Révész Emese
Metzing minden képét áthatja a lebegés, a felfüggesztett paradicsomi vásznat, a baldachinos tüllre hímzett babafejeket éppúgy, mint a lávatenger felett lebegő gyerekaktokat. Lebegésük pedig megidézi az emlékek alakváltó természetét, folytonos alakulását, ismétlődő, recitáló formáját. Úgy szivárog át konkrét alakjukon a szorongás, ahogy a festék itatja át a lepedő vásznát.
Tayler Patrick
Puskás Marcell pop-up kiállítása a telefonnal összenőtt egyén frusztrációit mutatta be az emberi kapcsolatokra épülő, ám digitálisan kiterjesztett szociális háló csapdájában, ahol a „sztori” tűnik az egyetlen biztos és értelmezhető vonatkozási pontnak. Egyik kiállított sorozatában Puskás a kép nélkül maradt keresőcímkékhez kapcsolódó vizuális memóriánkat teszi próbára a tipográfia lehetőségeinek kiaknázásával.
Bordács Andrea
Az 1950-es évek után napjainkban tapasztalható az absztrakt művészetnek egy új felfutása. A két korszakban mégis lényegesen eltérő az absztrakt művészet státusa. Az absztrakt művek magáról a látványról szólnak, lemondanak a narratív témáról, tárgyról, arról, hogy bármit is reprezentáljanak. A „képen” látott formát így felesleges egy „valódi” tárggyal beazonosítani, hisz az nem reprezentál semmit. Ha valamihez érdemes hasonlatokat keresni és találni, legfeljebb a nézőben keltett élményhez lehet. Tehát az absztrakt művészet nem reprezentál, hanem prezentál.