényegében mindmáig várat magára. Valóban nem csak meglepő, hanem aggasztó is, hogy sem a művészetkritika, sem a közönség nem voltak képesek Mattis Teutsch János antropomorf faábrázolásainak jelentőségét  és forradalmi jellegű újszerüségét felismerni.

Az eddig megjelent összesen hat Mattis Teutsch monográfiában és számos kiállítási katalógusban sajnálatos módon még a legcsekélyebb sincs antropomnorfizációra, vagy magára a fogalomra. Az illető festmények ismételten semmitmondó „Táj“ címmel szerepelnek, esetleg egy színre vagy árnyalatra vonatkozó kiegészítő jelzővel. Ki tudná megmondani, hogy ennek oka inkább a szerzők részleges vakságában keresendő-e, vagy annak az aggálynak tulajdonítható, ami az elhalt művészek cím nélküli hátrahagyott műveinek névadását illeti? E festmények talán arra vártak, hogy a problémát a hivatásos műértő híján és helyett egy amateur tegye szóvá? Annak idején, a kellő, és a művész által bizonyára el is várt elismerés elmaradása folytán talán  Mattis Teutsch számára sem volt világos festményeinek müvészettörténeti jelentösége. Minden esetre úgy vélem, hogy a közismert latin közmondásnak, a „nomen est omen“-nek az érvényessége a festményekre is áll.

 

Talán első biztató jelként értelmezhető, hogy az 1998-ban Magyarországon megjelent Mattis Teutsch monográfia  szerzője, Majoros Valéria, legalább az itt alant reprodukált festményt Kora tavasz címmel tette közzé, melyet én legalábbis részben átvettem tőle. A többi festmény esetében  viszont  megengedtem magamnak, hogy azokat tematikailag hozzájuk illőnek tűnő  címekkel lássam el.

Már az antropomorf fákat ábrázoló festmények  itt bemutatott néhány példájából is kivehető, hogy e művek uralkodó témája a  szeretet és a barátság, ami a fák jellegét figyelembe véve szinte az egyedüli velük  összhangban lévő érzelemnek tekinthető. Ennek felismerésével  és számos meggyőző formában és változatban megvalósított bravúros ábrázolásával Mattis Teutsch kiérdemelte  legnagyobb fokú csodálatunkat, elismerésünket sőt még hálánkat is. Külön emlitést érdemel ezzel összefüggésben az a zseniálisnak minősíthető és a művészettörténészek valamint a műkritika által ezidáig szintén fel nem ismert körülmény, ahogy Mattis Teutsch  a fatörzseken  alkalmazott színkód segítségével  kifejezésre juttatja az azok által képviselt szimbolikusan ábrázolt egyének nemét és életkorát. A világos ibolyaszín jelképezi a fiatal, a sötétebb ibolyaszín az idősebb nőnemű egyéneket. A férfinemet jellemző szín a zöld, mely  szintén egy világos és egy sötét változatban kerül alkalmazásra. A jelek szerint azonban ez a zöld  – a Szerelmespár című mű szerelmes férfijének esetében – rózsaszínre  váltott, ami nézetem szerint  utalásként értelmezhető annak eksztatikus kedélyállapotára. Ennek alapján indokolt egyfajta kettős szimbolikáról szólni, mely egyrészt az antropomorf faalakok gesztusaiban és egymáshoz való viszonyában, másrészt pedig a fatörzsek színeiben jut kifejezésre, ami felett még maga Lev Tolsztoj is elcsodálkozhatott volna.

Végül, de nem utolsó sorban, kifejezésre szeretném juttatni magyarázataimat, illetve feltevéseimet arról, hogy miért maradt el ezidáig zsenialitásuk, egyedüliségük és kimagasló művészettörténeti jelentőségük dacára Mattis Teutsch János antropomorf  faábrázolásainak elismerése? Nézetem szerint ennek oka jelentős mértékben a nacionalizmusban keresendő!

Az a festő, grafikus, faszobrász, költő és művészetideológus, akit Mattis Teutsch János néven ismerünk, egy Mátis János nevezetű magyar szabósegédnek – aki már fia világra jövetele előtt meghalt – és egy Josefin Schneider nevű erdélyi-szász asszonynak fiaként született, a Habsburg Monarchia magyar királyságához tartozó erdélyi Brassóban – németül  Kronstadt -,  mely az első világháborút, illetve a Trianoni békeszerződést  követően Románia része lett. Elözvegyült anyja hamarosan férjhez ment az ottani erdélyi-szász kisebbséghez tartozó Teutsch Károly Frigyes nevű vágóhídi alkalmazotthoz, aki ennek folytán a fiú nevelőapja lett, ami abban is kifejezést nyert, hogy a keresztségénél Mátis János Frigyes néven lett bejegyezve.

A brassói faipari szakiskolában Teutsch Jánosként szerepelt, és neve 20 éves korában, 1904-ben, nevelőapja vezetéknevének hivatalos felvételével Máttis-Teutsch János Frigyes lett, amelyet ebben a formában aligha használt. Ezzel kapcsolatban nem világos, hogy honnan ered az egtyszer csak felbukkanó kettős „t“: szándékosan, vagy tévedés folytán jött-e létre? Budapesten 1901 és 1902 között folytatott tanulmányai idején   Mátisz Teutsch Jánosnak, majd azt követőleg Münchenben 1902 és 1905 között tanulmányai során Johann Teutsch-nak nevezte magát. Feltehetőleg valamikor 1908 táján tért át családnevének kötőjel és ékezet nélküli, Mattis Teutsch formában való használatára.  Ifjúkorában azonban összesen hat különböző néven szerepelt, ami aligha hathatott erösítőleg identitástudatára. Ehhez járul még az is, hogy egyrészt családi helyzetére, majd azt követőleg – 1919 után – a politikai helyzetre való tekintettel, sohasem érezhette magát a szóba jöhetö három – magyar, német vagy román –  nemzetiség egyikéhez sem valójában odatartozónak, és azok egyike sem tekintette őt magáénak, és nem is támogatta. Kisgyermekkorának nyelve – anyanyelve – a német volt. Azzal összhangban később költeményeités  müvészetelméleti tanulmányait is németül írta. A magyar nyelvet csak tizenéves, középiskolás korában sajátította el.

A fentiek alapján feltehető, hogy hazátlannak és valójában sehová sem tartozónak érezhette magát, ami nyomasztóan hatott önbizalmára. Ez egy csapásra megváltozott, amikor Kassák Lajos 1917-ben a MA című, akkor ujonnan indult irodalmi és képzőművészeti folyóiratában az ő alkotásait – metszeteit és festményeit – mutatta be a leggyakrabban, és a galériájának programját is az ő kiállításával indította. Ez Mattis Teutsch János inspirációjának és alkotókedvének szárnyakat adott. Kassák éleslátása és bátorsága híján Mattis Teutsch nevét talán nem is ismernénk, és életműve sem jött volna létre.

Végezetül, az antropomorf szimbolika eddigi – azaz kerek száz éves – fel nem ismertségében az alkotó részéről elmaradott – témáikra kellö képpen utaló – címadásnak is szerepe lehetett. S nem okvetlenül feltételezhető és elvárható, hogy a nagyközönség, vagy akár a szakemberek maguktól megfejtsék, feismerjék egy új művészeti stílus mondanivalóját, újszerű szimbolizmusát. Talán szabad és jogosult bízni abban, hogy a helyzet nem végleges, hanem helyesbíthető, és ahhoz e tanulmány is hozzájárul.

 

Éber Miklós – ebnic@sunrise.ch