Révész Emese
Metzing minden képét áthatja a lebegés, a felfüggesztett paradicsomi vásznat, a baldachinos tüllre hímzett babafejeket éppúgy, mint a lávatenger felett lebegő gyerekaktokat. Lebegésük pedig megidézi az emlékek alakváltó természetét, folytonos alakulását, ismétlődő, recitáló formáját. Úgy szivárog át konkrét alakjukon a szorongás, ahogy a festék itatja át a lepedő vásznát.
Margittai Zsuzsa
Az első Budapesti Illusztrációs Fesztivál és a hozzá kapcsolódó kiállítás nyitánya egy mára talán már sokaknak feledésbe merült kerekasztal-beszélgetés volt, amit Révész Emese művészettörténész hívott életre 2018 tavaszán a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A szakmai figyelem oka annak a hiátusnak a felismerése volt, amelyet a kortárs illusztrációnak, egyáltalán az illusztrációnak mint műfajnak kissé mostoha, „megtűrt” szerepe okozott. A másfél évvel ezelőtti (művészek, művészettörténészek, oktatók, kiadók részvételével lezajlott) szakmai vita eredménye akkor még függőben hagyta egy illusztrációs biennálé létjogosultságát. Ez a feltételes mód mára eltűnni látszik a kiállítás és a fesztivál nagy sikerét és az azt övező szakmai és közönségfigyelmet látva.
Révész Emese
A beomlott Margit-híd torzója mögött feltárult romos Budapest képével a hazai közönség először az 1996-ban megrendezett 18. Miskolci Országos Grafikai Biennálén szembesülhetett. A Piranesi modorában készült rézkarc bravúrosan megformált részletein bámuló publikum joggal gondolhatta, hogy az ifjú alkotó eltévedt vagy két évszázadot. 1996 magyar művészetébe, azaz abba a saját időbe, amelyben a biennálé nagydíját Lévay Jenő elektrográfiái nyerték, nehezen volt beilleszthető Takáts Márton rézkarcolt vedútája. A historizálás számára egyszersmind stílusimitációt is jelentett, vagyis tudatos követését a megidézett kor képi eszköztárának.