Metamediális tájképek és virtuális objektumok
Jelena Viskovic digitális alkotásai
Horváth Márk
A digitális kódok és a mesterséges intelligencia által generált poszthumán valóságok olyan párhuzamos virtuális tereket hoznak létre, amelyek több szinten is összekapcsolódnak és hibridizálódnak a valósággal. A 21. században a hálózati kommunikatív csere megelőz minden más megszokott társadalmi szocializációs módozatot, így a kibertér „elsőbbséget élvez a társadalmi tér minden attól eltérő formájával szemben”.A kortárs internet- és digitális művészet képes lehet reflektált módon bemutatni ezeket a technomediális átalakulásokat. Miközben a virtualitást alapvetően párhuzamos valóságként a valóssal szemben vagy azzal bináris logikát alkotva képzeljük el, valójában a virtualitás egy olyan technoszféra, amely a párhuzamosság logikáját deterritorializálja.
Jelena Viskovic: Nirgehdneim: border crossing / 2020 / képernyőkép a videojátékból
Jelena Viskovic alkotásaiban ez a kibomló párhuzamosság utáni digitális bőséget megtestesítő techno- vagy kiberszféra jelenik meg, amely áthangolja és meghackeli a valóság elemeit. Különböző műveiben poszthumán mesterséges alkotási modellek és működési elvek tűnnek fel, amelyek sajátos, kísérteties tájat alkotnak. A digitalitás deterritorializációs mozgásának vizuális leképeződéseiként alkotásaiban egy új virtuális táj van születőben.
A digitalitás az ember kritikája, amely nem redukálható valamilyen kritikai intencionalitás működési módjára. Végzetes absztrakciós gépezetek munkálkodnak az inorganikus élet különböző működésképtelen módozataiban, amelyektől sosem lehet megszabadulni. A kibernetikai információkavalkád materiális és virtuális folyam is egyben, amelyben a molekulák számítógépekkel, celluláris automatákkal helyettesítődnek. Valóban elmondható, hogy az eltűnés a mintázatok redői között lappangó lehetőség. A szimulációs játszmában az ismétlés elkerülhetetlenül az eltűnésbe torkollik. Az eltűnő, felszámolódó valóság szimulációs szellemekben, a levegőben siklószerűen úszó információs mintázatokban kel újra életre, maga mögött hagyva a test és a hús romlandó molekuláris valóságát. Az antropocentrizmus és az antropomorfizmus felszámolódása poszthumán potencialitásként jelenik meg Jelena Viskovic művészetében.
Jelena Viskovic: Lamassu: ‘Fungi’ / 2020 / képernyőkép a videojátékból

Jelena Viskovic: Lamassu: ‘Fungi’ / 2020 / képernyőkép a videojátékból
Ariane Lourie Harrison szerint az új technológiák által radikálisan átszőtt „poszthumán territorialitásra” szintén a komplexitás, a hibriditás, valamint egy „heterogén zavarodottság” lesz jellemző. A kortárs digitális művészetnek ezt a poszthumán heterogenitást kell minél erőteljesebben prezentálnia. Az új szférikus digitális kiterjedés különböző irányokban kereszteződik és hibridizálódik a valóságunkkal. Ez a hibrid kísérteties átfertőződés lesz az a jellemzője a digitális művészetnek, amely egy jövő utáni futurológiai projektté formálja ezen alkotásokat.
Jelena Viskovic Nirghendheim című, digitális műalkotás-sorozatában az összeomlást követő, a valós és a fikcionális történetiséget összekeverő virtuális artefaktumokat találhatunk, amelyek az antropocén korszakáról árulkodhatnak. Az alkotások a poszthumán keletkezés és a gépi kiterjedés példái, amelyek egyben be nem teljesült és meg nem valósult építészeti és művészeti projektekből jönnek létre.

Jelena Viskovic: Lamassu, ‘Rock’ / 2020 / képernyőkép a videojátékból
A képek fraktalitásával függ össze a digitális művészetet jellemző megfordíthatóság jelensége. A szimulációk világában a vizualitások tiszta mennyiségekké redukálódnak, amelyek komplex módon rekombinálódnak, és önmagukba fordulnak. A poszthumanizmusra oly jellegzetes módon a digitális objektumok csupán utánozzák vagy újrajátsszák a szétzúzott, jövőtlen valóságot. Ebben a virtualitásban a jelenségek átváltható adatokká redukálódnak, továbbküldésre kerülnek, és képekként újraalkotódnak. Azonban a digitális művészeti alkotásokban ez a redukció és lebomlás egy poszthumán keletkezésbe lendül át, amely során új digitális tájképek és virtuális objektumok jönnek létre. A jövő a jövőtlenségé vagy a jövő utáni digitális keletkezésé, a mesterséges poszthumán leendéseké. A rögzíthetetlen digitális létezők felülírják mai elképzeléseinket, és egy folyamatosan formálódásban lévő, tiszta potencialitás formájában prezentálják a jövőt.
Egy ilyen kiterjesztett virtuális észlelési programként és műalkotásként értelmezhetjük Jelena Viskovic és Federico Campagna kollaborációját, a Lamassut, amely a virtualitás posztmodern vagy poszthumán perspektivitását mutatja be rendkívüli erővel. Egy digitális valóságtér vagy világtér nyílik meg előttünk, amelyet négy különböző perspektívából pillanthatunk meg. Ez értelmezhető a digitális párhuzamos valóságok szimultán fennállásaként, hiszen egyszerre fertőzik át a különböző perspektívák egymást, és nyitnak meg újabb technoszférikus valóságszinteket, amelyek tovább tágítják a virtualitás terét. A Lamassu című alkotást mint egy gombaszerű makroorganizmust, mint egy furcsa összetett sziklát, és mint egy „meg nem született lényt”, illetve egy várostervezési projektként lehet értelmezni. Láthatjuk, hogy a virtualitás hibrid létezői között sokkal komplexebbek és lazábbak az átjárási lehetőségek.

Jelena Viskovic: Nirgehdneim: metrómegálló, Kőbánya / 2020 / képernyőkép a videojátékból

Jelena Viskovic: Nirgehdneim: ‘Zona’ / 2020 / képernyőkép a videojátékból