Vegetatív mozdulatsorok
A növényi létmód reprezentációi Kecskés Orsolya és Fábián Veronika ékszereiben

Tóth Ditta

A technikai fejlődés egyre jobban felgyorsítja a képek előállításának, hozzáférhetőségének és tudatos, vagy kényszerű fogyasztásának a sebességét. Ha a képekre mint virtuális, anyagi és szimbolikus elemek összességére (W. J. T. Mitchell) gondolunk, akkor könnyű belátnunk, hogy gyakorlatilag az életünk minden területét elárasztották. A főként művészettörténeti, irodalomkritikai, filozófiai és teológiai diskurzusokban használt képfogalom sokféle dolog, jelenség, észlelet általános elnevezése. Képként tekintünk a különböző ábrákra, tervrajzokra, festményekre, szobrokra, a kultúripar termékeire, digitális vagy analóg felvételekre, álmokra, víziókra, kivetülésekre, emlékekre, ideákra, metaforákra stb. Ezek a különféle vizuális ingerek nem pusztán tükrözik a világról és a saját identitásunkról alkotott nézeteinket, hanem hatással is vannak ránk, befolyásoló erővel részt is vállalnak a társadalmi és kulturális valóságunk megalkotásában. Ezért nem csupán aszerint kell vizsgálnunk őket, hogy vajon mit jelenthetnek, hanem jogosan merül fel a kérdés, hogy mit akarnak tőlünk, illetve, hogy mi milyen követelményeket támasztunk feléjük, miként reagálunk rájuk, milyen viszonyt alakítunk ki velük.

A tárgyi világ változatossága és az ezt stimuláló, egyre újabb és újabb termékek előállításának gazdasági sürgetése az esztétikai tervezés produktumaira is kihatnak egyre jelentősebb szerepet szánva az újításoknak, kísérletezéseknek. E sokszínűség miatt az ezredfordulóra kialakult fogyasztói társadalmunkon belül már lehetetlenné vált csupán egyetlen uralkodó stílus kiemelkedése a művészetek és a design területén. A kortárs stílusforgatagban született munkák megalkotásában fontos tehát egyrészt a képek alakította társadalmi/kulturális kontextus szerepének hangsúlyozása, valamint figyelembe kell vennünk az alkotói koncepciók egyedi jellegzetességeit és kreatív szándékát is. A megfelelő formanyelv kiválasztása azért kardinális kérdés, mert a befogadót ez vezeti el a tárgyakban lévő, jelentésen túli rétegek felfejtéséhez. Hiszen a mű az adott forma és anyaghasználat által szembesít saját gondolatiságával, amely nemcsak a tárgy esztétikai és/vagy funkcionális érdemein, hanem a művekben lévő vizuális tartalmak narratív és szimbolikus szintjeinek értelmezésén túl mutatja fel önmagát. Ez az a hozzáférési tartomány, amelyen keresztül kapcsolódni tudnak hozzánk.

Kortárs ékszereinket olyan képekként nézhetjük, amelyek egyaránt hordozzák a szociokulturális és individuális kontextus, ezen belül a tervezői attitűd kreatív, személyiségformáló folyamatainak sajátosságait is. Az emberi test adta keretezés lehetőséget biztosít a különböző kiegészítők viselőjének arra, hogy kifejezzék egyéniségüket, ízlésüket és létrehozzák általuk saját stílusukat. Vagyis azt várjuk az ékszereinktől, hogy segítsenek megképezni a saját identitásunkat, és ehhez – vizualitásukon, anyagiságukon túl – képesek legyenek a velünk való személyes kapcsolódásra. Koncepciójukat és szerepüket a tervezőjük nézőpontjai és tárgyi viszonyulása felől kapják. A kortárs magyar ékszertervezői szakma állandó törekvése, hogy a dekorativitás és/vagy funkcionalitás köré szerveződött tömegkulturális produktumokat újradefiniálják valamely, jellemzően a magas kultúrához köthető szempont alapján. Mindezt persze önpátosz nélkül, nem keverve össze a designt a művészettel, illetve végig megmaradva az emberközpontú, felhasználóbarát tervezés céljainál.

Ilyen magas kulturális referenciális alap lehet az a fajta társadalomtudományi látásmód, amely számol a nem emberi létezők befolyásával is a szociokulturális folyamataink alakulásánál. A természetes és mesterséges tartományok egymásba fonódása a különböző létezők együttműködésének a fontosságára mutat rá (Timothy Morton). A mostanában egyre többet tárgyalt növényi létmód fogalmi és filozófiai újragondolása (plant studies) a kulturális életbe is átszivárgott, amelynek lenyomatát számos helyen észlelhetjük. Ezen az elméleti síkon keletkezett munkák felveszik a vegetációs dinamikák ritmusait: élettani folyamatokra jellemző folyamatos változás, a növényi természet burjánzó nyughatatlansága, sajátos belső harmóniája, formai ismétlődései, hibridációi és mutációi jellemzik őket. Más szempontból viszont a civilizált világunk képeinek és tárgyainak hemzsegése is a természetben szétterülő, nyüzsgő növényi jelenlét elevenségét idézi meg. A folytonos gyarapodás állapotában létrejövő képek gyomokként, szövevényes dzsungelként növik be társadalmunkat.

A növényi létmód ábrázolására az ékszerkultúrákból is rengeteg példa hozható, ami nem meglepő, hiszen a természeti formákból való merítés az emberi civilizációnk kezdete óta folyamatosan jellemzi tárgykultúránkat. A jelen szövegben két kortárs magyar ékszertervező tevékenysége kerül kiemelésre a téma különböző megközelítési módjainak a szemléltetése okán. Kecskés Orsolya növényi formavariációi bemutatják, hogy emberi nézőpontunkból miképpen tekintünk a növényi létezőkre, formailag hogyan interpretáljuk őket. Fábián Veronika láncai pedig a növényi módon való gondolkodás formaképzési lendületét modellezik a növények növekedésdinamikai sémáit másolva.

Kecskés Orsolya évtizedek óta aktív résztvevője és alakítója a kortárs magyar ékszertervezői közegnek. A brossá, nyakékké vagy fülbevalóvá alakított kompozíciói jellegzetesen növényi ihletettségű alakzatokból állnak. Összefonódott rostok, lencsék, levélkék ismétlődéseiből növényi telepek, pozsgások, virágzat, bogyók, termések, magházak formálódnak. Az alkotó olyan lényegi képi jeleket használ, amellyel a látható forma mélyebb régeteire utal: arra a finom, naív bájra és kíváncsiságra, amely a kislevelű növénykék korai, rügyfakadó növekedését kíséri, de műveiben megszólítja akár az elmúlás méltóságteljes szépségét is. Az ékszerek magukon hordozzák a játékos szeszélyesség stílusjegyeit, mellyel megtörik a rendezettség szigorát, és harmonikussá teszik az alkotásokat. Az ismétlődéseken alapuló ornamentális formarendszer a különböző fémek, színek használata és a stilizáló ábrázolásmód miatt mégsem fordul át harsány, bioromantikus „természetőrjöngésbe”: a növényi létmód különféle szakaszait absztrakt, visszafogottan elegáns alakzatokként interpretálja.

A sajátosan emberi nézőpontból figyelembe vett, formai ismétlődések által növényi létezőket reprezentáló ékszerek mellett fontos kiemelni olyan alkotásokat is, amelyek a növényi létezők mozgásmintái mentén jöttek létre, vagyis nem a növényi formákat, hanem a növények mindenen áttörő, folytonos változásban és növekedésben lévő mozgási viselkedését veszik alapul. Fábián Veronika nem hazánkban, hanem Angliában és Hollandiában szerezte meg ékszertervezői diplomáit. Láncfolyamai a növényi természet megállíthatatlan nyughatatlanságát, formagazdagságát, mindenen áttörő termékenységét modellezik. Láncszemekből formált kreációi egyszerre az indák, a gyökerek, a levelektől elnehezült, összefonódott lágyszárak vagy éppen az egyszikűek párhuzamos levélerezetének dinamikai átiratai. Csakúgy, mint a tényleges növényvilágot, az alkotásokat is részlet- és formagazdagság, illetve hézagosság, lyukacsosság jellemzi. Az alkotó a növényekben is fellelhető, sajátos fraktálstruktúrákban gondolkodik: a láncszem alapmotívumával hasonló alakzatokat hoz létre, intelligensen használva a léptékváltásokat. A nagy láncszemek kis láncszemekből épülnek fel, vagyis a művekben a láncszem az az atomi részecske, amelyből vizuális “sejtosztódással” minden létrejön. Ezek a képi szótövek határozzák meg a belőlük kialakult láncolatok karakterét is: hol engedelmesen hajlékonyak, hol megmerevednek, egyedül vagy összekapcsolódva jelennek meg, hol jelképek vagy szövegek felületévé alakulnak. Fábián elveszi tőlük az eredeti funkciójukat: már nem kisegítő pozíciót vesznek fel, nem valami náluknál értékesebb medált, ékkövet függesztenek a mellkasra. Hiszen itt önnmagukat képviselik.

Fábián Veronika ékszerfolyondárjai sajátos módon oldják fel a 18. században kialakult és napjainkban is érvényes, romantikus természetfogalmat, hiszen a természet eleven erőit, a növényi létmód lendületét kulturális termékekben aktiválják. A természetes vegetáció kitölti a rendelkezésére álló teret, magába szívja a talajban lévő ásványi anyagokat. Veronika láncai pedig a mai kor civilizációs talajából, jóléti társadalmunk kedvenc fogyasztási termékeiből töltekeznek, a saját függőségeinket szívják magukba és lógatják a nyakunkba: a konzum addikciónkat, az árufetisizmusunkat. Kedvenc borunk, vodkánk, parfümünk felhalmozott és kiürült üvegeit, popkulturális jelképeinket vagy a különböző árucikkek tetovál márkajeleit is hordozhatjuk így magunkon, kifejezve ezáltal is, hogy mivel tápláljuk magunkat szociokulturális értelemben. Ezzel analógiában a tárgyaink, termékeink iránti fékezhetetlen sóvárgásunk is kúszónövényként hálózza be az életünket újabb és újabb hajtásokkal, mutációkkal, hibridációkkal gyarapítva önmagát. Mindig van szoftverupdate, mindig van következő évad, és a ketchupba is több paradicsom kerül.

A lánc közhasználatban lévő, ambivalens (összetartozás/rabság) szimbolikáján túl tehát további üzenetek közvetítőjeként is funkcionál. Ha Fábián Veronika láncait a kritikai design felől vesszük szemügyre, akkor megállapíthatjuk, hogy anélkül jön létre a kommunikáció ívét meghatározó, erős jelértékük, hogy a funkcionalitásuk gyengülne. Az tehát, hogy a díszítő funkción túl kritikai állításokra és kérdésfeltevésekre is sarkallnak bennünket, viselésüket még vonzóbbá teszi. Nem egy individuális szeletet emelnek ki a valóságunkból, hanem magára a problémára irányítják a figyelmet, amelyben mindannyian társadalmi szinten vagyunk érintettek. (Az alkotó kritikai érzékenységét jellemzi egy a láncszérián kívül eső munkája, a tisztán kritikai narratívával ellátott Kaloda-projektje, melyben az alkotás funkcióértékénél sokkal fontosabbá válik az átadni kívánt üzenet.) Viszont a korábban tárgyalt fogyasztásfüggőségünk mellett a lánc konstrukciója alkalmas a szociálisan érzékenyebb témák felületeként is működni. A különböző női karakterek reprezentációi a szimbolikus és narratív régetek lefejtése után az ékszerviselés identitásképző működésmódját célozzák meg mind befogadói, mind tervezői oldalról, mely a tárgyalkotási fókusz mellett az ékszertervezői szerepkör szociális felelősségvállalásának szükségességét is felveti.

Irodalom

Horst Bredekamp: Képaktus, Typotex, Budapest, 2015
W. J. T. Mitchell: A képek politikája, Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged, 2012
Horváth Márk, Lovász Ádám: A határsértés technológiái, Kijárat Kiadó, Budapest, 2020
extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Szerkesztette: Horváth Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna, Typotex, Budapest, 2019
Schneider Ákos: Az emberközpontú tervezés határai. Spekulatív design és poszthumán állapot, Typotex, Budapest, 2022
Szentpéteri Márton: Design és kultúra. Befogadó designkultúra, Építészfórum, 2010