Faragott elvonulás
Csom Árpád kiállítása

Elvonulni a világtól egy darab fával.
Elvonulni a zajtól, elcsendesedni.
Elvonulni a szerepeinktől.

Attól az állandó kényszertől, hogy valamit mutatnunk kell magunkból. Eltávolítjuk magunkról azt a sok mindent, amit a világ rakott ránk. A fa ebben a történetben nem közömbös anyag. A fa valaha élő volt. Évgyűrűket növesztett. Magába zárta az időt, a napsütést, az esőt, a hideget, a sérüléseket. És amikor Csom Árpád kezébe veszi, valami nagyon különös történik.

Nem egyszerűen hozzáad valamit.
Hanem elvesz.
Forgácsról forgácsra.
Rétegről rétegre. Levesz abból, ami fölösleges.

És egyszer csak előbukkan egy arc. Előbukkan? Vagy mindig is ott volt, és most engedi látni? Mintha előhívná azt, ami valamiképpen már ott van. A művész nem előre találja ki, hogy milyen maszkot fog faragni, hanem érzékenyen figyel, ki jelenik meg. Ki van ott?

A maszk különös dolog. Eltakar valamit –védelmet ad, és megmutat. Amikor azt mondjuk valakire, „álarcot visel”, általában arra gondolunk, hogy nem önmagát mutatja. Valamit elrejt, szerepet vesz fel, alkalmazkodik. Pedig ha jobban belegondolunk, az életünk tele van maszkokkal. Más arcunk van a munkahelyen, más a családban, más egy idegennel, és talán egészen más akkor, amikor egyedül maradunk. A maszk lehet védelem is. Lehetőség arra, hogy valamit megmutassunk magunkból úgy, hogy közben valami mást elrejtünk. És néha éppen a maszk mögött merünk őszintébbek lenni.

A maszk megmutathat valami különlegest is önmagunkból, a másikból. És vajon most maszkokat vagy arcokat látunk? Az arcunkról azt gondoljuk, hogy azonosít bennünket. Az arc a képmásunk. Ha valakiről portré készül, azt várjuk tőle, hogy „hasonlítson”. Mintha az arcunk valahol őrizné azt, akik igazán vagyunk. De ezek a faarcok itt előttünk nem egyszerűen arcok. Talán inkább maguk a kérdések.

Mitől lesz egy arc egy ember arca igazi?
A vonásoktól? A tekintettől? A ráncoktól?
Attól, amit belelátunk?

Amikor egy arcot nézünk, valójában mindig kiegészítjük. Történetet adunk neki. Érzelmet tulajdonítunk neki. Ismerősnek vagy idegennek érezzük. Talán még személyiséget is képzelünk mögé. És van egy másik fontos kérdés: ki vagyok én, amikor ezt az arcot nézem? Lehet, hogy a mű nem válaszol erre a kérdésre – hanem a kérdést és így a keresést vihetjük magunkkal. Mert az arccal kapcsolatban van egy nagyon mély, nagyon régi emberi tapasztalatunk: az arc alapján ismerjük fel a másikat. Az arc az azonosságunk egyik legfontosabb jele. Azt mondjuk: „ez ő”. És közben talán éppen az arc az, amiről a legnehezebb megmondani, hogy valóban megmutat-e bennünket.

Szinte nincs olyan kultúra, amelyben ne találkoznánk maszkokkal valamilyen formában: rítusokban, ünnepeken, beavatásokon, temetési szertartásokban, színházban – és mi még a covid járvány idején is. A maszk segítségével az ember kilépett önmagából, kapcsolatba lépett az istenekkel, az ősökkel, a közösség láthatatlan világával – vagy egyszerűen valaki mássá vált. Az ókori görögöknél pedig különösen érdekes, mert a maszk egyik görög neve prosopon volt – és ez a szó egyszerre jelentett arcot, illetve maszkot. Gondoljunk csak bele: az arc és a maszk ugyanaz a szó. Mintha az ókori görög nyelv azt mondaná nekünk: talán nem is olyan egyszerű megkülönböztetni, mi az „igazi” arc és mi a felvett arc. A görög színházban a színész felvette a maszkot, és attól kezdve már nem egyszerűen önmaga volt. Egy másik ember, egy hős, egy isten vagy egy másik nemű szereplő arcát viselte. A maszk nem csupán eltakarta a színész arcát: megteremtette a szerepet. És tulajdonképpen mi sem csinálunk nagyon mást. Csak a mi színpadunk a mindennapi élet.

Carl Gustav Jung ezt az egyik legfontosabb fogalmával, a personával írta le. A persona a társadalom felé mutatott arcunk: az a személyiségrészünk, amely segítségével eligazodunk a világban. A tanár tanárként, az orvos orvosként, a vezető vezetőként, a szülő szülőként jelenik meg. Jung szerint erre a „maszkra” szükségünk is van. Nem lehet minden helyzetben mindenünket megmutatni. Ehhez kapcsolta az úgynevezett árnyékot is: mindazt, amit önmagunkból nem szívesen látunk, nem fogadunk el, vagy amit a világnak nem akarunk megmutatni. És talán éppen ezért olyan izgalmasak ezek a maszkok itt.

Az arc mint képmás pedig igazi képmás, azaz ikon. Mert a képmás nem egyszerűen azt jelenti, hogy valami hasonlít valamire. A keresztény, szakrális hagyományban az ikon eredeti görög szava, az eikón, egyszerűen képet, képmást jelent. De az ikon nem pusztán egy szép kép egy szentről. Nem illusztráció. Az ikon a látható és a láthatatlan között próbál kapcsolatot teremteni. A kép a jelenlétének a hordozója. És innen különösen érdekes az „igaz kép” régi gondolata is: a vera icon, a valódi, hiteles képmás. Ezen a ponton nekem nagyon közel kerül egymáshoz az ikon és ezeknek a maszkoknak a világa.

Faragott elvonulás. Talán ez végül nemcsak az alkotó elvonulása. És nemcsak a fa elvonulása az életből. Hanem a miénk is. Néhány percre elvonulhatunk itt.

A zajból.
A szerepeinkből.
A saját arcaink mögül.
És nézhetjük ezeket az arcokat.
Talán valamelyik visszanéz ránk.
Talán valamelyik megőriz egy olyan arcot, amelyet mi már elfelejtettünk.
Talán valamelyik egy szentet, egy hőst, egy állatot vagy egy soha nem létezett lényt mutat.
És talán mindegyikben van valami ugyanabból a titokból:
hogy az ember egész életében keresi a saját arcát.
És az Arcot, amely boldoggá tesz.

▬▬▬▬

Átkelő Galéria
2026. szeptember 16. – november 4.
Kurátor: Komáromi Erzsébet