Mi történik most a képzőművészeti szcénában?
Helyzetkép és összefoglaló

Borító- és ikonkép: Stark Attila

A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) egyik speciális programja (Kiemelt Kulturális Programok Ideiglenes Kollégiuma) több mint 17 milliárd forintot osztott szét 2025 végétől a választásokig. A pénzt nem a szokásos nyílt pályázati rendszerben, hanem nagyrészt egyedi döntésekkel ítélték oda. Többszáz kedvezményezett volt (az interneten fellelhető források 600–790 szervezetről, jogi személyről beszélnek), de valójában nem került (még) nyilvánosságra konkrét lista. Azt lehet látni, hogy valószínűleg a távozó kormányhoz kapcsolódó szervezetek és azok az előadók kaptak a pénzből, akik a kampányban politikai influenszerként részt vettek.

Az NKA-t a rendszerváltás utáni kulturális átalakulás részeként hozták létre 1993-ban. A cél az volt, hogy leválasszák a kultúra finanszírozását a közvetlen politikai döntésektől. Korábban (a szocializmus alatt) a kultúrát közvetlenül az állam irányította, minisztériumi döntések határozták meg, ki kap pénzt. Az NKA ezzel szemben pályázati alapú rendszert vezetett be, ahol szakmai testületek (kollégiumok) döntöttek a pénzről.

Az eredeti működési elv alapfilozófiája három pillérre épült. Az első, az ún. „arm’s length principle”, azaz „karnyújtásnyi távolság” az államtól: a politikusok nem közvetlenül döntenek, hanem szakmai bizottságok, nyílt pályázatok alapján, pontozással, indoklással. A szakmai bírálat volt hivatva biztosítani az átláthatóságot. Az NKA-nak volt saját forrása is, például a kulturális járulék (korábban üres kazetták, CD-k stb.) és persze a költségvetési támogatás a különböző kollégiumokon keresztül lefedte szinte az egész kulturális szférát.

Az elmúlt években (különösen 2010 után) sok minden változott, nőtt a központi befolyás, több lett az egyedi, elsősorban miniszteri döntés, csökkent a klasszikus pályázati szerep. A most emlegetett 17 milliárdos ügy pont azért vált vitatottá, mert jócskán eltért az eredeti NKA-modelltől.

Magyarországon jó ideje jellemző, hogy a résztvevők nem bíznak az intézményekben, sokkal inkább az egyéni kijárások rendszere dominál, ami arra utal, hogy az erőforrásokhoz (pénz, támogatás, pozíció) nem formális, átlátható szabályok szerint, hanem személyes kapcsolatokon, informális csatornákon keresztül lehet hozzájutni. Nem az számít elsődlegesen, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz, nem egy átlátható rendszer működik, hanem kapcsolatokon keresztül „jár ki” valaki valamit, és az intézmények mögött egy informális hálózat alakul ki. Ez természetesen nem csak a kultúrában létezik.

A 17+ milliárdos ügy kapcsán a vizuális művészeteknél sokkal kevesebb név került nyilvánosságra, mint a zenei vagy celebvonalon. Ez nem véletlen, a képzőművészet marginálisabb szerepét is jelzi. Az elmúlt 16 év a kortárs magyar képzőművészeti intézményrendszerben is nagy pusztításokat okozott, sokaknak (szervezeteknek, művészeknek, kurátoroknak) van tapasztalata erről. A választások után egy héttel el is indult a posztolás és a kommentelés arról, mik is lennének a kortárs képzőművészet jövőjével kapcsolatos állami feladatok, hogyan kéne hozzákezdeni ahhoz, hogy egy élhető és prosperálásra alkalmas infrastruktúra jöjjön létre.

Április 20-án jelent meg öt szakember – András Edit, Mélyi József, Nagy Gergely, Róka Enikő, Sasvári Edit – vitaindítónak szánt „röpirata” Mit akar a kortárs képzőművészet? címmel. A szöveg első része meghatározza az intézményi átalakulás szükséges feltételeit, a második rész pontokba foglalja a fejlesztendő területeket. Leszögezik, hogy a kortárs képzőművészet kritikus és reflexív szemlélete hozzájárul a társadalmi fejlődéshez, a tudatos és támogató állami szerepvállalás mindannyiunk érdeke, a korszerű és konstruktív átalakítás biztosíthatja a képzőművészet nemzetközi struktúráival kompatibilis intézmények megteremtését és biztonságos, hosszútávú működtetését. Szerepel a javaslatok közt az autonóm és forrásokkal rendelkező, a szakmaiságot szem előtt tartó, nyilvános és átlátható pályázatokat kiíró NKA. A miniszteri keret minimalizálását vagy megszüntetését szeretnék. Fontosnak tartják, hogy a Műcsarnok kerüljön ki az MMA fennhatósága alól, és kapja vissza régi szerepét. Szükséges a kortárs képzőművészet nemzetközi mobilitásának támogatása is, amelyben véleményük szerint az ACAX kulcsszerepet játszhat. Felvetik a művészi életpályamodell, illetve a művészek megélhetésének kérdéskörét is, az alkotói ösztöndíjak rendszerét, a társadalombiztosítási és nyugdíjrendszerhez, valamint a műteremhez való hozzájutás kérdéseit, ahogy a jogdíjak, a kiállításokért járó honoráriumok szabályozását is.

Az AICA Magyar Tagozata szintén közzétett egy hasonló tartalmú állásfoglalást. Ők is szorgalmazzák a szakmai párbeszédet, a politikai döntéshozataltól független kulturális intézményrendszert, az önálló kulturális minisztériumot, a művészettörténet-oktatás visszavezetését, az NKA reformját, a Magyar Művészeti Akadémia szerepének és forrásainak jelentős mérséklését, és a Műcsarnok szerepének visszaállítását. A teljes szöveg elolvasható itt.

Május 8-án a Trafóban vita szerveződik az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója), a FISE (Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület), az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) és a KIMDSZ (Képzőművészek, Iparművészek és Művészeti Dolgozók Szakszervezete) szervezésében Ha csak rajtunk múlna címmel a kulturális intézményrendszer átlátható újraszervezésére. Az esemény linkje itt érhető el.

Két napja a Godot Intézet is felhívást tett közzé. Facebook-posztjukban azt írják, nem elég reformokat megfogalmazni, a szakmának „meg kell szerveződni”, amelyhez helyszínként felajánlják az intézetet. Létrehoztak egy felületet is ugye.hu néven kérdőívvel, feliratkozási lehetőséggel és azzal a céllal, hogy a következő lépéseket az érintettek közösen alakíthassák.

A művészeti lapok helyzete külön figyelmet igényel, hiszen a források hiánya – csökkentett vagy elmaradt NKA-pályázatok, nem, vagy alig létező hirdetések, szponzoráció – miatt a megszűnés határán vannak, szerkesztőik heroikus küzdelme tartja fenn őket, összevont lapszámokkal, ingyen munkával tudnak csak víz fölött maradni. Pedig a képzőművészeti lapok szerepe megkerülhetetlen: a műkritika, az értelmezés, a kontextusba helyezés és az edukálás mellett az archiválás és a dokumentálás feladatát is ellátják.

Az elmúlt évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy a képzőművészeti folyóiratok működésében a legnagyobb kihívást a Nemzeti Kulturális Alap támogatási rendszerének kiszámíthatatlansága és a működési feltételekhez való korlátozott illeszkedése jelenteti. A források időzítése és mértéke nem teszi lehetővé a stabil tervezést, miközben a folyamatos működéshez szükséges szerkesztőségi és szakmai háttér fenntartása egyre inkább az aránytalan egyéni terhelésre épül. Amennyiben ez a helyzet rövid időn belül nem kerül átfogó, az érintett szereplőket bevonó módon újragondolásra, a képzőművészeti szakmai nyilvánosság alapvető platformjai középtávon fenntarthatatlanná válhatnak.

 

Az Új Művészet szerkesztőségének állásfoglalása a témában a következő:

A képzőművészeti szakfolyóiratok a hazai művészeti nyilvánosság alapintézményei: a kortárs művészet dokumentációjának, értelmezésének és szakmai diskurzusának elsődleges fórumai. Folyamatos, kiszámítható működésük a teljes intézményrendszer számára alapvető.

Az idáig (nem vagy korlátozottan) működő támogatási struktúra azonban nem illeszkedik ehhez a működési modellhez. A rendszer döntően projektalapú, miközben a folyóiratok működése folyamatos jelenlétet igényel. Az elmúlt években a pályázati források csökkenése, a költségek emelkedése, valamint a piaci bevételek visszaesése együttesen olyan helyzetet eredményezett, amelyben az alapműködés – szerkesztőségi munka, adminisztráció, pénzügyi háttér – nem biztosítható.

Ennek következtében a szerkesztőségi struktúrák leépülnek, a működés egyre inkább egyéni túlterhelésre épül, ami hosszú távon a szakmai minőség romlásához és az utánpótlás hiányához vezet. Több folyóirat működése már jelenleg is veszélyben van.

Álláspontunk szerint a helyzet kezelése érdekében az alábbi szempontok alapján szükséges a pályázati rendszer reformja:

Működési támogatási forma kialakítása, amely a folyamatos szerkesztőségi és adminisztratív működés alapfeltételeit biztosítja, a projektalapú támogatások mellett.

A pályázati rendszer korszerűsítése, különösen a nyomtatott és online megjelenések egységes kezelésével, valamint a támogatás felhasználásának nagyobb rugalmasságával.

Szakmai egyeztetési folyamat elindítása az érintett szereplők bevonásával, a valós működési igények és lehetőségek feltérképezése érdekében.

A fenti javaslatok célja nem pusztán a támogatási források növelése, hanem a képzőművészeti szakmai nyilvánosság működőképességének hosszú távú biztosítása.

▬▬▬▬