Sebek tükrében a világ
Sebzettségesztétika a 2025-ös LokArt kapcsán

Ludvigh Károly

[1] https://www.facebook.com/share/1HBdXY1WH7/?mibextid=wwXIfr

[2] „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila: Nem én kiáltok)
[3] „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad, / híres vagy, hogyha ezt akartad.” (József Attila: Karóval jöttél)

[4] Metaforaként is megállja a helyét a bőr alá szorult tüske vagy a gyulladt szőrtüsző példája: a meggyűlt genny útjának megnyitása, a váladék felszínre engedése – bár fájdalmas és „gusztustalan” – azonnali utat nyit az akár spontán gyógyulásnak. A seb keletkezési eseményének megfelelő körülmények biztosítása mellett történő, megtartott újraélése az esetek egy jó részében a traumaterápiás folyamat része (lásd például Edit Eva Eger: A döntés, Libri, Open Books – talán nem véletlenül többször utánnyomva).

Életünk mozgásterét két dinamikus erő igyekszik kijelölni. Zárt világ vagyunk egyfelől, hajlamosak a visszahúzódásra, másfelől nem élhetünk kapcsolódás nélkül, ehhez viszont el kell hagynunk önmagunk rejtekét. Ha igazán látszani akarunk, meg kell nyílnunk. Ha kinyílunk, sérülékenyekké válunk. Ha erővel kinyitnak, sérülünk. Ha nem nyílunk ki, elzárjuk magunkat a kinttől, és elmagányosodunk. Az elmagányosodás: elszigetelődés. Az izolált ember nem tud kapcsolódni, s – mivel, miként a lovak, társasági lények vagyunk[2] – a halálát éli. Ekkor a test-vár: menedék. Ha azonban a testünkre úgy tekintünk, mint biztonságunk keretére, akkor elvesztünk, mert a test maga veszendő.

A sebek különös helyei az emberi határfelületnek, sajátos átjárók bel- és külvilág között. A fájdalom bizonyos sorsú emberek számára szinte egyedüli bizonyítéka annak, hogy él, hogy vannak érzései.[3] A tetoválások – ténylegesen – sebek, hegek, amelyek sötét ablakokként, résekként bepillantást nyújtanak a testnek azokba a mélyebb rétegeibe, ahol a lélek lakik vagy bolyong. Részben régi sérülésekre, bántásokra utalnak, részben gyógyító akciók. Az alapvető gesztus mindkét esetben a megmutatás, feltárás. Ez lehet vádirat, szemrehányás, de a gyógyulási folyamat feltétele is.[4] A megnyitás a világ felé felvállalás és tanúságtétel révén válik gyógyítóvá, ugyanakkor megosztó hatású. A szemlélő számára provokatív – saját megélésében akár agresszív – megnyilvánulás, mely mozgósítja önnön sérüléseinek derengő emlékeit, olyanokat, amelyekre nem emlékszik, vagy emlékszik, de nem meri, nem tudja, fél megmutatni. A titkosított, tabusított traumák nem tűrik a megmutatást. A tetoválás látványára átélt indulat projektív jelenség, és „irigységet” takar. Hogyan merészel más valami olyat nyíltan megmutatni, amit én titkolok, takarok, szégyellek?

A megmutatott seb nemcsak az agresszió élményét váltja ki a nézőből, hanem az undorét, a félelemét is. A tetoválás olykor valóban piszoknak, sárfoltnak, beteg felületnek tűnhet. Részben azért, mert benne vagy alatta, a mélyben ott parázslik a fizikai és/vagy lelki bántás, a bántottság, a sérülés, a szégyen stb., illetve az ezekkel kapcsolatos félelmek, projekciók. A bőr elváltozásai visszataszítók tudnak lenni. Közfelfogás szerint ilyenekkel közösségbe nem illik – vagy tiltott dolog – menni. A seb érintése fájdalmas lehet a sebesültnek, az pedig, aki a seb közelébe vagy hozzá ér, viszolygást érezhet, amiért valami olyanhoz nyúlt, ami rá nézve is talán veszélyt hordoz, vagy legalábbis az illetéktelenség kellemetlen érzését váltja ki belőle.

Egy pszichiáter ismerősöm betegének az a meggyőződése, hogy a tetoválás ragályos. Az érintés mindenképpen fertőz, de a fertőzés közvetve, a tetovált személy tárgyain keresztül is terjed, és ő is „elkaphatja a tetoválást”. Ehhez nem társul az a képzet, hogy a tetovált ábra az ő bőrén is megjelenik: csak a „tetováltság” mint fertőzés terjed át rá. E téveszme reális eleme az, hogy a „tisztátalanság” látványa – az idegenség élménye mellett – felélesztheti a tudat által elfojtásban tartott saját sérelmeket.

Nem csak az érintés bajos. A tetoválást a tekintet is kerüli, a lopott pillantás pedig azzal a kockázattal jár, hogy mikor az idegen testen kutatok, a tetovált szemében rajtakapottá, kukkolóvá válok. Ha pedig elfordulok vagy lesütöm a szemem, az a szégyen és a kielégítetlen kíváncsiság érzetével jár. A tetoválás tekintetében nincs jó megoldás, és ez dühöt vált ki. Egyetlen megoldás mégis kínálkozik: a megszólításé. Mit jelent a tetoválásod, mivel áll kapcsolatban? Amikor a párbeszéd megindul, akkor az, ami eddig eltávolított, a kapcsolat kapujává válik. Az indulás intimebb, mint tíz vacsorameghívás. A tetoválás párbeszédre szólít.[5] Provokatív módon, gyermeki kíváncsiságot ébresztve vagy cry for help felhanggal.

A tetoválás transzgressziós gesztus,[6] amelyhez úgyszólván szervesen tartozik az abjekció, az az eltávolító zsigeri érzéscsomag, amit visszataszító látványok, például sebek – köztük a tetoválás is – mint eltávolító abjektek képesek kiváltani: a tisztátalanság érzete, az undor, az alantas, a megvetendő[7] és a többi, ami a sebhez, a tetovált bőrhöz kapcsolódik; mindezek gyökere azonban nem a felületbe kapaszkodik, hanem a traumatikus múltba (és jelenbe), az anatómiai szövetekbe és nedvekbe mélyed.

„Valójában nem »a tisztaság vagy az egészség hiánya okozza a visszataszító, gusztustalan érzést (abjection), hanem az, ami zavarja az identitást, a rendszert, a rendet. Az, ami nem tiszteli a határokat, a pozíciókat, a szabályokat. A köztes, a kettős, a kompozit«, mert a törvény törékenységére hívja fel a figyelmet. A legfontosabb ilyen határ az, ami elválasztja az Ént (Self) a mástól (Other), a tudattalant a tudattól: »az abjekció mindenekelőtt kétértelműség«. A biztonságot jelentő szimbolikus rend áthágása a dichotómiák összemosását eredményezi, a külső/belső, élő/halott, emberi/állati, tiszta/mocskos, természetes/természetellenes közötti választóvonal eltörlését, mely által megkérdőjeleződik a test egysége és a lélek transzcendenciája.”[8]

Elsőre úgy is érthetnénk, hogy az abjektív transzgresszió (az irtóztató határszegés) cselekménye – esetünkben egy tetoválás – hozza létre azt a kétértelműséget, ami a „választóvonalak” eltörléséhez vezet. Itt a tetoválás azonban csak jelez. A választóvonalak eltörlésének nyugtalanító érzetét kiváltó esemény ugyanis nem az emlékállító önsebzésben van, hanem abban az élményben, amelyre a tetoválás sebe utal. Vagyis arra az agresszióra-traumára, ami a tetoválást térben és időben megelőzte, aminek a sebe jelen van a testben (és a lélekben) – akkor is, ha ezt a test zártságával elleplezi. Az összemosás annál a traumatikus eseménynél jött létre, amikor valami olyan történt, aminek „nem lett volna szabad megtörténnie”. Ezt a rettenetet „mutatja fel” – többek között – a tetoválás, és adott esetben ez az utalás teszi abjektívvá a látványt. Egy trauma – akár hosszan tartó – pillanatában ugyanis az áldozatban egy világ dől össze.

A traumában egyszerre jön létre egy transzgresszív összeolvadás a Külsővel és egy disszociáció a Bentben. Az áldozat azt az elkülönülést, amit nem tudott fenntartani a Külsővel szemben, önmagában hajtja végre. Disszociációjában valóságosan megkérdőjeleződik a test egysége, érzései és észlelései ténylegesen szétválnak egymástól, a transzcendencia szintjén pedig szükségszerűen tör fel az égbe kiáltó igazságtalanság kérdéseként: hogyan engedhette ezt – az összeolvadást – a mindenség ura! Létezik-e egyáltalán lélek, transzcendens erő? A seb látványa ezt a – paradicsomból való kiűzetés óta örökös – szorongást éleszti fel émelyítő erővel. Minden trauma mérhetetlen haragot, tagadást vált ki az áldozatból: ha ezt Isten hagyta, akkor nincs is. Anélkül, hogy ennek taglalásába most belefognánk: a lélek tagadása is lélekből jön. A düh gesztusa.

[9] Erre a tényre Angster Mária hívta fel a figyelmemet.

[10] […] „intrapszichikus kriptából”. Árkovits Amaryl: „…nem túlélő akarok lenni, hanem élő” – a transzgenerációs traumák hetedízigleni hatásairól. online műhely, 2022. VI. 1.

A tetoválás korunkban divatként tűnik föl. E mögött a testhatárok hangsúlyozásának tudattalan szándéka munkál egy olyan érában, amelyben a határok oldódnak, a dolgok valósága és közmegegyezés szerinti helye, jelentése esetlegessé válik, amikor a ránk zúduló hatások elárasztanak, és bizonytalan, hogy fele-barátunk oda teszi-e a kettőnk közötti határt, ahol mi húznánk meg. Folyamatos határsértésekben, összemos(ód)ásokban van részünk kicsiben és nagyban, és ez arra ösztönöz, hogy erősebben kijelöljük határainkat. A tetszetős, „menő” divatholmi tetoválások figyelmeztető grafikus hálókként is értelmezhetők a határszegések korában; különösen, ha az ilyen tetoválásokat kigyúrt izmok burkoló szöveteként látjuk. Ez a „kombó” egyértelműen jelzi, hogy határait a tetoválás birtokosa akár és kihangsúlyozottan fizikai eszközökkel védi meg, ha kell (ráadásul ő határozza meg, mikor kell). Egyre jobban elkél a mágikus védelem, az erőre való utalás saját komfortzónánk, privát szféránk védelmének érdekében.

A sebek vállalása és feltárása nemcsak beszélgetésre hív, nemcsak gyógyulást hoz, hanem a feltételezett támadók felé egyfajta megelőző-fenyegető jelzést is közvetít a halált megvető bátorságról, mondván, velem már ez és ez is megtörtént, de túléltem, itt vagyok, nem félek az ördögtől sem; jól gondold meg, vállalod-e a velem való összetűzés kockázatát. A tetoválás – tágabb körben a sebzettség esztétikája – itt teszi meg azt a mágikus, transzformatív fordulatot, amely a fájdalomból, az áldozati szerephez kapcsolt gyengeségből varázsol erőt.

A seb mint intimitás-kapu: miközben a tetoválás eltávolít a tisztátalanság, illetve az agresszió képzete révén, az a kérdés ugyancsak felmerül, hogyan lehet egy csupa seb embert magunkhoz ölelni. Hogy lehetséges sebes bőrön át kapcsolódni? De a kérdés másképpen is feltehető: vajon milyen mély kapcsolódást tesz lehetővé éppen a seb, akár a sebnek sebhez tapadása? Elképzelhető-e mélyebb intimitás annál, mint ha az elválasztó felület hiányzik vagy átjárhatóan hiányos? Seben át kapcsolódni: a seb itt a perverzió és a legmélyebb intimitás határfelülete, kapuja. Kérdés: bírható-e egy ilyen intenzitás?

Az elválasztó felülettől mentes összesimulás az ikerkapcsolatok tapasztalatához vezet. Valóban, a méhen belüli – különösen az egypetéjű – ikrességnél intimebb és állandóbb közelléthez semmilyen ölelés nem fogható. A magzattestvéri közelség azonban semmiképpen nem élhető a földi életben, mert súlyos szabadságvesztéssel jár. Fizikailag nem fenntartható, de már a lelki összeolvadás szintjén is a pár tagjai elvesztik önmagukat, s kapcsolatuk a kölcsönös függőség áldatlan természetét mutatja, amelyben mindkét fél fél, hogy egyedül marad. Ez a féltékenység csírapontja.

A családállítás tapasztalata szerint az egyik legnagyobb életteher a méhen belüli ikervesztés. A maradó test-vér egy életen át érezhet – számára ismeretlen eredetű – bűntudatot (mit követtem el?), másfelől ugyancsak folyvást keresheti azt a párt, akiben megtalálhatná az örökre elveszett intimitást – úgyszólván kilátástalanul. A magzati korban testvért vesztett „ikresek” között az – egyértelműen nem szuicid szándék vezérelte – önsebzések (piercing, tetoválás) az átlagosnál jóval gyakoribbak.[9] A tetoválás ilyen esetekben részben önbüntetés, vezeklés (egyfajta flagelláns működés), másfelől az ősbűn, illetve az őstrauma megmutatásának, felszínre hozásának – gyónás szerű – kényszere, anélkül, hogy az illető tisztában volna indítékaival.

Minden magunkon akaratlagosan létrehozott seb valahai, mások által okozott vagy másokkal kapcsolatos sebre, elválasztásra, bántásra, veszteségre – végsősoron kapcsolati traumára (vagy ilyen értelmű szorongásra) utal. A traumában a lélek sérül. A disszociáció folyamatában bizonyos részei „leválnak”: az élményről leszakad az érzelem, a testi érzet, amely önálló, elrekesztett fragmentumként – akár az emlékkel magával együtt – kiszorul a tudatból, és később mint poszttraumás stresszbetegség nyilvánul meg indokolatlannak tűnő pillanatban, formában és intenzitással, pánikszerű, destruktív elemekkel. Ilyenkor az elkülönült érzet/érzelem önállósodik, és kontrollálhatatlanul robban felszínre rejtekéből.[10] Sámán szóhasználattal élve: lélekrészvesztések történnek. Az idevágó metafora szerint a róka, ha csapdába lép, képes lerágni a lábát, csak hogy az életét mentse. Szabadul ugyan, de nagy árat fizet érte: ettől kezdve az élet minden területén hátránnyal indul.

A lélekrész megmarad, csak tabusítva van, és „kriptájában” tengeti életét. A levált lélekdarab – elzártságában, mint egy tégla alatt senyvedő hajtás – torzul, és destruktív energiákkal telítődik, melyek magja az a megküzdő erő, amely a támadás idején nem tudott érvényesülni az agresszor ellenében, és „bent ragadt”. Ez, mikor előtör, rémisztő annak is, aki a kitörés tanúja, de annak is, akiből a destrukció feltör („ez nem én vagyok”).

A leszakadt, zárványosodott lélekrészek tehát szükségszerűen torz alakok. Innen nézvést mindjárt érthetőbb, hogy a kiállított tetoválások[11] és – az eddig mondottakat most már a kiállított művek jó részére is kiterjesztve – egyéb művek miért démonikusak, bizarr megjelenésűek, ijesztőek egy sajátos horroresztétika jegyében, melynek hátterében azonban egy mélyebb esztétika húzódik meg: a sebeké, a sebzettségé. A biennálén nem csak az „elsüllyedt” traumák felületre vetülő, feltáró-emlékező sebei jelentek meg, hanem a mélyre menő bántások anatómiai terei is.

Tartósított – állati – izmok, inak, ízületek, húsok, csontok, szőrösbőr tárgyak, hasból kirágó förtelmes és mindenféle vágott, izzó sebek, preparált testrészek, robbantott torzók, műgyanta-borostyán üvegkoporsóba zárt ember-rovar-transzformerek, nem is olyan régmúlt kannibalisztikus időket idéző bőrnyúzatok, pucér Napóleon felhasított hasfala alá dugott kézzel, gúzsbakötés, hasítékok, tépések, darabolások, az öregedés stációi mint az elkerülhetetlen végről készült lassított felvétel pillanatképei és tragédiája: [12] mindez végigvonult a termeken – a mi lépteinkkel.

S e sokadalom, a maga szakadt anatómiai valóságában, nyersen mutatja az esendőséget, a mulandóságot és még az életben is végleges halált – palástolatlanul. Mert az ezekben a tárgyakban felszínre került mélységes sebeket még a tetovált bőr sem védi, rejti, hanem közszemlére bocsájtja: nézzétek, mi van velem! A bűntől és a fájdalomtól, a sérüléstől való megvál(t)ás lehetősége ezek megvallása, megmutatása révén lehetséges. Ez a sértő bűnre és a megsértettségre egyformán vonatkozik. Az is a lélek ártalmára van, amit ellenünk követtek el, de az is, amit mi követünk el mások és/vagy magunk ellen. Platóni-szókratészi gondolat, hogy az általunk más kárára elkövetett bűn nagyobb seb a lelkünkön, mint az ellenünk elkövetett bántásé. Mindent egybevetve: krisztusi – feltámadást megelőző – gesztusok ezek.

A sértés-sebzettség e főáramát a biennálé teljes mértékben megjelenítette: döntően a sebek adják a művekhez az ihletet, és maguk az alkotások is jórészt sebek (olykor látható fizikai sebzés nélkül). A sebzettséget jelen világunk lépteti esztétikai tartományba. Traumatizáló közeg nélkül a seb nem tudna művészetté válni, hanem maradna csak seb önmagában. Ha figyelembe vesszük a művészet eredendő – a mitikus egységben működő – „küldetését”, amely a gyógyító megjelenítésben – katarzisban – nyilvánul meg, akkor elkülönítéssel kell élnünk a katarzis esélyét hordozó és a „tetszetős” dekoratív művészet vonatkozásában. A sérülések művészete feltáró, felkavaró, megrázó érzelmi állapotokat mozgósít – „fellök”,[13] fel- és (tegyük hozzá) kiborít.

Ezzel szemben a „dekoratív mű” „csak tetszeni akar”, elfed: hatása egy érzékszervi-esztétikai tetszés elnyerésére irányul, és ebben ki is merül. Nyugtatóként működik, fel nem tár, katarzist nem hoz. Nem oki, csak tüneti kezelést nyújt. Nem lök, hanem andalít. Az elfedés nemcsak technikai, hanem metafizikai is. Nem tár föl, nem kíván sem lelki, sem társadalmi problémákkal foglalkozni. Lényege a felület képzése, egy olyan burkolaté, amely nem engedi, hogy mélyebbre lássunk.

A sebek művészete e tekintetben radikális. Szükségszerűen mitológiai léptékkel mért múltra visszatekintő és ahhoz szervesen kapcsolódó műfaj, amely az emberi szenvedéstörténetben folyamatos, nem lecsengő, nem aktuálpolitikai, hanem örökérvényű téma. A művészetnek ez az ága azonban bizonyos értelemben nehezebb helyzetben van, mint mitológiai előzményei, miután a korábban említett egységből kivált, ezt pedig a társadalom úgy éli meg, hogy a művészet elidegenedett tőle.

A szerző pszichiáter, pszichoterapeuta, válságtanácsadó, író és alkotóművész.

Ha (ön-) gyógyító ereje felől közelítünk, akkor el kell mondanunk, hogy a sebzés művészete mellett – mely a mélyen meghúzódó sérülésekre irányul – dekoratív „párja” is rendelkezik tüneti, könnyed stresszoldó hatással. Ha előbbi – mint nevével rámutat – a sebészet, a traumatológia, akkor utóbbi a masszázs, a relaxáció. Az előbbi lét-, az utóbbi komfortkérdés. A műértelmezésben és a befogadásban a nehézséget az okozza, hogy az általános szétesésben maga a társadalom is részekben működik, és azok, akiknek komfortproblémáik vannak, nem kívánnak a sebek mélyébe látni, akiknek viszont mély sebeik vannak, kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy wellness programokon igyekezzenek megőrizni bőrük fiatalságát.

A sebzés – katarzis – művészete vállalja, megmutatja a társadalmi, globális fájdalmat is, amelyet nagyon is érez: ez az esztézia – érzés – az ő esztétikája. A dekoratív művészet pedig mindezt hárítja, és épp a fájdalomérzetet kívánja kivonni az életélmény egészéből: eltávolít, leválaszt, érzéstelenít – anesztétikus. A társadalomban így aztán egymás melletti vásznakon jelenik meg az – akár hiper- – érzékenység és az érzéketlenség.

A művészet gyógyít, és nem baj, sőt üdvös, ha első üteme öngyógyítás. Eredeténél fogva, jogfolytonosan létező gyógyereje azt a mitikus múltat idézi fel, amikor a rituális akció még nem vált el a nézőtől, a művészet a vallástól stb. Az e múltba megérintődéssel időlegesen nyíló járaton át zajlik a gyógyulás folyamata az alkotóban és a nézőben egyaránt. A nézőre – ha neki is van gyógyulnivalója – a mű úgy hat, hogy rátapint rokon sebeire, s ő átéli mindazt, ami benne van, és mivel átéli, ezért az a mű, amit befogad, az a seb – az az alkotás – benne ugyanazt a folyamatot indítja el, mint ami létrehozta a művészben azt az alkotást. „Az” „ezzé” válik. Így találkozhatunk olyan spontán esetekkel, amikor egy néző egy mű láttán sírva fakad. Ha nem akarja látni, érezni, amit a mű piszkál benne, így nem képes kapcsolatfelvételi kísérletként fogadni, akkor nem tehet egyebet, mint hogy lezár. Ráadásul a nyers művek esetében a minőségérzékelés végképp elbizonytalanodik, s ez – további frusztrációs tényezőként – könnyen vezethet elutasításhoz. Valójában az a jó mű, ami hat (meglök).

A biennálé traumatizált világunk spontán dokumentációjaként a poszthumán[14] „szépségét”, a sebzettség esztétikáját tárta elénk. A művek jó részéből nyilvánvalóan kiolvasható a traumáról való tapasztalat. A formai radikalizmus nagyon is klasszikus témát dolgozott föl: a fájdalomét és a szenvedését. Minden szinten sebzett és sebző világban élünk. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor lehet esélyünk arra, hogy ne ragadjunk bele az áldozati szerepbe, hanem túljussunk rajta: feltámadjunk és egymásra találjunk. Ennek megfelelően a radikális művek radikális kérdést tárnak elénk: én, a kívülálló látogató, én vagyok-e, kívülálló és látogató vagyok-e vagy valaki – mindenki – más is, nagyon is érintett, akaratlanul is együttérző ember az egész emberiség élő, lüktető sebével testemben, lelkemben? Ha elhatárolom magam, a világ örömeitől is búcsút vehetek. A védelmi érzéketlenítést választom, mely maga is lélekvesztés (és ezzel a traumaélmény átszáll rám) vagy az együttérzést?[15]

Ez utóbbi ugyan fájdalommal és szomorúsággal jár, de katarzissal is, melynek – mint egy dionüszoszi színházi rituálé – nyomán numinózus érzés[16] tölthet el, egy mégis-gyógyult elevenség érzete és átszellemültsége, annak derűje, hogy bár a sorsot, annak életbeli fordulatait alapvetően nem tudom irányítani, de ide tartozom, és hárítás nélkül, felelősen részt tudok venni, vállalni abban, ami van.