Mizu, Trafó?
A közepes méretű kortárs képzőművészeti intézmények egyik utolsó hírmondója
Szalai Borbála │ Fotó: Nagy Gergő
A Trafó Galéria talán az egyetlen olyan hazai képzőművészeti intézmény – a kereskedelmi galériákat nem számítva –, amely megalapítása óta változatlanul magas szakmai színvonalon, regionálisan is látható módon működik. Mi a Trafó titka?
Szalai Bori: A színvonal állandóságában nagy szerepe van azoknak a szakembereknek, akik az elmúlt bő húsz évben vezették a Trafó Galériát (Eike Berg, Bencsik Barabás, Somogyi Hajnalka, Erőss Nikolett, Fenyvesi Áron). Mindannyian karakteres szakmai hangot képviseltek, és megvolt a saját érdeklődési körük, referenciapontjaik, de ugyanakkor, ahogy látom, ezek a különböző hangok egymásra is épültek. Valamilyen módon nemcsak figyelembe vették az elődeik munkáját, hanem bizonyos értelemben folytatták is azt. Ennek egyik sarokpontja a közép-kelet európai fókusz, ami változó mértékben, de mindig jelen volt a Trafó Galéria történetében – erre Fenyvesi Áronnal tudatosan még nagyobb hangsúlyt helyeztünk. Az elmúlt húsz év szakmai munkájának köszönhetően a régióban ismerik a galériát – ez olyan alapot jelent, amire építeni tudunk az új nemzetközi együttműködések és meghívások kapcsán is.
Ezen kívül nagyon fontos az is, hogy a galéria egy nagyobb intézményben helyezkedik el, ami mindenképpen ad valamiféle függetlenséget számunkra. A Trafó fizeti a galériavezető és az asszisztens fizetését, rendelkezésünkre áll egy alapköltségvetés az adott évad kiállításaira, a rezsiköltséget sem a galériának kell előteremtenie, vannak a házban technikusok és szakemberek, akik tudnak segíteni az installálásban. Ezek mind nagyon fontos alapot jelentenek. Ehhez hasonlóval a megmaradt nonprofit kortárs képzőművészeti intézmények közül nem sokan rendelkeznek, mondjuk például az FKSE se – ami egy fontos referenciapont számomra, mert onnan jöttem ide. Ez a költségvetés azonban csak egy része annak a pénznek, amikre egy-egy kiállításhoz szükségünk lenne, a hiányzó részt hazai és nemzetközi pályázati támogatásokból próbáljuk előteremteni.
Lawrence Abu Hamdan │ Walled Unwalled │ 2018 │ Állókép a videóból
Egyre kevesebb olyan közepes méretű kortárs képzőművészeti intézmény van Budapesten és az országban, mint a Trafó.
SzB: Igen, sajnos, pedig a kisebb non-profit galériák és a nagyobb intézmények között valamiféle hidat jelentő, középméretű galériáknak fontos szerepe van/lehet például az új művek születése, a hazai művészek karrierépítése vagy a hazai művészek nemzetközi beágyazódása szempontjából is. A budapesti kortárs képzőművészeti intézményrendszer átalakulásának és a művészeket érintő lehetőségek szűkülésének sajnos látható hatásai vannak. Amennyire lehetőségeink engedik, mi folyamatosan próbáljuk ellenpontozni azokat a hiányokat, amiket a legfontosabbnak érzünk. Ez persze az utóbbi években erősen formálta és jelenleg is formálja a galéria programját és működésmódját.
Ahogy az egész világot, úgy a képzőművészeti színteret is megrázta a Covid–19. Gondolom, teljesen átírta a galéria idei évét a vírus. Hogyan tudtatok reagálni? Mi a stratégiátok? Milyen elképzeléseitek vannak a 2020–2021-es évadra?
SzB: Rengeteg kérdés van, nem tudjuk, hogy a színház mennyire tud beindulni, hogy hány nézőt lehet beengedni, és akarnak-e egyáltalán színházba járni egy ilyen időszakban. Mivel a galéria a Trafó részeként működik, ettől sok minden függ. Pont a karantén előtt egy nappal fejeztük be a lengyel Dorota Gawęda és a litván Eglė Kulbokaitė közös kiállításának installálását. Ők már nem tudtak ideutazni, az installálás skype-on keresztül történt. Eredetileg terveztünk egy megnyitó performanszot, ami magának a kiállításnak is fontos eleme lett volna. Pláne, hogy ezzel az eseménnyel szerettünk volna elindítani azt a performanszsorozatot, ami az előző évadnak hangsúlyos része lett volna. Ezt sajnos le kellett mondanunk az utolsó pillanatban, de a kiállítás már állt. Mivel a koncepciónak eleve fontos eleme volt a valós tér és az online tér közötti átjárhatóság kérdése, ezért a művészekkel közösen végül úgy döntöttünk, hogy a kiállítást átvisszük az online térbe. Különböző online kísérőprogramokat is kitaláltunk: olvasókört a művészekkel zoomon keresztül, vetítéseket stb. A művészek összeállítottak egy PDF-readert is a kiállításhoz kapcsolódó friss elméleti szövegekből.
A kiállítás online verziója nem a galériában készített fotók netre való feltöltését jelentette, hanem a művészek által készített új videót, ami a térben készült felvételeken alapul. A felvételhez 360 fokos kamerát használtunk, ezért a galéria egy különös hangulatú, önmagába forduló térként jelenik meg a videóban. A kiállított művek eleve az átjárhatóság, a más médiumra, más térre, más érzékszervekre való lefordíthatóság kérdésével foglalkoztak, ilyen értelemben nem volt idegen a kiállítástól, hogy online térben jelenjen meg.
Olvastam, hogy a kiállításon az egyik mű illatalapú volt, és ezt az illatot „palackoztátok”, majd kiküldtétek újságíróknak. Ezt hogy kell elképzelni?
SzB: Egy kreált illatról van szó. A művészek az International Flavors & Fragrances cég illatdesignerével közösen kreáltak egy illatot, ami egy régebbi performanszuk emlékét őrizte meg. Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė sokat foglalkoznak azzal, hogy egy-egy mű vagy esemény a vizualitáson túl hogyan dokumentálható, őrizhető meg és adható át.
Időközönként egy diffúzor párologtatta ezt az illatot a térbe. Ez az illat, ami fontos eleme a kiállításnak – sőt, annak címét is ez adta – természetesen nem adható át online, ezért Szalipszki Judit felvetette, hogy küldjünk illatmintákat postán azoknak, akik a Facebookon jelezték, hogy szeretnének belőle kapni, illetve újságíróknak és pár olyan művésznek, akikről azt gondoljuk, hogy izgalmasnak találhatnák ezt a projektet.
Kiállítási látkép │ Trapp Dominika │ „Ne tegyétek reám…” című kiállításán │ 2020.01.18 – 03.08 │ Trafó Galéria │ Fotó: Biró Dávid
Nagyon szép gesztus.
SzB: Jó volt átadni ilyen módon egy érzéki tapasztalatot abban a pillanatban, amikor mindenki be volt zárva és bizonyos értelemben el volt zárva mindentől. Legalábbis azok, akiknek elküldtük, értékelték. Alapvetően a kiállított művek a köztesség fogalmával operáltak, és a köztesség zónáiban mozogtak: a valós tér és az online tér, az anyagszerűség és a digitális információ, a természet és annak generált leképzése közötti zónákban, az egyén és a másik, a kollektív és az egyéni tapasztalatok között. Végül is ebből a szempontból nagyon izgalmas volt azon gondolkodni a művészekkel közösen, hogy egy performansz vagy kiállítás milyen egyéb módon osztható meg a közönséggel.
Fentebb említetted, hogy volt olvasókör a művészekkel. Van egy állandó olvasókörötök is, amelyet szombat délelőttönként tartotok. Ez mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket?
SzB: Az olvasókör gondolata abból indult ki, hogy eddig nem igazán volt lehetőség arra, hogy a kiállításokhoz kapcsolódó elméletekkel és szövegekkel foglalkozunk. Az előző évad kiállításai kapcsán nagyon izgalmas szövegek merültek fel, amelyek a legfrissebb nemzetközi elméleti irányzatokhoz kapcsolódtak, és a nemzetközi képzőművészeti színtéren is fontos referenciát jelentenek aktuálisan. Ezek a szövegek kevéssé ismertek és hozzáférhetőek a hazai közegben.
A Hangover Reading Club olvasókört a tavalyi évad szeptemberében kezdtük el. Olyan kurrens elméleti szövegekkel foglalkoztunk, amelyek az aktuális kiállításhoz is kapcsolódtak. Minden olvasókörnek van egy meghívott vezetője. Azt, hogy kit kérjünk fel, a kiállítások kurátoraival és művészeivel közösen találjuk ki. Ez a magyar közönségnek szól, magyarul beszélgetünk, de a szövegek túlnyomó részt angolul vannak, és nem feltétlenül csak elméleti szövegeket olvasunk, szóba kerültek már például sci-fi regények részletei is. A tavalyi évadban a szövegek, amelyekkel foglalkoztunk, leginkább az ökológia, a feminizmus különböző irányzatai és a nem antropocentrikus elméletek hármasságában helyezkedtek el. Terveztük még, hogy a spekulatív realizmushoz és az OOO-hoz (objektumorientált ontológia) kapcsolódó szövegekkel is foglalkozunk majd, de erre már a vírus miatt nem jutott idő.
Dorota Gawęda és Eglė Kulbokaitė │ RYXPER 1126AE │ 2019 │ Ipari aroma diffúzor készülék, rozsdamentes acél, RYXPER 1126AE illat │ Fotó: Biró Dávid
Milyen gyakran van olvasókör, hányan szoktak eljönni?
SzB: Nagyjából háromhetente. A létszám változó, áltagosan húsz körül szoktak részt venni. Előzetesen azt gondoltam, hogy főleg a művészeti közegből fognak jönni, de nem csak, sőt! Táncosok és társadalomtudománnyal foglalkozó fiatalok is járnak például.
2012 óta dolgozol a Trafóban, 2018-ig Fenyvesi Áronnal közösen alakítottátok ki a galéria programját. Ebben az időszakban markáns, jól felismerhető profilt építettek fel. Áron távozása után, 2018-ban te vetted át a galéria irányítását. Első ránézésre nem történt erőteljes változás: kortárs filozófiai felvetésekre reflektáló, nemzetközi, csoportos kiállítások, valamint főleg hazai alkotók egyéni tárlatai. Milyennek képzelitek el Szalipszki Judit kurátortársaddal a Galéria következő néhány évét? Merre fognak tolódni a hangsúlyok?
SzB: 2012-ben kerültem ide, akkor Áron vezette a Trafó Galériát. Nyilván más volt a szerepem és a felelősségem, de azt az időszakot is abszolút magaménak érzem, sok mindent közösen alakítottunk. A galériavezetői pozícióra írt pályázatomban is szerepelt, hogy az előző években felépített főbb vonalak mentén szeretnék továbbhaladni. Nyilván nem ugyanaz érdekel bennünket Áronnal, így a hangsúlyok máshol helyezkednek el, de azt gondolom, hogy a főbb irányok mégis megmaradtak.
Vannak egyéni kiállítások nem pályakezdő művészeknek, hanem már kialakult vízióval rendelkező alkotóknak. Az egyéni tárlatok igazából egyre fontosabbak a hazai közegben a mostani beszűkült intézményi lehetőségek között. Emellett nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a galéria programjában van egy nagyon erős kelet-közép-európai fókusz. Ez is a hazai művészet pozicionálást segíti, az is nagyon lényeges, hogy úgy mutassuk be a régió művészeit, hogy a kelet-közép-európai művészeti kontextust egységként kezeljük, és a magyar művészeket ebbe a közegbe próbáljuk pozícionálni.
Az olvasókör is egy szerény kísérlet arra, hogy a lehetőségeinkhez mérten becsatornázzuk a legfrissebb nemzetközi áramlatokat a hazai közegbe. Tulajdonképpen a kiállítások is ezt kívánják elérni. Megpróbáljuk azokat a fiatal vagy középgenerációs külföldi művészeket idehozni, akikről úgy gondoljuk, hogy néhány éven belül meghatározó szereplői lehetnek a nemzetközi művészeti szcénának. Azt látni kell, hogy nagyon nehéz pozícióban van egy hazai kortárs művészeti galéria a nemzetközi mezőnyben. Az anyagi lehetőségek miatt iszonyú nagy a szakadék aközött, amit mi tudunk nyújtani egy művésznek és amit egy nyugat-európai intézmény. Egyre nehezebben áthidalható ez a különbség, de igyekszünk.
Imogen Stidworthy │ Sacha (Listening) │ 2011–12 │ Állókép a videóból
Több tényező miatt nem tudnak itthon megvalósulni kiállítások, projektek. Éppen ezért vannak olyan intézmények, amelyeknek, ha lehetőségeik engedik, kvázi kötelességük biztosítani, hogy a művészek új műveket hozhassanak létre.
SzB: Igen, ezt én is nagyon fontosnak tartom. Bár pont ezért nagyon sok energiát és időt szánunk pályázatírásra, de az anyagi lehetőségek sokszor még így sem teszik ezt lehetővé. Nagyon örülök például, hogy Trapp Dominika kizárólag új műveket bemutató kiállítása megvalósulhatott. Szerintem ez egy fontos kiállítás volt, ami most Magyarországon nem sok más helyen tudott volna megvalósulni. Dominika kiállításához hasonlóan, ami a népi kultúra által kijelölt mozgástér határait vizsgálja és feszíti szét, a tavalyi évad többi kiállításában is hangsúlyos helyet kaptak a különböző kritikus hangok, valamint a különféle feminista vagy queerelméletekre épülő megközelítések.
Mik a tervek a mostani évadra?
SzB: Most minden kérdőjellel kezdődik. Aktuális kiállításunk címe: Mögöttes hangok zaja. Eredetileg tavaszra terveztük, de végül szeptember 4-én nyitottuk meg. Kiállít Lawrence Abu Hamdan, aki megnyerte a 2019-es Turner Prize-t és a Forensic Architecture-nek is az egyik kutatója, Andreas Fogarasi, aki jól ismert a hazai közönség számára, Roman Štětina fiatal cseh művész, aki már szerepelt csoportos kiállítson a Trafóban, illetve az angol Imogen Stidworthy. A kiállítás a látható rétegek mögül kihallható rejtett és elhallgattatott hangokra koncentrál, azokra a hangokra és folyamatokra, amiket nem tudnak falak vagy kerítések megállítani.
Ez után az évek óta Londonban élő Perlaki Mártonnak nyílik egyéni kiállítása nagyon izgalmas új anyaggal, majd a magyar közegben az elmúlt években több kiállításon is szereplő Anca Benera és Arnold Estefan román művészpárosnak lesz szintén egyéni tárlata. Az elmúlt években nagyon fontos szerepet játszott a performansz és azon belül a performanszelőadás műfaja a galéria programjában. Némileg erre a sorozatra épül az a nemzetközi performanszközpontú kiállítás, amit az évad második felére tervezünk, és ami a tárgyak, műtárgyak és „dolgok” lehetséges performatív és időbeli sajátosságaira fókuszál.