Radikális újragondolás
Marx egykor és most Berlinben

Hermann Veronika

Noha nyilván nem kell hosszan ecsetelni az életmű körüli visszásságokat, talán nem árt időrendbe tenni a különféle problémás pontokat: a 19. század közepén alkotó Karl Marx életműve a 20. században számos véres diktatúra, elsősorban a bolsevik forradalom után (nem csak Európában) kialakuló kommunista ás államszocialista rendszerek filozófiai-társadalmi legitimációjaként szolgált. Sokaknak ma is összerándul a gyomra az egykor a közintézményekben és felvonulásokon kötelező jelleggel megjelenő, szakállas Marx-portré láttán. A több műben megfogalmazott osztályharc-elmélet, illetve a szocializmus, mint a proletariátus végső győzelme a nemzetállami szabadságharcok, majd az ipari forradalom és a korai kapitalizmus korában egészen mást jelentettek, mint akár az 1917-es orosz forradalom, pláne az 1945 után kialakuló kommunista rendszerek idején. Ezt az ellentmondást – az osztály nélküli társadalom ideája és a nyomában járó vérfürdő és elnyomás – akkor is nehéz feloldani, ha a 20. századi filozófiára is óriási hatást gyakorolt, ma pedig a neomarxizmus virágkorát éli. Branko Milanovic szerb származású amerikai közgazdász Marx születésének 200. évfordulójára írt, The influence of Karl Marx – a counterfactual1 című blogbejegyzésében azt a kérdést teszi fel, hogy melyek azok az események, amelyek nélkül Marx valószínűleg csak egy közepesen elfeledett német filozófus lenne.

Szerinte a hű barát, az életmű összerendezője, Friedrich Engels az első ilyen tényező, ezután következik az első világháború és az októberi szocialista forradalom, legutóbb pedig a globális kapitalizmus esendőségére rámutató 2008-as világválság az, amely Marxot ma is kikerülhetetlenné teszi. Hozzátehetjük, hogy a marxizmus(-leninizmus) a szocialista országok politikai és filozófiai palettáján magától értetődően szerepelt, ám a Vasfüggöny másik oldalán is népszerű volt; noha a „nyugati” filozófusok sokkal kevésbé munkásosztály felemelkedése, mintsem az 1970-es évektől sok helyen virágzó neoliberális kapitalizmus kritikája felől kezdték el olvasni Marx műveit. Az 1917-es forradalom után ez a következő időszak, amely alapjaiban formálta át a marxi örökséget: az 1970-es évek nemcsak a keleti blokkban jelenti az eladósodás és a szürkeség éveit, de az Egyesült Államokban és Angliában is példátlan munkanélküliséget és inflációt hozott – lásd a punk mozgalom kialakulását vagy az olajválságot. Ezzel párhuzamosan a kapitalista óriáscégek elkezdték kiszervezni a termelést a harmadik világbeli országokba, amivel a termelés, az érték és az elidegenedés is a marxi fogalomhasználat szerint módosult.

A számozott világok koncepciója eleve egy hegemón koncepció, amellyel a termelési és fogyasztási láncban betöltött helyzetet az uralkodó gazdasági normák alapján címkézik. A 2008-as világválság után hasonló okok miatt növekedett meg a Marxot olvasók és újraértelmezők aránya. A Marx és a kapitalizmus kiállítás ebben az idővonalban próbálja bemutatni az ellentmondások természetét, főleg szöveges kommentárokkal, illetve – mondjuk így – a marxi elméletek illusztrációjaként bemutatott néhány tárggyal és képi anyaggal.

A kiállítás egy nem reprezentatív felmérés kivetítésével kezdődik, amely Marx kortárs németországi megítélésére vonatkozik. Ebből kiderül, hogy a megkérdezettek 51%-a nem tudja eldönteni, hogy szimpatizál-e Marx tanaival; 22% inkább negatív, 27% pedig inkább pozitív véleménnyel van róla. Az is árulkodó, hogy a Marxról „úgy általában” pozitívan vélekedők között jóval nagyobb arányban vannak a Német Demokratikus Köztársaság egykori szocialista polgárai – 39.1 % a nyugat-németek 23.4%-ához képest. A megkérdezettek 41% ugyanakkor úgy látja, hogy Marxnak a kommunizmusról szóló elmélete nem alkalmazható a jelen kihívásaira, ez alól talán a társadalomkutatók képeznek kivételt, ők azonban külön nem szerepelnek a felmérésben (csak egy videón bemutatott beszélgetésben, de erről majd később). A kiállítás ezután bemutatja Marx életútját a trieri szülőháztól a kalandos egyetemi éveken át egészen a londoni száműzetésig. Hangulatfestésnek persze jól jöhet, de nem informatívabb, mint a Marxról különféle nyelveken létező bőséges Wikipédia-szócikk. Az életmű kontextusát bemutató részek jóval érdekesebbek. A korai, még Engels nélkül készült munkák is értelmezésre kerülnek.

Az első fontos állomása a marxi társadalomkritikának az 1840-es évek elején megfogalmazott valláskritika, amely Ludwig Feuerbachnak a vallás emberi konstrukció voltára vonatkozó korabeli nézeteit vette alapul. Az egyik szöveges installációs elem az 1843-44-es Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie című munkából emel ki idézetet, amely szerint az emberek által működtetett elnyomó rendszerek megszüntetéséhez először is a vallások elnyomó erejét kell megszüntetni. Ahhoz képest, hogy ez a gondolat immáron több mint másfél évszázada megfogalmazódott, ma aktuálisabb lehet, mint valaha, hiszen nemhogy csökkent, de egyenesen nőtt a vallásos csoportok társadalmi befolyása: elég csak utalni a különféle fundamentalista egyházak lobbicsoportjaira az Egyesült Államokban, amelyek – talán nem egészen véletlenül – éppen a neoliberalizmus terjedésével egy időben, az 1980-as évektől kezdve szállták meg az amerikai törvényhozás intézményeit.

Ez a befektetés mára beérett, hiszen ennek köszönhető például az abortuszhoz való alkotmányos jogot biztosító legfelsőbb bírósági ítélet visszafordítása is. A kiállítás különben nem is titkolja, hogy ezekkel a kiemelt szekciókkal, falszövegekkel és molinókkal a marxi gondolatmenetek szálait a jelenbe próbálják átvezetni. Különösen igaz ez a magyarul Gazdasági és filozófiai kéziratok címen ismert 1844-es munka elidegenedés fogalmát bemutató részére, amely az említett kortárs neoliberális hegemóniát egy délkelet-ázsiai gyárban készülő sportcipő elkészülésének fázisaival és a cipőket varró, kizsákmányolt munkásnőket ábrázoló fotókkal mutatja be.

A kommunista fordulat szempontjából nem érdektelen, hogy ez a kézirat először 1932-ben jelent meg, és az egyik legfontosabb marxi vitaalapot, az elidegenedés (vagy elidegenülés) fogalmát is bevezeti. A kiállítás vonatkozó falszövege szó szerint idézi az elidegenülés leírását, amelyet itt a magyar kiadás alapján idézek:
„Ez a tény nem fejez ki egyebet, mint ezt: A tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke, mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.”2 Marx szerint az elidegenülés során a munkás a termelés aktusává válik és állatias sorba kerül.

Az Engels és Marx által jegyzett Kommunista kiáltvány 1847-48-ban íródott, számos európai forradalom előestéjén. Csakhogy ezen forradalmak jelentős része – például a magyar is – nem elsősorban a társadalmi problémák vagy az osztálykülönbségek megoldására koncentrált (bár katonái között jóval több nincstelent találunk), hanem a nemzetállami gondolat (a nemzetek nagykorúságának 19. század eleji herderi gondolatára építve) politikai autonómiává, vagyis hatalommá való konvertálása volt a cél. Ebből is kitűnik, mennyire nehéz feladat egy időben távol lévő, ideológiailag egyre terheltebbé váló szöveg (a Kommunista kiáltvány) és gondolkodó (Marx) kortárs kontextusának felvázolása úgy, hogy közben megpróbáljuk leválasztani az újmarxizmus elemeit a 20. századi véres történelem fejezeteiről. Az első kiadásban ugyanis még szerepelnek azok a – később kihúzott – részek, amelyek szerint az állam erőszakos beavatkozása szükséges lépés az osztály nélküli társadalom megteremtéséhez vezető úton. A párizsi kommün eseményei és az ipari forradalom, vagyis a technológiai változások generálta társadalmi és kulturális fordulat együttes olvasása rajzolja meg a kiáltványban a materialista történelemszemlélet alapjait. A kiállítás „Erőszak és forradalom” című szekciója kapja tehát a legnehezebb feladatot, amikor a marxi gondolatok későbbi befolyását kénytelen a fizikai erőszak és a társadalmi forradalom egymás mellettiségével magyarázni.

Az ipari forradalom társadalmi hatásait és a kapitalizmuskritikát bemutató kiállításrészben nemcsak szövegeket és kéziratokat, hanem nagy méretű tárgyakat is láthatunk: szövőgépet, gőzgép-motort, sőt, az első számológép, egy úgynevezett Thomas aritmométer 1872-es darabját is, amely feltalálójáról, Charles Xavier Thomasról kapta a nevét. A technológia és termelés ezen vívmányai Marxnál is ellentmondásokat szültek, hiszen míg egyfelől az új technológiai (és tegyük hozzá, mediális) feltételrendszerek létrehozták a kapitalizmus globális és kizsákmányoló rendszerét, jelentősen meg is könnyítették nemcsak a termelést és a fogyasztást, hanem a hétköznapokat is. Nagyon szemfülesen helyezték el a kiállítás egyik hátsó traktusában Sissel Tolaas Berlinben élő norvég művész 2022-es Smells of Capitalism – Sweat, Money, Machine Oil, Wood című szaginstallációját: ha a látogató végigsétál egy kijelölt pont felett, akkor ezeket a szagokat érezheti – a globális világjárvány elleni védekezés részeként viselt maszkon keresztül –, vagy sem.

A leghálásabb szerep a kiállításban valószínűleg a „Természet és környezet” elnevezésű résznek adatott, hiszen Marx meglepően korán és meglehetősen pontosan vette észre, hogy a kapitalista termelés a profit maximalizálásának érdekében kihasználja, sőt kimeríti a természeti erőforrásokat, a környezet füsttel és egyéb, az iparosodáshoz köthető végtermékekkel való szennyezését pedig globális problémának látta. Ehhez kapcsolódóan meg lehet tekinteni két ismert marxista kutató, Dirk Baecker szociológus és Michael Heinrich politikatudós Topicality and relevance of Marx’s economy critic című beszélgetésének kivonatát, amely a kortárs klímakatasztrófa szempontjából vitatkozik a marxi tézisekkel. Az egyik legérdekesebb jelenkori implikáció a destrukció és produkció összetartozása, amely szerint – nagyon leegyszerűsítve – a két fogalom a kapitalizmus esetében összetartozik: a destrukció a produktivitás velejárója, azonban amint valaminek megszűnik az értéke, akkor el is veszik, vagyis kiesik a termelés rendjéből. Ez vezet Heinrich szerint a „zöld kapitalizmus” kritikájához, hiszen nincsen olyan, hogy a destruktív, vagyis rossz szálat kivágjuk, és mindazt, ami jó a kapitalizmusban, megtartjuk – legalábbis, ha lenne ilyen lehetőség, az elmúlt szűk kétszáz évben megtörtént volna.

A klímaváltozás és az abból következő szorongás specifikusan a neoliberális kapitalizmus eredménye, amely a gazdasági és társadalmi hatalmat az elit rétegek és országok körében akarja tartani, míg az ezzel járó károkozás árát az alsóbb osztályokkal akarja megfizettetni. A neoliberalizmus, érvelnek számosan, egyben a globális kapitalizmus gyarmatosító ereje, amelyen keresztül egy szűk elit réteg hegemón hatalommal rendelkezhet az alsóbb osztályok fölött. A felgyorsult globalizáció a neoliberalizmus ellentmondásaiból ered. Míg elméletileg a piac – a neoliberális gazdaságtan szerint – optimális és önszabályozó társadalmi rendszer, a gyakorlatban ennek megvalósulását az egyedi kulturális, társadalmi és gazdasági feltételek befolyásolják. Elmélet, gyakorlat és szabályozás tehát nehezen kiegyenlíthető a neoliberális kapitalizmus globális működésében.3 Ha valaki olvasta az Amazonnal, a Teslával, a Metával vagy egyéb multicégekkel kapcsolatos botrányokat, hogyan használják a dolgozók testét (testi erejét) a saját céljaikra és radírozzák ki az emberiesség maradványait a gigavállalatok struktúrájából, nem nehéz belátni az újmarxista elméletek kritikai funkciójának szükségességét. A világjárvány ráadásul tovább erősítette a tőkealapú és munkaalapú osztálykülönbségeket, vagyis egyre távolabb viszi a kortárs nyugati társadalmakat az osztálynélküliség utópiájától. Ha igaza van Branko Milanovicnak, Marx akkor is jelen lesz újabb kétszáz év múlva, ha a kapitalizmus már régen megszűnt. Csak remélhetjük, hogy nem az emberiséggel együtt.