Vibration Highway
Győri Andrea Éva munkái

Tavaly a fotóhónap keretében volt látható a Fantasy after analyses című kiállítás a Mikve Galériában, amelyet a maastrichti Bonnefanten Múzeum is bemutat a közeljövőben. Győri Andrea Éva a – Christian Jankowski kurátorsága alatt zajló – Manifesta11 egyik kiállítójaként nemzetközi hírnevet szerzett fiatal alkotó, aki „többnyire performatív munkákat hoz létre, együttműködésen alapuló projektjeihez rajzsorozatok, videómunkák, fotók kapcsolódnak. Műveiben a (női) intimitás, a vágyak, fantáziák, a test és tudat kapcsolatait kutatja erős analizáló és megismerésre törekvő alkotói módszer segítségével.” – írja Boros Lili kurátor.

A közvéleményt és a nyilvános beszédet Európában a szexualitással kapcsolatban évszázadokon át a lelkipásztori gyakorlat és a törvények határozták meg. Saját, normális szexualitásunkról manapság is bátortalanul és a tényeket kerülve beszélünk, nem említve az elhajlásokat, amelyekről, bármennyire is zajlik róluk társadalmi diszkurzus, nem mindig vagyunk képesek indulatok nélkül beszélni. Rendkívüli mennyiségű az elhallgatás, elfojtás, a feszültség. A szenvedélyeink, a legszimplábbak is, talán még partnerünk számára is rejtve maradnak. Michael Foucault A szexualitás története című könyvében hosszan taglalja a nemiség helyzetét, amely a normák szerint évszázadokon át a házastársi hálószobában kezdődött, és ott is végződött. A szexualitásról való nyílt beszéd terepe abszurd módon a vallató- és a gyóntatószék volt. A „tevékenység” maga a nyilvánosházak bizarr falai között maradt, olcsó változata pedig a kocsma és az utca megvetnivaló közegébe került. Az írók a trágár beszédtől is távol tartották magukat, virágnyelven volt illendő szavakba foglalni a szexualitást. Az első szabadabb nyelvezetű írásművek a 17. századi „underground” lovagi kultúrában, színdarabokban, költeményekben tűntek fel.

Győri Andrea bátor és nyílt kommunikációja a képzőművészet nyelvén indult el a nemiségről, a szexualitásról, a testünkkel, a genitáliákkal való ellentmondásos [2] kapcsolatról – kezdve a gyermek saját szexualitásáról, a kíváncsiságról és a szülőkkel való kommunikáció hiányáról –, valamint a nemiséggel kapcsolatos betegségekről. A problémák, hasadások már a testünk tapasztalatánál kezdődnek. „… kétfajta érzékelés között oszcillálunk: egyfelől a testet sérülékeny, mulandó, változó, érzékelésre képes tömegként éljük meg, amellyel mindannyian – túlságosan is – ismerős viszonyban vagyunk; másfelől egy kulturális jelentéseivel reménytelenül összefonódott testként, amelyet képtelenek vagyunk közvetlenül, lényegét megragadva érzékelni.”

 

A testet szinte lehetetlen elválasztani már a szexualitástól, és a korokon át rárakódott kulturális ballaszttól. A biológiai és a társadalmi nem közötti különbségtétel az irodalom, a tudományok és a társadalmi kommunikáció terén is férfi alapú, ez a mesterséges konstrukció az alapja a feminista mozgalmaknak. A szexualitás fogalma, ami a 18. század terméke, Nietsche szerint (amit Foucault is átvett) „egy nagy gonddal létrehozott művészeti alkotás”, amely a testeket a nemük, a vágy és a kielégülés háromszögébe zárja.

Győri Andrea központi témái ebből indulnak ki, de a fókuszban az a természetes primer, bensőséges kapcsolat áll, amit az érzékelés, de kifejezetten a tapintás folyamatai indítanak el bennünk. A testtudat felerősítése történik itt meg, amely a művész prezentációs rendszerében felér egy tudományosan felépített analitikai vizsgálattal. A vizsgálódást nem szűkíti le saját intim szférájára, hanem spontán résztvevőket, a vizsgálat tárgyait nyilvános térben, kávézóban, utcán véletlenszerűen vonja be. A találkozások a műteremben jönnek létre, ami talán még mindig a titkok, a tabuk ledöntésére alkalmas helyszínként él a köztudatban, és ezúttal valóban alkalmassá is válik arra, hogy a képek szereplői, mint a pszichiáter ágyán, „megnyíljanak”, és ez alkalommal nem szavakkal, hanem önkielégítéssel kommunikáljanak a művésszel, a merész projekt modelljeiként.

A sorozat Freud, majd Jung és a mai ismert módszerek továbbfejlesztéseként értelmezhető, hiszen az eredményeket egy megjelent könyvben tovább tanulmányozhatjuk, sőt egy analitikus pszichiáter szövegeket írt a szituációkat leíró képekhez, majd felismerve rendkívüli jelentőségüket, a saját praxisában fel is használja ezeket.

Andrea egészen az elején kezdte. A gyermekkorban. A korai szexualitás sem tartozik a gyakran kommunikált témáink közé, és ha igen, akkor férfiak beszélnek róla (például Faludy György). Amúgy szinte teljes elhallgatás jellemzi, vagy a pedofília bizarr légköre vonja körbe. A történet a saját genitáliáink megismerésével kezdődne. A férfiak esetében ez egyszerű, hiszen a folyamatok a testen kívül zajlanak. A nők számára szinte rejtve marad az egész terület, a szervek működését rejtélyek övezik. Andrea humorral egy „Lost and found” állomást képzel el, ahol a nők képtelenek lennének – ismeret hiányában – saját nemi szerveiket identifikálni.

Bármely meglepő is, a nemi különbözőség leírása az európai irodalomban, de az ébredező tudományos kutatásokban történt prezentációja is alapvetően férfiközpontú volt. A nemi szervek ábrázolása épp olyan emancipációs folyamaton ment keresztül, mint a férfi és a nő egyenjogúságának kérdése. A női nemi szerveket a 16. században még a péniszhez hasonló formában ábrázolták.[3] A női test bizonytalansága, másodlagossága áll a férfi stabilitása, elsődlegessége ellenében. A mai kutatások már egyértelműen kimutatták, hogy a hasonlóság valóban létezik, a kilencedik hétig a magzatok azonos neműek.

A következő állomás az első felnőttkori szexuális élmény, a szeretkezés, amelynek meghatározó szerepe lehet és ennek különböző előzményei, például a szülők szexuális viselkedése és a gyermek szembesülése a szülők testi kapcsolatával, a szülők reakciója ezzel kapcsolatban. Ez a szekció éppolyan kendőzetlenül mutatja be tapasztalatait, mint legújabb munkái, a maszturbációs „portréi”. Ebben már komplexen a felnőttkori szexualitás problémáira világít rá. A művek két összetartozó egységből állnak, az egyik a folyamatot ábrázoló rajz, a másik a közben működő fantázia leírására szolgál – processzus és analízis –, lekövetik a modell testi és pszichés viselkedését. A rajzok modellezik az egyénre gyakorolt folyamatos társadalmi nyomás generálta hatást. A legáltalánosabb klisé a menny és a pokol mellett számos, a tudatalattiban tárolt elnyomott vágyat, tabut tár fel. Ami az ábrázolás prezentálását illeti, a művész ebben is igyekszik elfelejteni a szokásokat, nem a nőművészet előzményeit követi, teljesen egyedi, primer közlési formákat választ. A rajznak egy ősi, globálisan érthető „barlangrajzos” jelleget ad, filmjeiben a performatív, egyszerinek ható, interperszonális vonásokat erősíti. A testet körülvevő európai esztétikának, a szépségnek nyoma sincs, inkább a kínaiak testfilozófiájához hasonlóan a mozgásban, akcióban levő testet mutatja be.

„A kínaiak szerint akkor jó az emberábrázolás, amikor éppen reagál valamire, és nem teljesen ura önmagának, amikor hirtelen helyzetet változtat, elindul előre vagy hátrafelé, gesztikulálni kezd, amikor kiált, dalol, fújtat, nevet, válaszol valakinek, összevonja a szemöldökét, ásít, vagy éppen siet valahova, egyszóval, akkor tudjuk élővé tenni, ha elevenségében ragadjuk meg… ha már belém ivódott az arckifejezése, akkor behunyt szemmel is látom.”[4]

A testet a „folyamatfogalmak” mentén, a taót, az „utat” kísérli meg bemutatni, a tevékenységet, anyag, hús nélkül. Formátlanságával, meghatározhatatlanságával a forma helyett a „formálódás” jellemzi munkáit. A formálódás itt egyenlő az életenergia áramlásával, cirkulációjával, vibrálásával. Semmi sem befejezett, a mozgás lebontja a beidegződéseket, a formákat, generálja a gondolkodást, kérdéseket indít be, s a kavargásra figyelés közben fel kell hagynunk a megszokott értelmezési folyamatainkkal. Győri a tükör helyett a tapintás, a hallás tapasztalatait használja, ami kiterjed mind a testi adottságoknak a megismerésére, mind a szellemi és a pszichés állapotok tudatosítására. Így kapcsolja össze a tudatot a testtel, a testi folyamatokkal.

Külön fejezet a művész betegsége, amely folytán másodlagos nemi jellegét, melleit elvesztette. A sajátos, zsigerekbe hatoló önanalízis fényt derített arra, hogy a teste már évekkel korábban jelezte számára a veszélyt, amely a mellében keltődött érzet, amit le is rajzolt sárga buborékok formájában. Ma világossá vált, hogy az önanalízisben, ami számára nem magányos, hanem kommunikált terület és erre fekteti a legnagyobb energiát, milyen hatalmas jelentőséggel bír.

Nem véletlen, hogy Dania Shiftan pszichiáter, akivel projektjein együtt dolgozik, ma a gyógyításhoz használja Andrea kutatásait. A fiatal lánynak a végtelen fájdalmas folyamatban is együttműködni képes édesanyjával vívott harcait brutálisan őszintén bemutató videók – a műtét előtt és után – performansz formájában lépnek kapcsolatba velünk. A test valóságos betegségeinek képi megjelenítése végigkíséri a kultúránkat, Andrea munkái azonban olyannyira megrázóak, hogy minden nézőt váratlanul érintenek. Holott a felvetett téma szinte mindennapi, minden felvetése és részletes elemzései számos meglepetést, ráébredést tartogatnak.

Munkái részletesen megtekinthetők a weboldalán.

 

[1] A Vibration Highway Győry Éva Andrea könyvének címe. Dr. Dania Schiftan, szerk. Jan Steinbach, 2018, Edition Taube Berlin/Manifesta 11 Zürich.

[2] Thomas Laqueur: A testet öltött nem. A test és a nemiség a görögöktől Freudig, Új Mandátum Kiadó, 2002, Budapest, 31.

[3] I. m. 41. old.

[4] Francois Julien: A meztelenség lényege, Atlantisz Könyvkiadó, 2014, Budapest, 37.