A kilencvenes évek elején induló Braun András az évtized közepére olyan festői nyelvet alakít ki, amely számos ponton kötődik hazai és nemzetközi tendenciákhoz, mint az op- illetve a pop-art, a minimalizmus vagy a konceptuális festészet, de valójában nem csatlakozik egyik irányzathoz sem.
Schneller János
Nagy Zsófi egyik 100×100 centiméteres, négyzet alakú festményén a képmezőt keresztbe metsző sárga sáv egyszerre tűnik önálló formának és a hozzá csatlakozó élek által képzett háromszögek egyik oldalának. Ezek a háromszögek azonban túlmutatnak a kép fizikai keretein, és valahol, azon kívül, képzeletben egy nagyobb felületen érnek össze. Mindez olyan hatást kelt, mintha a kép fizikai határai csak egy nagyobb felületre nyíló kivágás (ablaknyílás) szélei volnának. Azaz megnyitják a képet a képzelet végtelen sárga felülete irányába. A felület által befoglalt mezők transzparens háromszögeknek tűnnek, melyek az illuzórikus tér mélységében újabb és újabb színrétegeket takarnak ki vagy fednek fel.
Sirbik Attila
Major Ákos hosszú ideje antropocén városi tájakat fotografál, mely aktus számára a pihenés célja és eszköze egyszerre. Alkotásai többfajta jelzővel illethetők, de a minimalista, embertelen városfotói egyértelműen az Amerikából indult New Topographics képviselőihez kötik. A monokróm tónusok, a szemlélődő attitűdöt tükröző tájportrék önmagukban is életre keltik azt a lelkiállapotot, amiben születtek: meditatív, lecsendesült képek ezek, függetlenül attól, hogy Dubaiban, Kaliforniában vagy a Balatonnál készültek. A most bemutatásra kerülő anyag vizualitásban követi az eddigi évek sorozatait, de hozzáadódik egy nagyon fontos réteg, egy érzelmi szál. A fotók Pakson és közelében, gyerekkori emlékekkel átitatott helyeken készültek, melyek akkor is és most is nagyon fontos fogódzók az alkotó életében.