Csendfény
Ötvös Zoltán kiállítása

Baranyai Levente

A legrosszabb fénycsendet viszont a jövő tartogatja: egy globális atomkatasztrófa által bekövetkezett több évszázados atomtelet, ahol a sötét égboltból nem szüremlik napfény a szürke radioaktív hótakaróra az örök fagy birodalmának kietlen tájain, és ha még ezt is túléli a bolygónk, akkor több milliárd év múlva a nap vörös óriássá fúvódik, majd fehér törpévé zsugorodva 100 milliárd év leforgása alatt kihűl, hogy fekete törpeként rejtőzzön el az örök sötétségbirodalmában.

A csendfény ezzel szemben viszont valami pozitívat jelent, valami energiát, valami teremtő erőt ami életet lehelt a világba. Egy atavisztikus fény lehet, ami előhívta az ős óceán petricsészéjében az első egysejtűeket, majd elárasztotta növényekkel, állatokkal a Pangeát, ami kontinensekre szakadt, s az evolúció során kialakult a homo sapiens, a világ ura, az ember. Az ember pedig kialakította a társadalmat a társadalom pedig a kultúrát, melynek szerves része a festészet. 

A festészet szerves részei a festők, akik a művészettörténet folyamán mindig másképp örökítették meg a csendfényt. Caravaggio színpadias kompozícióin kontrasztosan, Rembrandt homályba burkolózó alakjain sejtelmesen, Friedrich misztikus képein transzcendensen. Turner ködös tájain atmoszférikusan, Van Gogh festményein őrülten kavarogva expresszíven, Morandi csendéletein nyugodtan, metafizikusan végül Kiefer apokaliptikus tájain brutálisan.

A csendfény ott van minden térben és minden időben. A csendfény történelmi korszakokat utazik át és 1956 októberében megérkezett Magyarországra, ahol bebújt egy laktanya ablakán.

1956. október, taszári légibázis, hajnali órák

A napfény narancsszín pírral világítja meg a kaszárnya falát bebúvót keresve a lőrésszerű ablakokon, mikor Csuti őrmester: „Ébresztő!” felkiáltással berúgta a körlet ajtaját. Körbenézett az ébredező bakák félhomályos hálótermében, mikor a penészszürke szobafalra króm-narancs csendfény vetült. Az éles fénysáv alatt két üres bevetetlen ágy. Csuti őrmester feje elvörösödött és kappanhangon üvöltötte: „dezertőrök!” A dezertőrök, köztük az egyik édesapám, már jó messze jártak, útban Celldömölk felé, hogy felszabadítsák a szovjet megszállás alól szülő városukat. A viszontagságos úton néhány nap alatt oda értek egy késő esti órában.

A celldömölki rendőrkapitányság udvarán egy üresen parkoló szovjet tankra lettek figyelmesek. Bementek az épületbe és az őrszobába lépve nem mindennapi látvány tárult szemük elé. A hosszú tárgyalóasztal roskadozott az üres vodkás üvegektől és a ráborulva alvó katonáktól. Kettő parasztjógázott közülük székén fél kómás állapotban, ezeket egy-egy jól irányzott tarkóütéssel szintén csendes pihenőre küldték. Utána a raktáron talált karperecekkel alaposan megbilincselték őket. Így könnyedén sikerült foglyul ejteni egy egész tizedet, visszafoglalni a rendőrkapitányságot és elfoglalni egy tankot. A dicsőség nem tartott sokáig, mert az előre nyomuló szovjet hadsereg hírére menekülniük kellett hátrahagyva a megbilincselt másnapos katonákat és búcsúzóul kézigránáttal megsemmisítették az udvaron parkoló T-34-est. Az ominózus eset után még több mint egy hónapig bujkáltak a környéken és az éj leple alatt partizánakciókat hajtottak végre a kisvárosba bemerészkedve esténként. 

Szovjet járőrökre és volt ávósokra vadásztak sötét kapualjakból gerillaként ugrottak áldozataikra. Azon a decemberi napon, amikor a celldömölki filmszínházzal szomszédos kapualjból előléptek, még nem tudták, hogy ez az utolsó akciójuk. Rövidesen elfogták őket, politikai foglyok lettek, majd statárium elé állították mindkettőt. A rögtönítélő bíróságon egy orosz tiszt mentette meg életüket, mivel emlékeztették a saját fiaira és nem engedte, hogy gyerekeket végezzenek ki. 

Az amnesztiát követően az 56-os hősöknek nehéz sorsuk volt, mivel a Kádár-rendszer egyik aljassága az egzisztenciális ellehetetlenítésük volt, de édesapám ezt is túlélte. Ahogy Ötvös Zoltánnal is túléltük 40 év múlva a posztkonceptuális hegemóniát, ami a festészet életére tört, és Zolival azt éreztük, hogy a hazánkra támadtak, amit meg kell védenünk. Ezért elhatároztuk, hogy az utolsó festéktubusig harcolunk.

Az 1996-os évben már javában dúlt a posztkonceptuális hegemónia a magyar képzőművészetben és a csapból is a festészet halála folyt. A diákforradalom óta varázsütésre megnőtt a kis politechnikusok száma a Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Ígéretes festő növendékek dobták el az ecsetet és kezdtek fúrni, faragni, illeszteni, csavarozni, ráspolyozni, csiszolni, lakkozni, kapszulákat önteni, nyomdákba rohangálva nyomtatni, videóinstallációkat építeni, egyszóval tárgyakat gyártani, hogy megfeleljenek a haladó szellemű művész eszményképének. Az akkori kultúrpápák díjazták is ezt és telezsúfoltatták installációikkal a kiállítótereket a legkisebb budapesti galériától a Velencei Biennále magyar pavilonjáig.  

A kurátorok lettek az élet halál urai a posztkonceptuális művészek pedig a szolgáik, akik kegyetlen hóhérként végezték ki a festészetet a képzőművészet mészárszékén. Rengeteg barátunk, ifjú kollégánk hitte el, hogy a festészet halott, már mindent megcsináltak az izmusok során és az ősi kígyó saját farkába harapott a minimal art unalmas terráriumában. Ők elhitték, hogy a festészet halott, de Ötvös Zoltán és én nem. Ez beszélgetéseinkből is kiderült. 

A festészetet mindketten egy mindig megújuló, a barlangfestészet óta tartó, ősi művészeti ágnak tartottuk, amit a fotográfia feltalálása sem tudod kivégezni, sőt robbanásszerű pályára állította és repülő rajtként kezdett fejlődni az izmusok korától napjainkig. A festészet kísérletivé vált és a stílusok sokszínűségét ontva magából végtelen univerzumként tágult. Amit nem tud megölni egyetlen ostoba ideológia sem.

A konceptualizmus a gondolatiságot fölé helyezi a produktumnak. Az igaz, hogy filozófia nélkül nincs értékes művészet, de az is igaz, hogy a műtárgy tükrözi a gondolatot, és mű nem jöhet létre mesterségbeli tudás nélkül. A konceptuális művészet lenézi a manualitást és csak az elméletre helyezi a hangsúlyt. Mindent meg akar magyarázni, mindent meg akar érteni, pedig a művészetet nem érteni, hanem érezni kell. Ha megértjük, megszűnik a varázsa és a lényege meghal, mert a művészet nem más, mint színtiszta spiritualitás. Ezekről elmélkedtünk akkoriban.

Engem rendkívül frusztrált a konceptuális művészet, ezért áttranszformáltam a festészetembe a legkevésbé antipatikus ágát, a land artot. Ötvös Zoltán pedig vérbeli festőként nemes egyszerűséggel folytatta útját a csend fény végtelen ösvényén. 

1996. május, Epreskert, késő délután

A csendfény késő délutáni sugara a bólogató lombok árnyékát vetíti a nápolyi sárgán derengő műterem falára, ahol Ötvös Zoltán képei alatt kisebb társaság beszélget, köztük én is. Éppen Zoli viszi a szót, csendesen elgondolkodva beszél: „Expresszionista és szűkszavú. Kizárják egymást? Szigorú és esetleges, naiv és szentimentális, természeti és művi, nehézkes és könnyed, komor és vicces, esetlen és profi. Kizárják egymást? Legtöbbször. De nem az én festészetemben. Vagy ott is, mindenesetre egyszerre vannak jelen. Feszültségek, kapcsolatok, határok, ellentétek, egymás mellettiségek, össze nem illőségek és persze harmónia is. Enélkül nincs komoly probléma…”

A falon lévő festményeket nézve gondolataimba merültem: valóban. Zoli munkái oximoronokra hasonlítanak, ez adja meg izgalmasságukat, érzékenységüket. Az ellentmondások megférnek egy képsíkon. Festményei nem tűnnek eklektikusnak, inkább egységes stílust képviselnek stílusjegyeik határozottak. A képein a színek érzelmi hatásaira nagy hangsúlyt fektet, ezért redukálja a realitást. Szigorúan szerkesztett kompozícióiban szeret esetlegességet hagyni, ez adja meg a képek spontaneitását. 

Egyszerre nyugodtak és egyszerre dinamikusak a festményei. Szeret kevésből építeni érzékeny gesztusokkal, nem szereti a ripacskodást. Színkeverései alapján a színtan alapos ismerete látszik. Szeret pszichedelikus színhatásokat használni. Festményei egyszerre expresszívek és egyszerre líraiak. Egyszerre fénnyel teliek és csendesek. Olyanok, mintha csendfények lennének. Fény nélkül nincsenek színek. A színek ugyanúgy, mint a hangok érzelmeket váltanak ki. A hangoknak is van színük, ahogy a színeknek is van hangjuk. Az egyik kromesztézia, a másik szinesztézia. A csend is hang, ultrahang, amit az emberi fül nem észlel. Egy éteri hang. De egyszer csak hirtelen felocsúdtam a gondolataimból. Mert berobbant a műteremajtó. 

Az egyik srác épp azt kérdezte Zolitól: „na és kell a komoly, és kell a probléma?” Mikor megjelent Moncsicsi, a portás, és közölte, hogy a komoly probléma az, hogy este nyolc elmúlt és zár az Epreskert. A felszólításra mindenki ment a maga útjára. De Zolival útjaink néhány év múlva keresztezték egymást a legendás Dovin galériában, Délceg Katalin szárnyai alatt, ahol továbbra is követhettük egymás munkásságát, ami azóta is tart. Katalin közben sajnos, tragikus hirtelenséggel, 2010-ben elhunyt.

2026. október, Zugló, esti órák 

Régi barátom, Ötvös Zoltán a Dovin-rend lovagja felkért, hogy nyissam meg a komáromi kiállítását, ezért aktuálissá vált egy kis műteremlátogatás. Egy zuglói őszi estén elbotorkáltam a házuk kapujáig, megnyomtam a dr. Ötvös kapucsengőt, megszólalt a kaputelefon és Zoli beengedett. A lépcsőházban felfele azon morfondíroztam, hogy „dr. Festő”, Zoli megérdemli ezt a rangot. Nemcsak azért, mert doktorált és egyetemi professzor, a festő tanszék vezetője, hanem mert amióta ismerem, mániákusan kutatja a festészetet, de nem szakbarbár. Széleskörű műveltsége az irodalomra és a filozófiára is egyaránt kiterjed. Felértem a lépcsőn, doktor Ötvös már széles mosollyal várt a gangon. Üdvözöltük egymást és beterelt az előszobába. Arccal a falnak fordított, egymásra pakolt képek katonás sorban mutatták az utat a műterem felé, ahol egy makett-metropolisz képe fogadott. Az egymásnak támasztott kép felhőkarcolók hátukat mutogatták, kivéve egy brutálisan sárgát. A kép Escher-hatású terétől enyhe tériszonyom támadt. Hirtelen nem tudtam, melyik lépcsősor vezet le és melyik föl a bauhausos lépcsőházban. A nápolyi és krómsárgában izzó falak pulzálni kezdtek, a perspektíva szabályaival szembemenő tér beszippantott, és majdnem legurultam a lépcsőn, mikor dr. Ötvös megszólalt: „Ebből van még bőven ez a legújabb sorozatom és tartoznak hozzá linómetszetek is.”

Elkezdtük nézni a hatalmas képanyagot. Az erdő barna mélyéből foszforeszkáló pszichedelikus szellemőzikéktől kezdve a türkizkék csempén tükröződő enciánkék kádon át a citromsárgán világító lépcsőházakig. Rám a szinte anamorfiába hajló optikai csalódást okozó sárga lépcsőházak belső terei hatottak a legnagyobb erővel a hozzájuk társuló linómetszetekkel együtt. 

Átgondoltan komponált képein nagy hangsúlyt fektet a színek telítettségére, ezért erős az érzelmi hatás, ami széles skálán mozog a meditatív és pszichedelikus benyomások között ezt a szaturáció modulálásával éri el, a különböző hangulatokat a szomorkástól a vidámig. Festményeiben metafizikát érzek, szereti a csendes nyugodt állapotokat, a változatlant az állandót, a pillanatokat, a múlékonyság örökkévalóba merevítését. Egyéni festő egyedi gondolatokkal. Kerüli a divatmajmolást, az egyetemes művészetből táplálkozik, de nem hajlik az anakronizmusra. Tisztában van a legújabb trendekkel, a szirtisas perspektívájából szemléli őket és nagyot pottyant rájuk. 

Munkái alapvetően korlenyomatok, amik túlmutatnak a jelen aktualitásán, inkább impressziók, mint szájbarágások. Gyakran merít témát közvetlen környezetéből, amely mellett nap mint nap elmegyünk úgy, hogy észre sem vesszük. 

A legújabb munkák dinamikája lenyűgözött. Ötvös Zoltán festészetének fókuszában eddig a táj állt, de egy véletlennek köszönhetően öt évvel ezelőtt a kezébe akadt egy nyolcvanas évekbeli lakásmagazin, melyben megragadta fantáziáját egy Népszínház utcai lakás belső terének számos enteriőr fotója. Ez a spontaneitás erejével hatott rá. Szénrajz és olajfestmény tanulmányokat kezdett készíteni róluk koncepciózus módon. Ezek az enteriőrök lettek mozgatórugói a belső terekkel foglalkozó kísérleteinek, ami újkorszakot nyitott intim szférát kutató művészetében. Mire végignéztük a képeket, éjjel három óra lett. Búcsúzás előtt megkérdeztem Zolit, hogy mi lesz a kiállítás címe. „Csendfény” – mondta. Felvidultam. Ennél jobb címet ki se lehetne találni – feleltem ujjongva, és elbúcsúztunk. 

A házból kilépve egyből elértem a szemközti buszmegállóba beálló éjszakai járatot, ami tovább indult. A buszon hazafelé zötykölődve a csendfény fogalma visszhangzott a fejemben: egy egyszerű szóösszetétel és mindennél jobban kifejezi Zoli festészetét. Kromesztézia és szinesztézia. Csendfény – kerestem az értelmét a szónak. Ez nem csak egy ablakon beszűrődő fénypászma, amelyben porcicák játszanak. Ez ennél többet jelent. A fény energia, elektromágneses sugárzás, rettentő sebességű fényhullám, ami előhívja a látásunkban a színeket. 

A hang a levegőben mechanikai hullámként terjedő rezgés – gondolkodtam. Igen. A csend is hang. A denevérek érzékelik. Úgy hívják ultrahang. És ezek az ultrahangok éteri hangok, amit az emberi fül nem képes érzékelni. Viszont Ötvös Zoltán le tudja festeni.
Úgy hívja: CSENDFÉNY.

Limes Galéria

Komárom, Szlovákia

Ferences barátok utcája 84/33, 945 01

2026. október 24. – november 13.